Egy 94 évvel ezelőtti nyár története


1919. június 6.-án érkeztem Szegedre.

Végetért az a rövid idő, melyet mint magánember töltöttem el. Mozgalmas életemnek új fejezete kezdődött. Károlyi Gyula kérésére átvettem a hadügyi tárcát és felhívást bocsátottam ki a magyar nemzeti hadsereg felállítására.

Tervem kiviteléhez természetesen kellett a Szegedet megszállva tartó franciák beleegyezése, de ezt csak nehézkes tárgyalások után sikerült megkapnunk. Betrix ezredes, francia városparancsnok és De Lobit tábornok, a francia megszálló csapatok főparancsnoka másként viselkedett, mint De Gondrecourt és nem mutattak hajlandóságot arra, hogy nemzeti mozgalmunknak támogatást nyújtsanak. Természetesen egyik sem volt bolsevista, csak – egyszerűen a románokkal tartottak és csak a Kun-kormányt ismerték el „törvényes kormány”-nak.

Ha a diplomácia elégtelennek bizonyul és nincs hatalmunk, akkor csak fortély segíthet. Egyetlen repülőgépünkről röplapokat szórattam a vörös hadsereg vonala fölé és már másnap az az öröm ért, hogy egy teljesen felfegyverzett huszárszázad jelentkezett nálam szolgálatra. Egyenként az ország minden részéből érkeztek tisztek, s ezeket Prónay Pál őrnagy tiszti századokba szervezte. Szeged környékéről megindult a hadviseltek önkéntes bevonulása és csakhamar összejött az új fegyelmezett és megbízható sereg magva. Futárok némi pénzt is hoztak Bécsből abból az összegből, amelyet egy magyar tiszti csoport a bécsi kommunista-magyar követségen vakmerő és kalandos rajtaütéssel szerzett. A csíny sikeréhez hozzájárult Schober, akkori bécsi rendőrfőnök jóakaratú magatartása is és említésre méltó, hogy Ashmead Bartlett, a „Daily Telegraph” bécsi levelezője szintén közreműködött benne. Sok milliót tett ki az összeg, amit a kommunisták hírverésre szántak.

Mozgási szabadságunkat nemcsak a franciák habozó magatartása, hanem a román csapatok nyomása is korlátozta. Ahhoz, hogy a vörös hadsereg ellen katonai műveletre gondolhassunk, előbb biztosítanunk kellett utunkat a Dunántúlra; ennek hozzánk közeleső részét a szerbek tartották megszállva. Biztosan tudtuk, hogy Belgrád a bolsevizmussal szemben élesen elutasító álláspontot foglal el. Péter király, aki montenegrói felesége révén rokonságban állt a cári családdal, Sándor fiát, az akkori régenst, a szentpétervári hadapródintézetben neveltette; Belgrádban az orosz császári követség az elismert diplomatákat megillető jogokkal még mindig változatlanul rendelkezett, s az orosz fehér hadsereg menekültjeinek készségesen nyújtott menedéket. Teleki Pállal együtt Belgrádba utaztam tehát és tárgyalást folytattam Protics miniszterelnökkel, ő, – feltéve a franciák hozzájárulását –, megadta a kívánt biztosítékokat, sőt hajlandónak mutatkozott, hogy a magyar ellenkormány diplomáciai képviselőjét Belgrádban hivatalosan elismerje. Ez volt a nemzeti kormány első diplomáciai elismerése és egyúttal küldetésünk egyetlen tényleges eredménye is, mert a franciák hozzájárulása hiányában Protics továbbmenő hajlandóságának nem vehettük hasznát.

