Egy igen, és ami mögötte van

A remény hal meg utoljára, tartja a mondás. És mi szombatig reménykedtünk is, hogy talán majd az írek, hogy talán majd ők ismét megálljt parancsolnak annak az őrületnek, amit lisszaboni szerződés néven akarnak letuszkolni Európa torkán. Talán majd ők, ahol nem a megvett politikusok, hanem a nép dönt a szerződés ratifikálásáról.

Ha emlékeztek még, az írek egyszer már jól döntöttek, hisz másfél évvel ezelőtt, 2008 júniusában a lakosság nemet mondott a szerződés hatálybalépésére. Bíztunk benne, hogy ez most is így lesz, hogy a globalizált Európa helyett, előbb-utóbb a nemzetek Európája lesz majd az, ami felé a közösség elindul.

Sajnos nem így történt. Hatásos volt az agymosás, másrészt a beígért engedmények meggyőztek annyi embert, hogy a mérleg átbillenjen a másik oldalra. "Köszönjük, Írország" - mondta a szavazás utáni sajtótájékoztatóján Barroso, az Európai Bizottság elnöke. Pedig milyen szép lett volna, ha ugyanezt a mondatot valamelyik euroszkeptikus képviselő mondhatta volna el.

De ezen már kár keseregni, az eredmények ettől még nem változnak meg. Utolsó utáni lehetőségként még ott vannak a csehek. A szerződés parlamenti jóváhagyása ugyan ott is megtörtént már, de a cseh elnök, Václav Klaus még nem írta alá a dokumentumot, mivel azt nem tartja összeegyeztethetőnek a cseh alkotmánnyal.

Klaus elnökhöz csatlakozott a cseh szenátorok egy csoportja, akik az alkotmánybíróságon tettek panaszt a lisszaboni szerződés ellen. Az ír népszavazás igenje után közölték, hogy eszük ágában sincs visszavonni azt, mivel „Beadványunkat nem Írország, hanem Csehország miatt fogalmaztuk meg" - jelentette ki vasárnap Jirí Oberfalzer polgári demokrata szenátor, a csoport szóvivője.

A tizenhét jobboldali szenátor, akik kedden fordultak a testülethez, azt kérik az alkotmánybíróságtól, hogy foglaljon állást abban a kérdésben, hogy az Európai Unió egy nemzetközi szervezet-e vagy egy szuperállam? Kérdésként merült még fel, hogy az európai szabályokat értelmező Európai Bíróságon keresztül nem lesz-e megkerülhető a cseh alkotmánybíróság, illetve nem sérül-e a lisszaboni szerződés elfogadásával a Cseh Köztársaság szuverenitása.

A csehek által megfogalmazott kérdések a dokumentum lényegére mutatnak rá arra, hogy a szerződés hatályba lépésével alapvetően meg fog szűnni a nemzetállamok szuvenerítása. Ezt a kérdést feszegetik újabban a brit konzervatívok is, akiket esetleg még szintén, mint utolsó utáni lehetőséget említhetünk az ügy kisiklatása kapcsán.

A szigetországban 2010 tavaszán választások lesznek, és a toryk hatalomra kerülésük esetén azonnali népszavazást ígérnek az ügyben akkor, ha az még addig nem lép életbe. A brit referendum az EU-szerződés szinte biztos bukását jelentené, mert a felmérések szerint a brit választók kétharmada elutasítja a dokumentum törvénybe iktatását.

És innentől már minden összefügg mindennel. Azaz, ha Klaus ki tudja húzni az időt tavaszig és a David Cameron-vezette konzervatívok is hatalomra jutnának Nagy-Britanniában, akkor a szerződést ellenző álláspont az egyik legbefolyásosabb EU-országban is hirtelen kormányzati véleménnyé válna.

Tudják ezt a szerződés támogatói is, ezért sürgeti a cseheket és a lengyeleket az ír eredmények ismerete óta folyamatosan Barroso és a többi eurokrata. Mondjuk a lengyeleket már nem nagyon kell, mivel ők az ír szavazás eredményéhez kötötték az elnöki szignót.

