Pillanatnyi kétes örömért egy életet feláldozni?

Pillanatnyi kétes örömért egy életet feláldozni?

Igen, ilyet sajnos csak ember tesz, az állat, akivel ezt megteszi, nem tenne ilyet soha. Ha ezt észben tartjuk, akkor már nem követhetünk el nagy hibát.

Közeledik a húsvét, a termékenység szép ünnepe. Lassan készülnek a hímes tojások, amelyeket majd a virágszálak ajándékoznak az őket meglocsolóknak. Igen: ez a fiatalság ünnepe. A fiúgyerekeket a legények régebben csak azért vitték magukkal locsolkodni, hogy megtanulják a rítust, a kisebbek még valójában nem értették, mire megy ki a játék. Sajnos az utóbbi évtizedekben katasztrofálisan elterjedt anyagias gondolkodás következtében sokak szemében lecsökkent ezeknek a nagyszerű tojásoknak az értéke. Helyükbe a pénz és az alkohol lépett. Nyilván azért, hogy minél többen jöjjenek locsolni a házhoz. A pénzben a kisfiúk is örömüket lelik, akiket még nem érdekelnek a szép lányok. Az is elég borzasztó, hogy manapság már egy gyerek sem tud egy ünnepet pénz nélkül eltölteni. De ennél még rosszabb is van, mert sajnos sokan még alkohollal is kínálják őket.

Mindez az egész nevelési kép eltorzulásának következményei közé sorolható. A szülő egy entertainings-institute lett, akinek az a feladata - pontosabban valamely okokból azt érzi feladatának -, hogy húsz évig megállás nélkül szórakoztassa a gyerekeit. Akik már szinte mást nem is tanulnak, mire kijutnak "a való életbe", mint azt, hogy az élet csak szórakozásból, időtöltésből áll. Ha öt percig egyedül, szervezett program nélkül maradnak és történetesen még áramszünet is van, akkor már nem is tudnak semmit kezdeni magukkal, hisztériásak, kiállhatatlanok lesznek.

Itt jön bele a képbe az élőállat-ajándékozás újkeletű szokása is. Mert ez bizony szintén egy új dolog, nem volt régebben és semmi köze sincs a hagyományokhoz. "Valami különlegeset, valami szórakoztatót kell nyújtani a gyerekeknek", ami aztán 12 percig tart - ennyi ugyanis egy óvodás korú gyermek koncentrációs képessége. Egy tizenkét éven aluli gyermek pedig a legcsekélyebb mértékben sincs tisztában egy állat tartásának tartós felelősségével. Még rosszabb a helyzet, ha a szülei sincsenek ezzel tisztában.

Az állat egy érző lény, éppúgy, mint mi. Sajnos, mi emberek, akik a szavak szerelmesei vagyunk és a nonverbális kommunikációról halvány fogalmunk sincs, ezt nehezen értjük meg, hisz az állat csak nonverbálisan tudja kifejezni magát. Azt itt nem részletezném, hogy vannak emberek, akik bár nem némák, mégsem képesek a verbális kommunikációra sem.

Az állat egész élete során gondozásra, ápolásra, nevelésre, foglalkozásra szorul. Ennek tudatában kell lennünk, mielőtt beszerzünk egy háziállatot. Ez az érző lény éppúgy szenved attól, ha ide-oda tologatják, hozzák-viszik és nincs egy állandó helye, mint mi.

Minden karácsony és húsvét után állatok tízezrei landolnak jobb esetben az állatmenhelyeken - amelyek természetesen képtelenek megbirkózni ezzel a feladattal -, de leginkább az utcán, pusztulásra ítélve, éhezve, az autók kerekei alatt, a sintér vasvilláján.

A jószándékú ajándékozók ugyanis többnyire nem mérik fel előre a következő dolgokat:

- Szereti-e egyáltalán az a család az állatokat, vagy csak egy óriási konfliktust idéz elő az ajándékával, egymás ellen fordítva a családtagokat? Esetleg épp ez a cél???

- Ha a gyereknek állatot ajándékoz, akkor azt a szülők fogják gondozni, ez világos. Hajlandóak-e erre a szülők, vagy sem? Van-e erre egyáltalán idejük, pénzük, lehetőségük?

- Van-e annál a családnál egyáltalán megfelelő helye az állatnak?

- A legfontosabb pedig, hogy akarják-e egyáltalán azt az állatot. Mármint a szülők. Hiszen a felelősség csakis az övék. Annak a felelőssége is, hogy ha az ünnep után kidobják az állatot, azzal a saját gyerekeiknek első kézből tanítják meg a brutalitást és a felelőtlenséget.

- Az állatot mindig személyesen kell kiválasztania annak az embernek, aki a gazdája lesz és természetesen az állatnak is őt, hiszen a személyes szimpátia a meghatározó ember és állat között (is).

Szóval, kíméljük meg egymást az ilyen meglepetésektől, melyek semmivel sem különböznek attól, hogy egyik ismerősöm kórházból hazaérkezve, még maga is gyenge lábadozóként, hat pici macskát talált a kertjébe bedobva, még a szemük sem volt kinyílva. Természetesen magát nem kímélve felnevelte őket, gazdát talált nekik. Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy ez a tett az állatokkal és embertársunkkal szembeni zsarnokság kategóriájába tartozik (az anyamacska már sokkal korábbi ivartalaníttatása sokkal jobb megoldás lett volna - arról pedig, hogy milyen költségeket és fáradságot okoztak egy vadidegen embernek, már ne is szóljunk). Ugyanilyen zsarnoki cselekedet a "meglepi-állat" ajándékozása is. Szerintem a legtöbben enyhe szívinfarktust kapnak tőle.

Ha a gyerekek cirkuszolnak állatért, akkor nyugodtan lehet nekik nemet mondani, ha magunk, mint szülők, nem vagyunk olyan helyzetben, hogy vállaljuk. Hogy ez miért okoz manapság annyi problémát sokaknak, a gyerekeiknek nemet mondani, azt órákig elemezhetném. Nem teszem. Bátran lehet nekik nemet mondani. Nem lesz tőle semmi bajuk, legföljebb megtanulják a mértéktartó, józan élet, a lemondás alapelemeit. Ennek pedig az életük során kizárólag hasznát vehetik majd. Ugyanígy az ajándékozni szándékozó kedves rokonnak, ismerősnek is lehet nemet mondani. Neki sem történik baja ettől. Soha ne feledjük a saját felelősségünket. Az ünnepnek egyszer vége és a gonddal egyes-egyedül nekünk kell megbirkóznunk.

Száz szónak is egy a vége: semmiképpen ne ajándékozzunk élő állatot se húsvétra, se karácsonyra, se születés-, vagy névnapra, bérmálkozásra, ballagásra, vagy bármilyen más alkalomra.