Éhség. Bobby Sands utolsó napjai [+videó]

A történet az 1970-es évek végén hosszú időre bebörtönzött IRA-tagok küzdelméről szól. Követelik, hogy ne köztörvényes, hanem politikai fogolyként kezeljék őket, kapják meg az őket megillető emberi jogokat. Ennek érdekében sztrájkot szerveznek: megtagadják a fegyencruha viselését, egy szál pokrócban ülnek a mocskos, hideg cellákban, megtagadják a tisztálkodást, így brutális kényszerintézkedések és verések áldozatai.

A csoport vezetője Bobby Sands elszánja magát a végsőkre: éhségsztrájkot kezd, számot vetve azzal is, hogy ez az életébe kerülhet. A brit hatalom nem enged, Sands meghal. Ezután még kilenc további éhségsztrájkoló veszti életét, amíg bizonyos enyhítéseket nem kapnak a fogvatartottak, de a politikai fogoly státuszt így sem sikerül elérniük…



Ahhoz, hogy a filmbeli történet érthető legyen, szükség van egy vázlatos politikatörténeti kitekintésre:

Anglia a XV. században foglalta el Írországot, de az ír nép folyamatosan lázadt a brit elnyomás ellen. Az írek ragaszkodtak katolikus vallásukhoz, ami a protestáns britekkel szemben nemzeti identitásuk meghatározó eleme lett. A brit uralkodók az északi megyékbe jelentős protestáns kisebbséget telepítettek be, akiknek különféle gazdasági és politikai előnyöket biztosítottak az ír őslakossággal szemben, és hallgatólagosan bátorították is őket az írek ”megfékezésére”.

Amikor Írország az I. világháború után elnyerte függetlenségét, az ír sziget északi megyéiben, ahol a protestánsok éltek, megmaradt a brit uralom. 1968 után új lendületet vett az észak-írországi katolikusok küzdelme a hátrányos megkülönböztetések ellen, az egyenlő polgári jogokért. Akkoriban például Észak-Írországban csak annak volt választójoga, aki saját lakásában lakott – ezért a lakásépítésnél és a bérleti jogok kiadásánál következetesen háttérbe szorították a katolikusokat. Aki katolikus iskolában végzett, azt álláskeresésnél többnyire elutasították a zömmel protestáns munkaadók, így sokan voltak kénytelenek külföldön munkát vállalni.

A konfliktus tehát csak látszólag vallási eredetű, a gyakorlatban emberi jogi és gazdasági okai voltak.

Válaszként az elnyomásra az Irish Republican Army (IRA) az északírek mozgalmának szervezett erejeként alakult meg. Az IRA egyik része a jogi-politikai eszközökkel, tárgyalásos úton akarta rendezni a problémákat, a másik szárny harcok révén akart eredményeket kicsikarni. Hosszú időn át napirenden voltak a robbantásos merényletek, utcai összecsapások, politikai gyilkosságok, amelyekre még erősebb brit elnyomás lett a reakció.

Az 1979-ben megválasztott brit miniszterelnök, Margaret Thatcher kijelentette, hogy nem tárgyal az IRA-val, tagjait közönséges bűnözőnek tekintette, és a börtönök mélyén akarta megtörni a szervezetet. A legnagyobb felháborodást egy régi kiváltság, a politikai fogoly státus eltörlése váltotta ki. Az IRA bebörtönzött tagjai az ír történelemből jól ismert végső módszerhez, az önkéntes éhezéshez folyamodtak tiltakozásképpen.

Eközben a börtön falain kívül is folyt a politikai küzdelem. A sztrájkoló csoport vezetője, Bobby Sands személye köré a Sinn Féin propagandistái valóságos legendát szőttek, szórólapokon, gyűléseken népszerűsítették a raboskodó fiatalembert. Sandset addig szűkebb környezetén kívül nemigen ismerték Észak-Írországban. Annyit lehetett csak tudni róla, hogy egészen fiatalon szegődött az IRA soraiba, és a titkos hadsereg egyik helyi parancsnoka volt.