Bécsből bátorító híreket kaptunk Bethlen Istvántól az angolok magatartásáról. Sir Thomas Cuningham, Anglia bécsi hivatalos képviselője, személyesen írta alá a Szegedre utazó magyar tisztek és futárok úti igazolványait és hozzánk küldte Alexander Fitzgerald ezredest, hogy az ellenkormánnyal állandó kapcsolatot tartson fenn. A Belgrádban székelő Troubridge tengernagy is támogatott bennünket; jól ismertem még bécsi tengerészeti attasé korából. Csak a franciák viselkedtek továbbra is nagyon tartózkodóan; az ő hangoztatott „szigorú semlegességük” az akkori viszonyok között egyedül a bolsevistáknak kedvezhetett. A Szegeden intézkedő francia tényezőket természetesen párizsi utasításaik irányították – és Clemenceau az osztrák-magyar monarchiának nyílt ellensége volt. Ez az ellentét a két legfontosabb szövetséges hatalom magatartásában sajnos a mi kormányunkban is visszatükröződött. Varjassy Lajos kereskedelmi miniszter, mint a baloldali liberálisok képviselője, a franciákba kapaszkodott. Mai napig sincs tisztázva, milyen szerepet játszott abban, hogy a franciák államtitkáromat, Gömbös Gyula vezérkari századost Szegedről kiutasították. Francia oldalról azt követelték, hogy minden réteg és irányzat képviselőiből álló, úgynevezett „demokratikus” kormány alakuljon. Károlyi Gyula az én megokolt ellenvetéseim ellenére is engedett a nyomásnak és így Pattantyús Ábrahám Dezső volt képviselő vezetésével 1919. július 12-én új kormány alakult. Ebben a kormányban nem óhajtottam résztvenni, mint hadügyminiszter; a fővezérséget azonban megtartottam, miután biztosítottak, hogy azt semmi esetre sem vonják bele a pártpolitikai viszálykodásokba. Egyedüli célom az volt, hogy ennek a magyar seregnek segítségével megszabadítsam Magyarországot a kommunista rémuralomtól, mert ennek kegyetlenkedései és gonosztettei állandóan fokozódtak. Nagyjelentőségű volt, hogy ezt az annyira szükséges tisztogatást ne a külföldi hatalmak, hanem mi magunk hajtsuk végre.

Ez azonban sehogyan sem egyezett a franciák, még kevésbé pedig a csehek terveivel. Már bevetésre alkalmas csapattal rendelkeztem Szegeden, de ezt nem engedték Budapestre vezetni, mikor a román hadsereg nyomása és a szövetségesek párisi legfelsőbb tanácsának ultimátuma Kun Béla kormányát lemondásra kényszerítette. Augusztus 1.-én Kun Béla magához vette az állampénztár értékeit és azokkal Bécsbe menekült. A tömeggyilkos Szamuelyt az osztrák határon szökés közben magyar csendőr golyója terítette le. Peidl Gyula vezetésével szociáldemokrata kormány alakult, de ezt már 1919. augusztus 6.-án rajtaütéssel eltávolították. Friedrich István elnöklete alatt új kormány vette át a hatalmat, a köztársaságot megszűntnek nyilvánította és államfővé József főherceget kiáltotta ki, akinek a király még az összeomlás napjaiban „homo regius”-i megbízást adott.

Most már tehát két kormányunk is volt, de egyik sem cselekedhetett szabadon. A szövetségesek ragaszkodtak ahhoz, hogy az összes pártok képviselőiből alakuljon meg a magyar kormány. A Friedrich-kormány hivatalba lépését követő napon a románok bevonultak Budapestre és a párisi legfelsőbb tanács parancsára sem vonultak vissza. Nincs szükség arra, hogy a románok magatartását részletesen ismertessem; H. H. Bandholtz tábornok, aki a szövetségesek budapesti négytagú katonai missziójában Amerikát képviselte, „An Undiplomatic Diary” című emlékirataiban (New York, 1933) hitelesen megörökítette a gyárak leszerelésének és a féktelen fosztogatások történetét.

Ha lovagló ostorával kezében idejében meg nem jelenik személyesen a királyi várpalotában, ezt menthetetlenül kirabolják. A Nemzeti Múzeum elé már felvonultak a megrakásra váró román teherautók; csakis az mentette meg a kifosztástól, hogy ajtóit a tábornok a szövetségesek nevében lepecsételte.

József főherceg megerősített a nemzeti hadsereg fővezéri tisztségében, s ez alkalmat adott nekem arra, hogy Ábrahám miniszterelnöktől kieszközöljem függetlenségemet a hadügyminisztertől, akinek addig alá voltam rendelve. Ugyanakkor előkészítettem a rendelkezésemre álló egységek elvonulás át. Óvatos keresztülvonulásunk a szerb és a román csapatok között lévő keskeny folyosón szerfelett nehéz feladatnak bizonyult. Mozdulataink már előrehaladtak, mikor augusztus 12.- én a főherceg közölte velem a szövetségközi misszió követelését, hogy haladéktalanul térjünk vissza Szegedre. A közlésből azonban azt is megértettem, hogy ő maga sem ért egyet ezzel a paranccsal, mert ez továbbra is francia fogságban tartott és minden cselekvésre képtelenné tett volna bennünket. Az alatt az ürügy alatt, hogy minden egyéb hírszolgálatunk hiányában csakis repülőgépről ledobott paranccsal juttathatom el az új rendelkezést menetelő csapataimhoz, magam szálltam repülőgépre, – egyedül Magasházy őrnagy hadsegédem kosért, – és ott hagytam a feloszlóban lévő kormányt, meg a franciákat, akik abban a hiszemben éltek, hogy majd visszatérek. E helyett azonban a Balaton felé irányíttattam a gépet, és Siófok mellett, egy tarlón szerencsésen földet értünk. Siófok akkor a vörös kötelékek főhadiszállása volt. De mihelyt feltűnt hadsegédem sapkáján a darutoll, a nemzeti hadsereg jelvénye, az ottlévő néhány vezető bolsevista nyomban kereket oldott. A vörösök két napon belül mind eltávoztak. A vezérkari főnök és sok más tiszt boldogan nyilvánította ki valódi érzelmeit és rendelkezésemre állt. Mikor a parancsnokság székházához értem, Magasházy őrnagy, – mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne, – a vártán álló őrségnek tisztelgésre adott parancsot, s erre ez szabályszerűen „fegyverbe állt” a nemzeti hadsereg fővezére előtt. A harmadik napon bevonult Prónay őrnagy tiszti százada.

