Új országalapítók, avagy a hét vezér mellett lesz egy nyolcadik szobor is a Hősök terén?

Gondolom már többen hallottak róla, hogy a napokban zajlik a két hétig tartó budapesti Zsidó Nyári Fesztivál, ami egy, a zsidók által súlyosan, Efraim Zuroff szavaival élve „betegesen” antiszemitának tartott országban, azért valljuk meg mégiscsak meglepő.

Normál esetben a rendezvény hírére azt hiszem a „ki nem sz@rja le az egészet” kérdéssel válaszolhatnánk, azonban most ezt mégsem tehetjük meg, mert a fesztivál megnyitója kapcsán olyan érdekes adat került napvilágra, amely nagymértékben módosíthatja az eddig általunk ismert tényeket nemzetünk történelméről.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre, mert ha már itt tartunk, azért okulásképpen érdemes kicsit belenézni a megnyitó eseményeibe, hisz így talán pontosabb képet kapunk arról, hogy hogyan is jutottak el ezek az igazán nagyszabású és felvilágosult emberek addig, hogy újraírják a honi történelmet.

A szerényen csak a „Tehetségek Fesztiváljának” becézett programsorozatot idén is Aliza Bin-Noun, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjének legújabb kitüntetettje nyitotta meg, de természetesen az eseményen Kovács Zoltán, kormányzati kommunikációért felelős államtitkár személyében ünnepi beszéddel a ”magyar” kormányzat is képviseltette magát. Kovács mondanom sem kell, hozta a már megszokott narancsos seggnyalást, és a következő gondolatokkal örvendeztette meg a hallgatóságot: [a hírért katt a linkre]

„Weimarban járva az ember nem kerülheti el a német költőóriástól, Goethétől való falra vésett idézetet: „Vajon az igaz toleranciának türelmesnek kell-e lennie az azt tagadókkal szemben is? Semmiképpen. A toleranciát elutasítók mindig tettre készek és cselekvők, őket csak cselekvőn és tettre készen lehet korlátok között tartani.

Ezért aztán nagy örömömre szolgál, hogy 1998-ban a Zsidó Nyári Fesztivál e szellemben fogant, és töretlenül őrzi ezt a hagyományt. A magyar kormány az elmúlt évben tanúbizonyságot tett arról, hogy maximálisan partner ebben a törekvésben. Új alapokra helyeztük az együttműködést a zsidó közösségekkel. Olyan nyitott, őszinte viszonyra törekszünk, ami garanciája annak, hogy ami 1998-ban például a Zsidó Nyári Fesztivállal elindult, részünkről partnerségre talál, és megkapja a szükséges támogatást.

A megnyitó közönsége most abban az 1901-ben épült Gozsdu-udvarban gyűlt össze, amely egy közép-európai zsidó ember hagyatékából, illetve az abból szervezett alapítványból épült, amely alapítvány komoly támogatást nyújtott a 20. század elejének magyar kultúrájának. Sajátos, emblematikus megjelenítése ez a sokszínű közép-európai szellemiségnek, ha tetszik multikulturalizmusnak.”

Kovács, akinek a széles nyelvcsapások következtében már teljesen kiszáradt a szája, önmagával nagymértékben megelégedve adta át a szót Zoltai Gusztávnak, aki a mikrofonhoz lépve kapásból leb@szta az előtte csontig nyaló államtitkárt, mivel az a beszédében elfelejtette köszönteni a cionisták másik helytartóját, „az amerikai nagykövet őexellenciáját”.

Zoltai, leánykori nevén Zucker Gerzson ezután belevágott a mondandójába és elkezdte új alapokra helyezni a magyar történetírást:

„Az elmúlt évek fesztiválprogramja, a telt házak, a határokon túli elismertség tökéletesen szimbolizálta: ez az esemény nemcsak a zsidóké, hanem Magyarországé is, ahol a zsidóság sok évszázada honos, és csaknem két évszázada jogilag is szabad és egyenjogú.”

Aztán egy kis kitérőt téve azért rettegett egy sort mondván: „Mintha Magyarországon az utóbbi időben kezdene megváltozni, egyelőre csak a szavak szelleme. Még kizárólag a szelleme, és reméljük: ez így is marad. Olyan ez, mintha egy hordó nemes óborba valaki pohárnyi kátrányt öntene. Amitől az aszú az értékét vesztené. (…) Magyarországon nincs helye a rasszista, antiszemita és gyűlölködő megnyilatkozásoknak! Ha meg ilyen elhangzik, a magyar hivatalos tényezők azonnal újra és újra jelentsék ki: a megsértettekkel, a fenyegetettekkel szolidáris, mellettük áll és elítéli veszélyes, útszéli nézeteiket.”

Végül pedig visszatért az eredeti gondolatához és kijelentette: „… a magyarországi zsidóság otthonának tekinti a magyar hazát, anyanyelvének a magyart, sorsának a nemzet történelmét. Cserébe egyenjogúságot kér, a nemzetet alkotóknak kijáró azonos megbecsülését.”

Zoltai, ha még itt megállt volna a provokálásában, valószínűleg senki nem foglalkozott volna azzal, hogy miket hord össze ezen a belterjes rendezvényen. De Gerzson úgy gondolta, hogy kicsit túlfeszíti a húrt, és a megnyitó után adott interjújában a fajtájára oly jellemző pofátlansággal belemondta a kamerába: „Mi úgy az orvostudományban, mint az iparban, a művészetben igyekszünk… ő … őő … igyekszünk, és azt hiszem, hogy nem kis sikerrel helytállni. Elvárjuk azt a többségi nemzettől, hogy elismerje a mi országalapító…, hogy mi is országalapítók vagyunk.”
[a videóért katt a linkre]

Országalapítók… Ja…

Érdekességképpen játsszuk el a riport folytatását:

- Mondja Zoltai úr, honnan veszi a bátorságot, hogy a zsidókat az ezeréves Magyarországon országalapítóknak nevezi, és a nemzettől ennek elismerését várja?

- Nézze szerkesztő elvtárs… ö… ööö… megmondom magának őszintén, nemcsak hogy országalapítók vagyunk, hanem már előbb itt voltunk a Kárpát-medencében, mint a magukat magyaroknak nevező akárkik. Ezt pedig bizonyítani is tudom, hisz az ügy kapcsán egy nagyon hiteles forrásból tájékozódtam: a MAZSIHISZ honapján olvastam…

És bazze, tényleg. Valóban ott van. [katt a linkre]

„Magyarország területén már az időszámításunk szerinti 2-3. évszázadban, a római Pannonia provinciában éltek zsidók. (…) Így azon sem kell csodálkoznunk, hogy a mai Magyarország területén, már jóval a magyar honfoglalás (895) előtt számottevő zsidó közösségek működtek.”

Itt tartunk most, de vajon mi jöhet még?

Legközelebb már azt követelik, hogy a Hősök terén a hét vezért egészítsük ki egy nyolcadikkal? Kohn vezérrel? Aztán majd át kell neveznünk a tájegységeket is, és ezután majd a Kiskunságból, Kiskohnság lesz? A végén meg majd kiderül, hogy nem is mi vagyunk itthon? Azért akárhogy is nézzük, alakul ez a simonpereszi honfoglalás.

Nem tudom, de nekem valahogy Petőfi Sándor verse jut eszembe:

Foglalod a kurvanyádat,
De nem ám a mi hazánkat!...

Remélem, pontosan idéztem.