Bár az idő fogyott, a szerencse a köztársaságiak mellé szegődött, hamarosan az egész világ felfigyelt Bobby Sandsre. Március 5-én meghalt egy északír parlamenti képviselő, és a megüresedett helyre a Sinn Féin a börtönben raboskodó, éhségsztrájkoló Sandset jelölte.

Az ír egység jegyében a katolikus közösség egy emberként szavazott Sandsre, aki végül 1450 szavazattal le is győzte az unionisták jelöltjét. Immáron, mint a brit parlament tagja folytatott egyre reménytelenebb küzdelmet a Long Keshben. Margaret Thatcher ugyanis nem engedett a legfontosabb kérdésben, bár a katolikusok hatalmas tömegtüntetéseken követelték a politikai fogoly státus visszaállítását.

1981. május 5-én Bobby Sands elhunyt. A temetésen százezer ember vett részt. Soha nem látott tömegtüntetések kezdődtek, de az egyéni tragédiák még nem értek véget. Bobby Sands halála után társai folytatták az éhségsztrájkot, augusztus 20-ig kilenc további köztársasági fogoly halt éhen.

A világ közvéleménye döbbenten fogadta Sands halálhírét. Az indiai parlament egyperces felállással adózott a fiatalember emlékének. New Yorkban félárbocra engedték az amerikai lobogót. A francia kormány felajánlotta az ír kormánynak, hogy Párizs nem képviselteti magát Károly és Diana közelgő esküvőjén, Francois Mitterrand elnök pedig részt vesz Bobby Sands temetésén.

1981-ben Margaret Thatcher megnyerte a csatát, de elveszítette a háborút. A tory kormány továbbra is köztörvényes bűnözőkként tekintette a bebörtönzött foglyokat, de a szellem kiszökött a palackból. Bobby Sands és kilenc társának esete mindennél beszédesebben jelenítette meg az északír valóságot. Mindazok, akik terroristának, keresztapának nevezték az éhségsztrájkolókat, nehezen tudták volna megválaszolni azt a kérdést, hogy egyszerű bűnözők éhen halnak-e holmi börtönreformokért?

Sandsék politikai indíttatásból kezdtek engedetlenségi mozgalmat, és ez a tény, pontosabban az elhunytak emléke Thatcher északír politikájára rányomta bélyegét. Az IRA soha nem bocsátott meg a brit miniszterelnöknek. Éveken át türelmesen kivártak, majd 1984 októberében időzített bombával felrobbantották a brightoni Grand Hotelt, ahol Thatcher éppen másnapi beszédére készülődött. Óriási szerencsével a Vaslady túlélte a merényletet, de alighanem még ma is a fülébe cseng az IRA másnapi közleménye: „Ma nem volt szerencsénk, de ne feledje, nekünk csak egyszer kell, hogy szerencsénk legyen. Önnek mindig…”

A film sajátossága a lassú kameramozgás. Lelassul, mint az elítéltek élete a börtönben. Elidőz egy-egy kézen, arcon, falon vagy ablakon, hogy átélhessük a rabok iszonyatos helyzetét. Kiragad egy-egy arcot, szemvillanást, ami jelzi, hogy a fogvatartók is kezdik szégyellni, amit tesznek.

A rabkórházi ápoló kézfejére tetoválva látni a protestáns milícia rövidítését – a következő képsoron az ápoló hagyja a félholt beteget a padlóra zuhanni. Az ilyen képek beszédesek. Figyelni kell rájuk, mert jelentősége van minden látszólag értelmetlen képsornak.

Figyelni kell a történetre. Figyelni kell minden részletre, a hogyanokra és a miértekre. Figyelni kell erre a filmre, mint művészi alkotásra is, mind dramaturgiája, mind képi megvalósítása miatt.

Akkor hát nézzük: