Erőltetett menet

Megvolt hát ismét a nagy seregszemle. Hivatásos rettegők, balliberált celebek, megtévesztett fiatalok és néhány valóban meggyötört túlélő. Ők így együtt, mintegy kétezren félték a múltat és rettegték a jövőt.

Lobogtak az izraeli zászlók, szólt sófár és minden öt négyzetméterre jutott egy narancsos politikus, vagy az elvtársak népes táborából valaki. A politikai elit szegfűs és narancsos fele újra egymásra talált és boldogan oldódott fel a nagy össznépi rettegésben.

Közben pedig senkinek nem jutott eszébe, hogy a nagy lendületben elveszett a lényeg, hogy a fröcsögő nácizás, jobbikozás és gárdázás közepette az elhurcoltak tragédiája már nincs sehol, hogy a megjelentek közül ez igazából senkit nem érdekel, csak esetleg azt a néhány elesett, idős embert, akik tényleg megtapasztalták a munkatáborok borzalmait. Akik azt hitték, hogy itt majd rájuk emlékeznek, hogy az Élet menetének hívott valaminek tényleg van köze a 67 évvel ezelőtt történtekhez.

Pedig nincs. Egyátalán nincs.

A menetelők döntő többségének valószínűleg fogalma sincs arról, hogy igazából becsapott statisztái egy mocskos kis színjátéknak. Fogalmuk sincs arról, hogy ez a menet a ’80-as évek végén, Avraham Hirschson, izraeli parlamenti képviselő áltat alapított „March of the Living” nevű szervezetet kitalációja. Egy üzleti vállalkozásé, mely abból él, hogy jóhiszemű emberektől adományokat gyűjt be. Hatalmas pénzeket, melyek néha-néha, kézen-közön valahogy eltűnnek. Aztán amikor ez kiderül, akkor indul a mosdatás. Amikor pedig eléri a tarthatatlanság határát, akkor borul a kártyavár. Úgy, mint 2009. júniusában, amikor is Hirschsont több millió sékel elsikkasztásért öt és fél év börtönre ítélték.

De mindez nem érdekes. A menet megy, halad tovább, és aki akár látni az észreveszi, hogy az egész esemény a végére nem lesz más, mint pontos látlelete honi holokauszt-iparnak. Egy kórkép, amiben benne van minden, minden, amitől még annak is felfordul a gyomra, aki egyébként együttérezne az akkori szenvedőkkel. Az idei Élet menete, annak előzményei és maga az esemény is valós képet ad arról, hogy hol tart manapság a világ, hogy milyen átlátszó és velejéig rohadt az a színjáték, amit mindennap játszatni akarnak velünk.

Talán még sokan emlékeznek arra a közleményre, amit az esemény szervezői a rendezvényt megelőzően adtak ki:
„A holokauszt magyarországi emléknapja április 16-a ebben az évben szombatra esik. A zsidó vallásra és vallásos barátainkra való tekintettel nem aznap, hanem április 17-én, vasárnap tartjuk rendezvényünket.

Barátaink! Minél többen nyilvánítsuk ki személyes álláspontunkat, hogy a holokausztra való emlékezés, humanista elkötelezettségünk, közös ügyünk legyen Európában és nemzeti ügyünk hazánkban!”

A felhívást olvasva gondolom, sokakban felmerül a kérdés: vajon a zsidók érdekein kívül még kire voltak tekintettel? Vajon kik lehetnek azok a „vallásos barátaink”, akikre még gondoltak? Vagy az egész nem más, mint egy aljas kis hazugság? Esetleg szándékos provokáció?

Vasárnap, a menetelés napján a keresztény világ Jézus Jeruzsálembe való bevonulására emlékezett. Ez a nap, Virágvasárnap volt, a legnagyobb keresztény ünnepre, a húsvétra felkészítő nagyböjt utolsó időszaka. Ha tényleg tekintettel voltak mindenki érzékenységére, akkor hogy hogy pont a keresztény vallásúak lettek kifelejtve?

De mint mára már kiderült, ez az "apróság" az ország vezetői politikusait nem nagyon aggasztotta. A nagyobbik részüket valószínűleg azért nem, mert a rendezvény szervezőihez hasonlóan nem voltak érintve a virágvasárnapi szertartásokban, a többieknek pedig mindenképpen fontos volt azt demonstrálni, hogy mégis melyik oldalon állnak, hisz a menet mára nem lett más, mint egy hűségnyilatkozat a cionista körök felé.

Aki nincs ott, az nem számít, aki nem retteg velük, az nem érhet el semmit. Így aztán nem is volt semmi meglepő abban, hogy mind az elvtársak, mind a narancsosok egymás sarkát taposva tülekedtek, hogy pózolhassanak az izraeli, vagy az amerikai nagykövettel, hogy ott állhassanak, ahol egy fotós biztosan észreveszi őket.

A kormányzat minden szinten képviseltette magát. A nyitóbeszédet Tarlós, a Terror Háza előtti szöveget Kövér, míg az eseményt lezáró szónoklatot Réthelyi mondta el az egybegyűlteknek, de megjelent a rendezvényen Lévai Anikó, OV felesége is. Az elvtársak pedig hogy ne szoruljanak nagyon háttérbe, a tömegben elvegyülve próbálták bemutatni, hogy mennyire hűek azokhoz, akiket igazából szolgálnak.

Az egész rendezvény persze hivatalosan az emlékezésről, a toleranciáról és a kirekesztés elleni tiltakozásról szólt. Legalábbis szavakban. A valóság ezzel szemben az, hogy a nagyon liberáltak egy csoportja úgy érezte, hogy a kormánypárti politikusok, a jobboldaliak rátelepednek az eseményre, és ezzel zavarják a nagyon, de nagyon rettegni vágyókat. Ezért aztán jónéhányan a tolerancia jegyében nem is tartottak a vonulókkal, hanem otthagyva őket magukban félték a mindennapokat a Duna-parti vascipőknél.

Talán ezért, talán más okok miatt, de a meneten nem voltak túl sokan. A baloldali lapok is nagyjából kétezer fős megmozdulásról írnak, ami azért valljuk meg, ilyen felhajtás mellett nem nagy szám. Érezték ezt a szervezők is, és azonnal megkezdték a kimagyarázást. A Népszabadságban Czene Gábor meg is találta az okot. Szerinte azért voltak idén kevesebben, mert „a fővárosi önkormányzat a szűkös anyagi lehetőségek miatt az előző évinek mintegy harmadára, öt és félmillió forintra csökkentette az Élet menete támogatását”.

Vajon mit jelenthet ez? Nem volt elég pénz megfizetni a bérmenetelőket? Ingyen nem jöttek a megélhetési rettegők?



Itt tart hát 2011-ben az erőltetett menet.

Provokáció, kirekesztés, és a politikai elit szolgalelkű magatartása, amit a menetben való parádézáson kívül jól bizonyít Kövér László ünnepi beszéde is: „hatvanhét év telt el, de a Holokauszt pusztítását mégsem tudtuk földolgozni. A magyar kultúra és magyar élet ennyi idő után is szédül a vérveszteségtől.”

Sokunk nevében innen üzenném: fel tudtuk dolgozni, és már nagyon, de nagyon elegünk van abból, hogy szinte minden hónapban valamilyen mondvacsinált nap ürügyén újra és újra fel akarjátok dolgoztatni velünk.