Az Adriától az Országház térig

Amikor Horthy Miklós 1919. november 16-án bevonult Budapestre, hivatalosan a Nemzeti Hadsereg fővezéreként lovagolt végig a Kelenföldi pályaudvartól az Országház térig. Ám személye ekkor az ország közvéleménye többségének szemében már jóval többet jelentett, mint pusztán egy magas rangú katonatisztet.

A bevonuló csapatokat több tízezer ünneplő ember sorfala fogadta. A marxista történetírás könyvtárnyi negatív mítoszt gyártott a „kihalt fővárosról és az üres utcákról”, ám elég egy pillantást vetnünk a korabeli fényképekre, hogy belássuk ezek abszurditását. Még ennél is virulensebb legenda, amely szerint a tömeget „kivezényelték”, erőszakkal kényszerítették az ovációra.

Kérdéses azonban, hogy pontosan ki is szegezte volna a szuronyt az éljenző emberek hátának, hiszen a románok már kivonultak a fővárosból, a hadsereg pedig Horthy mögött menetelt. Az igazság minden bizonnyal sokkal inkább az, hogy a több mint egy éve káoszban fuldokló, kudarcot kudarcra halmozó országban sokan a higgadtságát, erélyét és szervezőkészségét már a háborúban is több alkalommal bizonyító altengernagyban látták a kibontakozás és újjáépítés egyetlen lehetséges levezénylőjét.

Horthy Miklós hosszú utat járt be az Adriától az Országház térig. Amikor 1918. október 31-én, a Monarchia flottájának utolsó parancsnokaként IV. Károly utasítására kénytelen volt átadni minden hajóját a születőben levő délszláv államnak, úgy döntött, visszavonul kenderesi birtokára. Ötven éves volt, tengerészként beutazta a fél világot, fényes katonai karrier állt mögötte, amelynek csúcspontján elérte a legmagasabb beosztást: hazája hadiflottáját vezette.

A következő hónapokban kenderesi birtokról figyelte Károlyi Mihályék politikáját, amit felelőtlennek és gyengekezűnek tartott, ám fegyelmezett katonatisztként nem szólt bele a közéletbe. Többször járt Budapesten, de az egyre elviselhetetlenebb körülmények konstatálásán túl más lépésre egyelőre nem szánta el magát. Magára erőltetett vidéki nyugalmának csak az 1919. márciusi kommunista hatalomátvétel vetett véget.

Bécsben Antibolsevista Comité, Szegeden ellenforradalmi kormány alakult. Május végén érkezett gróf Károlyi Gyula miniszterelnök hívása, hogy foglalja el a hadügyminiszteri posztot. Horthy rövid gondolkodási idő után elvállalta a tárca vezetését, és Szegedre utazott. Alig több, mint egy hónapos működés után azonban a kabinet lemondott, s a helyébe lépett, P. Ábrahám Dezső vezette kormányban már nem kapott szerepet. Helyette azonban kinevezték az alakulóban levő, független magyar antikommunista haderő, a Nemzeti Hadsereg fővezérévé, s ezt a szerepet minden bizonnyal testhez állóbbnak érezte, mint a direkt politizálást.

A tanácskormány lemondása és elmenekülése után néhány napra hatalmi űr keletkezett az országban. Horthy időben mérte fel, hogy a fővárost már menthetetlenül megszállják a Tisza vonalától lényegében ellenállás nélkül előrenyomuló románok, akik minden bizonnyal ráteszik majd a kezüket a Dunántúlra is, ha ott nem találnak szervezett magyar haderőt.

