A pedofil és a lányka*

(*a „művész úr” hasonló című műve után szabadon)

Roman Polanski, született Raymond Liebling lengyelországi zsidó harmincegy, szökésben lévő év után, a múlt héten Svájcban stílusosan szólva lyukra futott. A zürichi pofára esést akár szimbolikusnak is tekinthetjük, hisz az akkor történt meg, amikor a rendező az életmű díját érkezett átvenni a filmfesztiválra.

Azt a díjat, mely egy-egy ember egész pályafutását hivatott elismerni. Végül is megkapta, mégha az nem is olyan lett, amire ő számított. Gondolom nem kis meglepetéssel konstatálta, amikor a repülőtéren felolvasták neki a harmincegy éve kiadott amerikai elfogató parancsot, azt meg pláne nem, amikor kattant a bilincs a kezén. Így azt az éjszakát nem diadalittasan átmulatva, hanem egy csendes kis zürichi cellában volt kénytelen eltölteni.

A művészvilág Jordán-pozitív része a Föld minden táján hatalmas ajvékolásba kezdett és felháborítónak nevezték az eljárást. Pedig nem történt semmi különös dolog, egy pedofil - ugyan hosszabb idő után, mint kellett volna - végre rács mögé került.

Mivel annyi fals információ és magyarázat kering a világban érdemes utána nézni annak, hogy mi is történt valójában. Samantha Gailey, az áldozat még 2007-ben mesélt a sajtónak a történtekről.

Samantha Gailey 13 évesen és most

1977 februárjában Los Angelesben éltem, édesanyámmal és nővéremmel. Az anyám színésznő volt, és én is erre a pályára készültem. A nővérem pasija ismerte Polanskit, ő hozta össze a családdal. Polanski felajánlotta, hogy készít rólam néhány fotót, és eljuttatja őket néhány európai magazinba. A család azt gondolta, hogy ez egy jó lehetőség és jót tesz majd a karrieremnek.

Az első fotózásra egyedül mentem, ahol két öltözés között máris készült rólam néhány topless felvétel. Hagytam, hogy fotózzon, de elég zavarban voltam. Éreztem, hogy nem lenne szabad belemennem, de mivel gyerek voltam, azt hittem, nem tenne ilyet velem, ha nem volna rendben. Aztán Polanski pár héttel később új időpontot ajánlott, anyám gyanútlanul megegyezett vele. Nem igazán akartam elmenni, de még mindig úgy gondoltam, hogy jó lehetőség lesz a karrierem szempontjából.

A következő találkozón Polanski a fotózás közben nekem szegezte a kérdést, hogy volt-e már szexuális élményem. Mivel egyszer már volt, ezért igent mondtam. Aztán a képek elkészülte után először Jaqueline Bisset házához, majd Jack Nicholsonhoz vitt.

Polanski azt kérte, pózoljak a kamerának, és közben pezsgővel kínált. A bort nem fogadtam el korábban, de a pezsgő izgalmasabban hangzott. Folyton újratöltötte a poharamat. Aztán megkért, hogy a felsőm nélkül pózoljak és hogy menjünk a jacuzziba, mert ott akar fényképezni. Mivel nem volt nálam fürdőruha, ezért fehérneműben ültem be a kádba. Készített pár képet, aztán ő is levette a ruháit, és meztelenül beült mellém. Akkor már sejtettem, hogy ez nincs rendjén, de féltem és kába is voltam. Végül azt mondtam neki, hogy asztmám van, és vigyen haza. Kiszálltam a kádból, de ő nem akart hazavinni.

Elővett valami tablettát, és megkérdezte, hogy próbáltam-e már. Azt hazudtam, hogy igen. Odaadta az egyharmadát, ő pedig bevette a többit. Aztán azt mondta, hogy feküdjek le egy percre. Tudtam, hogy azt akarja, és nem fogja elfogadni, ha nemet mondok. Be voltam nyomva, féltem, és fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Végül hagytam, hogy megtörténjen.