Itt tartunk most.

Ha esetleg valaki elmaradt volna az ügyben, számukra jegyezném meg, hogy a szóban forgó törvényt a magyar parlament egész Európában elsőként, olvasatlanul szinte egyhangúlag ratifikálta, 2007 december 17-én. Nem, nem nagyvonalú csúsztatás az olvasatlanul jelző. A több száz oldalas angol nyelvű szöveget nem fordították le, mivel arra már nem volt idő, hisz azt a karácsonyi szünet előtt mindenképpen jóvá akarták hagyni.

Azonnal adódik a kérdés. Ugyan minek? Mire volt jó ez a nagy kapkodás, nem értünk volna rá nyugodtan végigolvasni, részleteiben megvitatni? Mit akartunk ezzel megint bizonyítani és legfőképp kinek?

Kinek használtunk azzal, hogy a magyar parlament vita, kiegészítés, hozzáfűzés, alkudozás és megjegyzés megtétele nélkül azonnal elfogadta azt? És itt most nincs jobb- meg baloldal, nincs szegfű, vagy narancs. Ebben mindenki sáros, kivéve azt a néhány KDNP-és képviselőt, akik a "nem" gombot nyomták.

Azon a téli napon, amikor megszavazták a lisszaboni szerződésnek nevezett tulajdonképpeni EU Alkotmányt, a magyar országgyűlés mindenfajta hozzászólás és ellenvetés nélkül feladta hazánk nemzetállami függetlenségét.

Az elfogadott dokumentum szellemisége szerint Európában, egy az USA-hoz hasonló Európai Egyesült Államok jön majd létre, ahol a nemzetállamoknak nagyon kevés mozgástere marad. A főbb csapásirányokat az EU központi vezetése határozza majd meg. Elvesznek az egyes országok monetáris és költségvetési önrendelkezési jogai, senkinek nem lesz jogában dönteni olyan kérdésekben, mint saját külpolitika, saját biztonságpolitika, társadalombiztosítás, egészségbiztosítás, energiaárak, költségvetés, adók.

Persze mire mindez majd kialakul, remélhetőleg addig elég hosszú utat kell még bejárni. Talán addig még fordul a világ, talán még nem lesz késő és felébrednek az emberek. Mindenestre az íreknek legalább volt annyi eszük, a mi politikusainkkal ellentétben, hogy kicsikartak maguknak olyan kedvezményeket, amiket mások nem kaptak meg.

Így az ő esetükben kikerültek az általános szabályozás alól a munkajogi kérdések, a katonai semlegesség ügye, az etnikai kérdések és az adózás szabályozása. Elérték azt is, hogy minden uniós tagállamnak legyen EU biztosa, de ha ez még sem jönne össze, nekik akkor is biztosan lesz majd.

Az ír miniszterelnök Brian Cowen kijelentette: a garanciáknak köszönhetően kristálytisztán látszik, hogy Írország megtarthatja biztosát és a hazai adórendszer fölötti ellenőrzést. A kompromisszumból az is kiderül, hogy az ír semlegességi politikát és az élethez, a tanuláshoz és a családhoz való jogra vonatkozó alkotmányos védelmet nem érinti a szerződés.

A tipikus brüsszeli jogi csűrés-csavarás után, ezeket most ír-specifikus garanciáknak nevezik azért, hogy a többi ország nehogy vérszemet kapjon, és hogy ne kelljen újrakezdeni az egész folyamatot.

Azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, az írek megint példát mutattak. Így kell ezt csinálni. Egy országnak nem bólogatójánosokra van szüksége, hanem igazi, nemzetben, nemzeti érdekekben gondolkodó politikusokra, akiket nem a nemzetközi elvárásoknak való megfelelésvágy hajt. Akik az alapvetően szar helyzetből is a legjobbat próbálják kihozni.