Ezért a szerbek és a franciák uralta Szegedről, a francia tiltás ellenére szárnysegédje, Magasházy László százados kíséretében, augusztus 13-án repülőgépen Siófokra utazott azzal a szándékkal, hogy ellenőrzése alá vonja és a Nemzeti Hadsereggel egyesítse az ország nyugati részében, Lehár Antal ezredes vezetésével működő ellenforradalmi csapatokat. A megbeszélések következményeként az egyesülés megtörtént, és így a Nemzeti Hadsereg létszáma mintegy 4.500 főre növekedett. Ez ugyan reménytelenül kevésnek tűnt a fővárost megszállva tartó mintegy 36.000 román katonával — pláne az őket támogató balkáni francia hadsereggel — szemben, ám még így is az ország messze legnagyobb magyar fegyveres erejének számított…

A néhány napos működés után megbuktatott szociáldemokrata színezetű Peidl-kormány helyébe lépő, Budapesten székelő Friedrich István vezette kabinet vegyes érzelmekkel szemlélte Horthyék működését. Tartottak attól, hogy a magát már augusztus elején minden más civil hatalomtól függetlennek nyilvánító haderőt képtelenek lesznek ellenőrzésük alá vonni.

Hogy aggodalmuk nem volt alaptalan, az már az első hetekben kiderült. Friedrichék — nyilván román nyomásra — megtiltották a Dunán való átkelést, de Horthy lényegében válaszra sem méltatta őket. Sőt, a Nemzeti Hadsereg Budapest tiltakozása ellenére, a Dunántúl egyes részein kezébe vette a polgári hatalom gyakorlását is.

A fővárosi kabinet vesztét mégsem a Horthyékkal való nézeteltérések, hanem sokkal inkább a harcias legitimista nyilatkozataik okozták. Friedrichék a kommunista rémuralom bukása után szinte azonnal Budapesten termett József főherceget ismerték el az államfői jogok gyakorlójának. Ezzel egyértelműen hitet tettek a Habsburg-restauráció mellett, amely viszont elfogadhatatlan volt az antant számára.

A kormány ellehetetlenülésével párhuzamosan a győztes nagyhatalmak számára egyre fontosabbá vált Horthy, akit egyébként szegedi engedetlensége, illetve a románokkal való folyamatos dunántúli konfrontációja miatt meglehetősen bizalmatlanul kezeltek. Más komoly erőt felmutatni képes vezető akkor nem lévén az országban, mégis kénytelenek voltak rá és a Nemzeti Hadseregre támaszkodni a konszolidáció folyamán.

A fővezér mindenekelőtt világossá tette, hogy csak és kizárólag akkor hajlandó szerepet vállalni a kibontakozásban, ha a románok kivonulnak a fővárosból. A megszállók azonban egyelőre még szívesen maradtak volna, hiszen éppen gőzerővel folyt a megszállt területek minden ingó vagyonának elszállítása, a Duna–Tisza közének és Budapestnek szisztematikus kifosztása.

Horthy radikálisabb tisztjei, élükön Prónay Pállal már azt követelték, hogy a Nemzeti Hadsereg fegyveresen szabadítsa fel a fővárost. A pattanásig feszült helyzetet végül a nemzetközi környezetben beállott hirtelen változások oldották meg.

A csehszlovákok megrettentek szövetségesük túlzott megerősödésétől, s így sajátos módon egy ponton túl Prágának lett a legsietősebb Budapest kiürítése. Álláspontjukat az angolok is támogatták, így a franciáknak sem maradt más lehetőségük, mint arra kérni román védenceiket, hogy mégiscsak hagyják el a fővárost.

Ez november 14-én meg is történt, s két nappal később Budapestet birtokba vehette a Nemzeti Hadsereg. A bevonuló Horthyt hatalmas ünneplő tömeg fogadta, világossá téve, hogy a közvélemény nagy része tőle várja az ország sorsának jobbra fordítását. A fővezért az Országház előtt fogadta a kormányfő, akinek üdvözlését lóhátról hallgatta végig, ezzel is jelezve a valós erőviszonyokat.

Horthy válaszbeszéde rövid, a helyzethez és az alkalomhoz méltó beszéd volt. Nem hasonlított sem egy politikai vezető szónoklatára, se egy katonatiszt szikár helyzetjelentésére. Mert ez sokkal több volt annál. Egy igaz államférfi, igaz szavait visszhangzották a sokat látott házak falai.

Eleddig az utolsó igaz magyar államférfiét.


[forrás]