Mire várunk még?

A tévét nézve, a híreket hallgatva egyelőre nincs semmi jele annak, hogy kicsit is csökkenne a feszültség Ukrajnában. A Nyugat által fűtött ellenzékiek a kisebb-nagyobb politikai sikereik láttán, most már még többet akarnak. A követeléseik most már nem a kormány és Viktor Janukovics megbuktatására, hanem a teljes társadalmi és közjogi berendezkedés megváltoztatására, az elnöki helyett parlamentáris rendszer bevezetésére irányulnak. Az oroszbarát kormánypártiak pedig még mindig bíznak abban, hogy majd átvészelik ezeket a számukra nehezebb időket és a végére nagyjából minden úgy marad, ahogy az Ukrajna 23 éves történetében eddig mindig is volt: az ukrán oligarchák a maguk érdekei szerint irányítják az országot.

Hogy aztán végül ténylegesen milyen irányba indulnak el és persze hol végződnek majd az események, azt ma még nem tudni, de az már a jelenlegi helyzetben is minden kockázat nélkül kijelenthető, hogy Ukrajna olyan már biztosan nem lesz, mint amilyen az elmúlt két évtizedben volt. Akár Klicskoék, akár Janukovicsék viszik tovább az országot, változások mindenképpen bekövetkeznek, legszélsőségesebb esetben akár az is előfordulhat, hogy Ukrajna kettészakad egy keleti oroszbarát és egy nyugati EU-párti részre.

A helyzet jelenleg nagyon képlékeny. Jól jelzi ezt az is, hogy mindenki, minden politikus, minden társadalmi szervezet és már az egyes népcsoportok is elkezdtek helyezkedni, elkezdték keresni annak a lehetőségét, hogy a zavaros politikai helyzetből miként tudnak majd a végén a legjobban kijönni.

A kárpátaljai ruszinok már meg is adták az alaphangot azzal, hogy levelet intéztek Janukovicshoz, melyben az 1991-es referendumra hivatkozva azt kérik, hogy az elnök biztosítson autonómiát Kárpátaljának. „Az elnök e döntése megszüntethetné az Ukrajna nyugati felén uralkodó feszültséget, békét és nyugalmat biztosíthatna a multinacionális Kárpátaljának” – nyilatkozta a napokban Nyikolaj Sztaroszta, a Kárpátalja Nép Parlamentje társadalmi szervezet elnöke.

Moszkvában és Kelet-Ukrajnában pedig már arról beszélnek az emberek, hogyha Viktor Janukovics nem tudna felülkerekedni ellenfelein, és a jelenlegi békétlenség rezsimváltást eredményezne Kijevben, „akkor Ukrajna felosztása lenne a legjobb opció.”

A legfrissebb történések után nem lehet, pontosabban nem lehetne kérdés, hogy most már nekünk, magyaroknak is lépnünk kell. Most már nekünk is elő kéne állni az igényeinkkel, most már nekünk is meg kéne fogalmazni azokat a követeléseket, amelyek a kárpátaljai magyarok sorsát hosszabb távon rendezheti. És persze fel kéne készülnünk arra is, hogyha valóban eldurvul a helyzet arrafelé, akkor azonnal, érvekkel és indokokkal alátámasztva be tudjuk jelenteni a területi igényünket Kárpátaljára.

Persze, hogy mindez így legyen, ahhoz nemzetben gondolkodó, és kizárólag a magyar érdekeket szem előtt tartó külpolitika kéne. Azonban ez mostanság se jellemzője a magyar külügynek. Martonyi János a hétvégi müncheni nemzetközi biztonságpolitikai konferencián ahelyett, hogy a magyar érdekekről és törekvésekről győzködte volna a résztvevőket, a ”szövetségeseinket”, Ukrajna területi egységért aggódott: „a válság veszélybe sodorta Ukrajna stabilitását és területi egységét. Polgárháborúval és káosszal fenyegető helyzet alakult ki. Meg kell mentenünk Ukrajnát. Párbeszédre van szükség és tartózkodni kell az erőszak alkalmazásától. Az erőszak megnyitja a kaput a polgárháború felé, ami katasztrófa lenne Ukrajna, az Európai Unió és az unió keleti partnerségi programjában résztvevő valamennyi állam számára.”

Könnyen előfordulhat, hogy a történelem újra esélyt teremt, újra lehetőséget ad arra, hogy visszaszerezzünk egy kis darabkát az ezeréves országunkból. De ehhez a Martonyi-féle töketlenséget félre kell tenni és most már tényleg lépni kell.

Mire várunk még?