Azt terveztem, hogy csapataimmal a Balaton és Duna között fekvő területet lezárom és ezt a gátat egyre tovább tolom Budapest felé. Ez azonban a dolgok akkori állása mellett inkább diplomáciai, mint katonai feladat volt. Sir George Clerk, a szövetségesek magyarországi főmegbízottja egy angol ezredest küldött hozzám azzal az üzenettel, hogy személyesen készül látogatásomra. Minthogy már úgyis azon tűnődtem, miként juthatnék Budapestre, hogy a Friedrich-kormánnyal, a szövetségesek képviselőivel és a román parancsnokkal közvetlen érintkezésbe léphessek, az angol ezredes útján azt ajánlottam, hogy a főmegbízottat inkább én keresném fel. Néhány nap múlva megkaptam a meghívást és gépkocsin – minden feltartóztatás nélkül – Budapestre utaztam. Azt kértem mindenkitől, hogy vessenek már egyszer véget a románok folytonos előrenyomulásának. Megmondtam ezt Mardarescu tábornoknak is és megmutattam a térképen azt a vonalat, amelyet csapataim majd megszállnak.
– És ha mi átlépjük ezt a vonalat? – kérdezte.
– Akkor lövünk –, feleltem.

Azonban csak néhány apró csetepaté fordult elő.


Ezután még igen gyakran kellett Budapestre utaznom és a szövetséges missziónál folytonosan szorgalmaznom, eszközöljék már ki a párisi legfelsőbb tanácsnál, hogy a románok végre visszavonuljanak a Clemenceau vonta tiszai vonal mögé. Sir George Clerk jóindulatán kívül hálásan emlékezem meg Troubridge tengernagy támogatásáról is, aki, mint a Nemzetközi Duna bizottság elnöke, székhelyét Belgrádból időközben Budapestre helyezte át. A románok, ahol csak lehetett, nehézséget támasztottak, hogy a közelgő béketárgyalások idejére minél több kézizálog legyen a markukban. Emiatt aztán csak november közepén ürítették ki a Tiszától nyugatra eső területeket. 1919. november 16.-án vonultam be csapataim élén Budapestre…



Horthy Miklós
Emlékirataim
1953
Buenos Aires

2 kommentek:

Prónay Főparancsnok írta...

Néhai Nagybátyám a kalandos multú Lajtabán Prónay Pál éltében meg bízta az összes rokonát így engem is hogy amiket ő elkezdet ifjan azt vigyük tova a mi életünkben.. Jelszava volt többek közt : Ti sem lehettek kevesebbek mint a nagymultú elődeink sem.. Így aztán számos ifju s hajadon kezébe vette a tőrténések naplóját amiben napra készen , kronológiai szinten rögzitve voltak s vannak a múltbéli események sokasága. .Még most is időszerű egy egy akkorinak a jelene a maiban. Így a vörös terrori időszak után 2014-től kezdődően a Feher terrror veszi át a szerepet sokaknak nem kis örömére..

Prónay Főparancsnok írta...

Kiváló

Megjegyzés küldése

Kedves Kommentelők!

A könnyebb és legfőképp az értelmesebb kommunikáció biztosítása érdekében, szeretnénk mindenkit arra kérni, hogy a hozzászólásaitokat valamilyen névvel tegyétek meg.

Ez a "Profil kijelölése mint:" legördülő menüben a "Név/URL-cím" lehetőséget választva, majd a név beírása után az URL sort üresen hagyva, végül a "Tovább" gombra kattintva egész egyszerűen megtehető.

Köszönjük!

Radical Puzzle

 
látogató számláló