A dolog azonban nem ment teljesen zökkenőmentesen. Megzavart minket Nicholson akkori barátnője, Anjelica Huston, aki véletlenül benyitott a szobába. Polanski odament az ajtóhoz, hogy váltson vele pár szót, addig én gyorsan öltözködni kezdtem. Aztán visszajött, és azt mondta: Feküdj vissza!, és újra levetkőztetett.

Mivel megzavarták, még visszajött, hogy gyorsan befejezze a dolgot. Aztán felöltöztem, kimentem a kocsihoz, és elsírtam magam. Miközben hazavitt, még azt mondta, hogy ezt ne meséljem el az anyukámnak. De a nővérem meghallotta, amikor a fiúmnak elmondtam telefonon, és ő elmondta az anyukánknak. Anyám megkérdezte, igaz-e, aztán hívta a rendőrséget. Ekkor szabadult el a pokol.

A történet a bíróságon folytatódott, ahol Polanski elismerte az esetet. Sőt, az akkori sajtónak a következőket nyilatkozata:

Ha megöltem volna valakit, azt nem kapta volna fel ennyire a sajtó. De... dugás volt, tudod, és fiatal lányok. A bírók is meg akarnak dugni fiatal lányokat. Az esküdtek is meg akarnak dugni fiatal lányokat. Mindenki akar dugni fiatal lányokkal!

A bírósági eljárás során Polanski először meg tudott állapodni a bíróval, hogy ejtse a vádat, de a bíró időközben meghalt, és az új bírót már nem lehet megpuhítani. Végül Polanski negyvenkét nap pszichiátriai megfigyelés után megszökött a börtön elől, és Franciaországban telepedett le.

Azóta Európában él és egyszer sem tette be a lábát Amerikába. Pontosan tudja, hogy mit követett el, pontosan tudja, hogy ahogy belépne, azonnal letartóztatnák, mivel az Egyesült Államokban az efféle bűncselekmények nem évülnek el.

Az emberek ugyanúgy tudják, hogy bűnös, hogy elkövette az egyik legocsmányabb tettet, amit el lehet, mégis egyesek úgy érzik, hogy ez megbocsátható. A hollywoodi „művészvilág” aláírásgyűjtésbe kezdett, és megszólalt a lengyel és a francia politikai elit egy-egy metélt képviselője is a „művész úr” érdekében.

A legdurvább szerintem azonban, már a hazai buzifelvonulás kapcsán is hányingerkeltően megnyilatkozó Whoopi Goldberg volt, aki a következőket találta mondani:

Ez nem olyan megerőszakolós megerőszakolás volt. Börtönbe ment, és amikor kiengedték, azt gondolhatta, Tudod mit, ez (a bíró) száz év börtönre ítél majd. Nem várom meg.

Azt hiszem ezt nehéz kommentálni. Azért mondjuk arra, kíváncsi lennék, ha Whoopi gyerekét drogozná be és dugná meg valaki, akkor is ilyen lazán venné-e az egészet.

Nem tudom mi alapján gondolja azt a metéltek nagy része, hogy ők a többiek és a törvények felett állnak, hogy ők egyenlőbbek mindenkinél, hogy az ő bűneik messze nem olyan súlyosak, mint az ugyanazt elkövető más népeké. Valószínűleg az ocsmány talmudi tanítások némelyeknél a génekben öröklődnek.

Ha meg itt a végén nagyon párhuzamot akarnánk vonni Polanski és a mai magyar viszonyok között, akkor innen üzenném a hazai hatalmasságoknak, hogy a bűnök végül mindig kiderülnek, a büntetések pedig, ha késve is, de mindig kimérésre kerülnek. Eltelhet akár harminckét év is, eltelhet bármennyi. A végén mindenki megkapja, ami jár.

Ti sem lesztek kivételek.