Egy végzetes csere

Mi még annak idején, az átkosban azt tanultuk az iskolában és úgy nőttünk föl, hogy a kommunizmus, vagy ahogyan akkoriban nevezték, a szocializmus - hiszen a kommunizmus ennek az államformának a végső tökéletesítése lett volna, amelyet akkoriban és mint tudjuk, azóta sem ért el egyetlen ország sem és hála Istennek, már nem is fog - filozófiai alapelve a dialektikus materializmus.

Közben azonban a többség a Nyugatról álmodozott és a kapitalizmus áldásairól. Az onnan érkező propaganda pedig egy idealista világképet vázolt elénk, ahol még szerepe van a vallásnak, igazságosságnak és egyéb hasonló nagyságrendű értékeknek.

Vagyis röviden: szent meggyőződésünkké vált, hogy az ún. szocialista országok materialista erkölcsi alapokon nyugszanak, a nyugati, kapitalista világ pedig az idealizmus hódolója.
Amikor megérkezett hazánkba a kapitalizmus első rohama, az első áldozatok gondolkodóba kellett, hogy essenek. Mi köze van annak az idealizmushoz, ha valaki egyszerűen azért veszíti el az állását, mert más valakinek az ő kidobása anyagi hasznot jelent? Mi köze annak az idealizmushoz, ha valakit olyan helyzetbe hoznak a munkahelyén, hogy, ha kinyitja a száját az őt érő igazságtalanságok miatt, akkor azonnal röpül?

Porhintés gyanánt kilátásba helyezik neki, hogy bírósághoz fordulhat, ha nem tetszik a döntés. Ahhoz viszont már nagyon "idealistának" kell lennie valakinek, hogy úgy képzelje el az életét, hogy fennmaradó napjait, éveit ezek után már csak bírósági tárgyalásokon fogja eltölteni. Összekuporgatott pénzecskéjét pedig elvesztett pereinek finanszírozására fordítja - ellenfelei nagy örömére. Sőt, ha szükséges, még hitelt is vesz föl erre a célra. És ezt még az idegei is a végtelenségig bírni fogják!

Amikor a fenti jelenségek tömegméretűvé váltak, a legtöbb embernek fel kellett volna kapnia a fejét: "hát mi a különbség a rabszolgatartó és a kapitalista társadalmi rendszer között tulajdonképpen?" Hiszen a hír már a szocialista időkben szárnyra kelt, miszerint az egyiptomi piramisok építői nem rabszolgák, hanem jól fizetett és infrastruktúrával, meg elemózsiával kitűnően ellátott bérmunkások voltak és annak is, hogy már a zsidó vallás feltalálásánál sokkal korábban bevezették például a rendszeres munkaszüneti napot is.

Elmondom, mi a különbség: a rabszolgatartó társadalmak még valóban az idealista kategóriába sorolhatóak, ellentétben a kapitalista társadalmakkal. Ezek a népek még hittek az isteni igazságosságban és ezen hitük alapján építették föl társadalmi szerkezetüket is. A kapitalista társadalom pedig már az égvilágon semmi másban nem hisz a pénz hatalmán, a szabad versenyen és ebből következően az "erősebb győz" elvén kívül. Ennek a jelenségnek ismerjük a kutyás változatát is, de szalonképesebben inkább úgy fogalmazzunk, hogy ember embernek farkasa. Ámbár miért is bántanánk folyton szegény farkasokat, akikről az utóbbi évek kutatásai során kiderült, hogy magasfokú szociális szervezettségben élnek, rendkívül szolidárisak egymással és társaik meggyászolására is képesek?

Fentiek ellenkezőjéről az a trükk se győzzön meg bennünket, hogy sok ilyen ország az alkotmányában vezeti a "szociális piacgazdaság" megnevezést. Ez a kis kozmetikai csel válságok esetén azonnal érvényét veszti!

A vallások teljes ellehetetlenítése Nyugaton tökéletesebben sikerült, mint azt bármely kelet-európai kommunista diktatúra álmodni merte volna magának! Ahol a pápa már a kancellár alkalmazottja és csúszva-mászva kepeszkedik a kereszténység legfőbb ellenségei előtt, hitsorsosainak az egyházból való kipenderítésére is hajlandóan. Amikor olyan országokban, amelyek a katolicizmus fellegvárai voltak, egy tollvonással sikerül a kereszteket elűzni az iskolákból és középületekből. Na persze, azért akadtak olyanok is, akik ezt nem hagyták szó nélkül. Hát ezt már tényleg csak a köztereken felállított keresztek szétfűrészelésével lehet überelni. Mert hát überelni, azt, ugye kell! Nem?

