Hová megyünk?

Az elmúlt hetek magyar közéleti történéseit elnézve, az embernek olyan érzése támad, mintha a narancsos kabinet szándékosan vágná maga alatt a fát. A tervezett kormányzati intézkedések, a döntések bejelentésének körülményei és az alkalmazott kommunikáció mind-mind egyirányba mutat, konkrétan a teljes káosz felé. Pedig nem lenne rá ok, hisz három, totálisan megnyert választás után nem lenne semmi ok a kapkodásra, nem lenne semmi ok arra, hogy előkészítetlen, kidolgozatlan javaslatok kerüljenek olyan szintre, ahonnan már politikai veszteség nélkül nem lehet visszatáncolni.

Azonban OV mégsem törődik ezzel, és úgy megy előre, pontosabban neki a falnak, hogy azt még a legelvakultabb narancshívők is döbbenten nézik. Arról már nem is beszélve, hogy a mostanság nap, mint nap tetten érhető és a kormányzat számára is világos amerikai sz@rkavarás, a CIA bujtogatás méginkább felerősíti a kormányzati melléfogásokat.

Egyelőre nem látszik, hogy a netadós, drogtesztes, vasárnapi zárvatartós, autópálya-matricás és a hasonló ügyek köztudatba dobásával mi a miniszterelnök célja. Nem hiszem, hogy ne látná, hogy ezekkel a témákkal, ezekkel a tervezett intézkedésekkel a tűzzel játszik. Persze abban igaza van, hogy a másik oldalon feltűnő noname figurák a komplett idióták csoportjába tartoznak, az ellenzéki pártok élén pedig levitézlett elvtársak feszítenek. És OV abban sem téved, hogy a legnagyobb amerikai támogatás mellett sem látszik a balliberált oldalon olyan vezető, aki a tiltakozások élére állhatna, akit hitelesnek és követhetőnek hinnének az emberek. De ez még nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy idővel nem lesz, hogy előbb-utóbb nem találnak valakit, akit fel lehet építeni, akit oda lehet tolni az első sorba.

A kormánypárt térvesztése ma már a közvélemény-kutatások böngészése nélkül is nyilvánvaló. Elég csak belehallgatni egy-egy beszélgetésbe a buszon, az üzletekben, a hivatalok várófolyosóin. Egyre többen teszik fel a kérdést: végülis hová megyünk?

Válaszok pedig nincsenek, csak az egyre nagyobb értetlenség.

A többség azért azzal tisztában van, hogy ezt az országot mégegyszer gyurcsányfélék kezébe adni nem szabad, nem lehet, de ez nem jelenti azt, hogy a türelem örök időkig kitart, azt meg pláne nem, hogy valamennyire is rendben lenne mindaz, ami újabban ebben az országban folyik.

Persze most sokan mondhatnák, hogy nem baj, ha végül kiborul a bili, mert akkor majd mi jövünk, radikálisok és rendet teszünk mindenütt. Azonban tartok tőle, hogy ez a forgatókönyv most még nem nagyon tudna lejátszódni. Két okból sem.

Az egyik - bármennyire nehéz is ezt kimondani - az az, hogy nincsenek érthető üzeneteink és nincsenek jó válaszaink sem. Ha valaki végignézi, végigböngészi az elmúlt időszak jobbikos megszólalásait az azt látja, hogy úszunk, sodródunk az árral. Próbálunk lavírozni, hogy egyrészt ne hajtsuk a vizet a globalisták malmára, másrészt azért mondjuk valami kritikusat is a kormányról. Azonban ez ma már jól láthatóan csak arra elég, hogy a párt társadalmi támogatottsága nagyjából a jelenlegi szinten maradjon. A narancsosokból kiábrándult tömegek nem vándoroltak a radikális táborba, hanem a bizonytalanok, már eredendően sem kicsi seregét növelték.

A másik ok pedig egyértelműen a nemzetközi politikai porondon keresendő. A globalisták nem engednék meg, hogy Magyarországon nemzeti radikális kormány alakuljon. Az érvényben lévő atlantista szerződéseinkre hivatkozva, tartok tőle, hogy már az új kormány hivatalba lépése előtt lerohannák valamilyen mondvacsinált okkal az országot. Persze az árnyalna a képen, ha valami elsöprő erejű radikális választási győzelem születne, de erre azért valljuk meg, a következő hónapokban nem túl sok esély mutatkozik.

Így aztán a végére mégis csak egy kérdés marad:

Akkor hová is megyünk?