Visszatérve a bevezetőben említett szembesítéshez a kapitalizmus és kommunizmus között, még azt is meg kell említeni, hogy bizony a kommunizmus ideológiájában sokkal több az idealista vonás, mint a kapitalizmuséban.

Először is: a kommunizmus az emberek hitére épített (már legalább is a kezdeti elképzelés szerint). Annak is megvolt a liturgiája, szentjei és ünnepei. A vallásos szimbólumai és papjai, akik dogmákkal tömték tele a hívek fejét, az eretnekeket pedig az inkvizíció elé citálták, majd elítélték, pellengérre állították, lecsukták, kivégezték őket. Megvoltak a külsőségei, jelei, zászlai, képei, szobrai, ruházata. Minden ugyanolyan rendszerességgel ismétlődött, mint az egyházi évben. Sőt, még megvalósíthatónak vélt magasabb rendű célokat is állított az emberek elé. Hasonlóan egy valláshoz.

De miféle magasabb rendű célokat állít a kapitalizmus a hívei elé? Azzal, hogy pénzt ad az embereknek, amiért nekik rabszolga módjára a munkaadójuk eszközévé kell válniuk? Afféle géppé, amelynek még azt is előírják, hogy mit viseljen szabadidejében az utcán, nehogy cége "jó hírnevét" veszélyeztesse. Ennek a lojalitásnak fejében a szisztéma rászoktatja rabszolgáit mindenféle haszontalan kényelemre és ostobaságra, amelyet azok teljes odaadással követnek is, készségesen ki is fizetik a saját, kemény munkával megkeresett pénzükkel, ezzel az emberiség végső elhülyüléséhez, degenerálódásához kövezve az utat.

Cserében elvárja a rendszer, hogy a polgárok jó konzumensek legyenek, vagyis magyarul, minden hülyeséget megvásároljanak, megnézzenek, elolvassanak és végképp elveszítsék kritikai érzéküket. Az a dicséretre méltó polgár, aki ezt tökélyre viszi. Ennek fejében a rezsim jogokat, rangokat ad olyan embereknek, akik azokért nem dolgoztak meg, akik azokat nem érdemlik, nem méltóak rájuk, ezzel pedig elszabadítja a hiúság, az önteltség végtelen és megállíthatatlan lavináját.

Egyes országokban pedig már az egészségügyi személyzetet is arra kényszerítik, hogy saját kérésükre megölje az embereket, ha már nincs kedvük tovább élni. Egy istennek ebben a világrend(etlenség)ben természetesen semmi keresnivalója nem lehet. Hiszen, ha elé állítanák ezt a tükröt, akkor rá kellene döbbennie a sokaságnak: odáig fajult, hogy Istent játszik! Mi sem könnyebb, mint ezt tennie, hiszen ennek a rendszernek nincs rendszergazdája.

Szerintem még Marx sem álmodott a belső elszegényedés ilyen gazdag tárházáról, amikor "A Tőké"-t írta.

Vagyis, felfedhetjük végre a Nagy Titkot: valójában a kommunizmus az idealista alapokon álló társadalmi rendszer, a kapitalizmus pedig csakis materialista fundamentumon terül el és az égvilágon semmi köze sincs az idealista gondolkodáshoz. Eltekintve most a játékautomaták, vagy a lóversenyek rendszeres látogatóinak nyereménybe vetett notórius hitétől. Ami körülbelül azonos kategóriába sorolható a tőzsdei játékosok hitével.

Mi pedig naivan elhittük, hogy jobbra cserélünk rosszabbat, pedig valójában csöbörből vödörbe, vagy két szék közt a pad alá estünk, kinek hogy tetszik. Szabad kiválasztani, elvégre szabadságban élünk, nem? A figyelmeztető hangokat elengedtük a fülünk mellett, nem is akartuk meghallani azokat. Mi hinni akartuk, hogy a másik jobb. Most jöhetnék a szomszéd rétjével is. Különösen mi, magyarok hittük mániákusan mindig, hogy mi igenis a nyugati kultúrához tartozunk, oda igyekszünk és ebből még most sem akarunk engedni, amikor itt áll a szemünk előtt a véres valóság.

Ha már teletűzdeltem ezt az írást jó öreg magyar közmondásokkal, akkor zárásként is hadd engedjek meg magamnak még egyet: "Okos ember a más kárán tanul".

Kedves magyar Testvéreim! Egyszer már hadd legyünk mi az okos emberek!