Harc a szalamandrákkal

Sajóvárkony azzal véste be magát Magyarország történelmébe, hogy Mekcsey Istvánt, Eger hős alkapitányát itt verték agyon a jobbágyok adószedés, rekvirálás miatt alig fél évvel a várostrom után. Egyébként egyszerű falu volt mindaddig, amíg a szomszédos Ózdon beindult a vaskohászat, és végül az újonnan keletkező város be is nyelte – mármint névleg, mert igazából kimaradt mindennemű városiasodásból, és megmaradt falunak. Illetve hát jó lenne, ha falunak maradt volna meg, mert a sorsa az utóbbi húsz-harminc évben sokkal lesújtóbban alakult: lényegében cigánytelep lett, mint egyre több és több település akár a környéken, akár Borsodban, akár Kelet-Magyarországon.

Karel Capek méltatlanul feledésbe merülő kiváló cseh (egyébként zsidó) író rendkívül jó és elolvasásra feltétlenül érdemes könyve, a Harc a szalamandrákkal arról szól, hogy egy újonnan színre lépő faj, a szalamandra fokozatosan teret nyer mindenhol, a világot a maga képére és hasznára alakítja, és végül teljesen tönkreteszi. Az író nyilván nem a cigányokra gondolt – bár ki tudja -, de akaratlanul is telibe találta azt, ami egyebek között Borsodban, illetve hát mind nagyobb területeken folyik.

Még nem találkoztam olyannal, aki nem képzelte volna magáról, hogy ő ismeri a cigányokat. Pedig legtöbben dehogyis ismerik. Alighanem én sem. Csak azok ismerik, akik a legközvetlenebbül ott kénytelenek élni az elcigányosodott lakókörzetben. „Ha itt élnél, már nem élnél” – valami amerikai akciófilm szlogenje volt ez, de telibe találja a Sajóvárkony-feelinget.

Várkonyi kísérőm, Misi is elkötelezett lokálpatrióta létére már átköltözött Ózd egy viszonylag jobb részébe. Belefásultan mutogatja a romokat, a vigasztalan, elhagyott csatatérre emlékezető utcákat. Szemrehányóan magyarázza, hogy nem lett volna szabad hagyni, ami történt. Sajóvárkony a virágkorát az 1920-30-as években élte, amikor a vesztes háború és Trianon után a fokozatosan életre kelő és a revansra készülő országnak szüksége volt a vasra, és a környék lendületet kapott tőle. Igen ám, de az ötvenes években a még újabb vaskonjunktúrában már erőltetett, inorganikus idetelepítések következtek, jelentős hányadban szabolcsi és egyéb cigányokkal segédmunkásnak, és az egyébként színmagyar, egészséges község lényegileg változott meg. aztán 1990-től kezdődően végképp megroppant. Jelenleg úgy tűnik, végleg.

Megkérdeztem Misit, szerinte mit lehetne tenni. Azt mondja, hogy a romokat mind el kellene dózerolni, a félig romokat is, minél többet. Ami van, az legnagyobbrészt bárcsak ne lenne, és annál már az üres mező is jobb volna. Aztán a megmaradó kis mag már könnyebben életképesebbé tehető szerinte, és jobban jönnének befektetők, gazdálkodók.

Meghagyom ebben a hitében, hiába hogy kilátástalan ez a verzió is. Egyébként hátha neki van igaza, adjuk meg azt a parányi esélyt a gazdasági, jogi, szociális, politikai és ki tudja milyen akadályokkal szemben. Egyedül a templom felújítása 38 millióba kerülne, pénz pedig egyáltalán nincs. Hiába, hogy a templom nem közvetlen gazdasági tényező, de talán tényleg azzal kellene kezdeni, mert ha nincs centrum, akkor semmi sincs.

A helybeli politikusok, város”vezetők” őszintén szólva magasról tojnak az egészre. Nincsenek megoldási ötleteik, de nem is erőlködnek vele. Inkább megkeresik – azt bezzeg megtalálják! -, hogy hogyan lehet hasznot szedni a helyzetből. Cigánytámogatásra mindig van központi és uniós pénz, és abból a kezelők, vagyis a helyi ”vezetők” szépen tudnak lecsipegetni.

Misi óvatosan megpendíti, hogy a közelben működő General Electric összeszerelőüzemre alapozva hátha meg lehetne próbálkozni a leválással, mint Berente Kazincbarcikáról, és akkor volna Várkonynak saját adóbevétele. De hát ez itt és most már sci-fi, és különben is akkor Ózd húzhatná le a rolót órákon belül. Úgyhogy már az ötlet is szomorú.

Arra a kérdésre, hogy a cigányokkal mit kezdene, határozatlanul vállat von, és olyasmiről beszél, hogy meg kell szabadulni tőlük valahogyan.
Hát éppen ez a bukfenc. Mert a cigányoktól nem Várkony szabadul meg, hanem mások a sajátjaiktól igyekeznek megszabadulni, és például akár éppen Sajóvárkonyra. Kicsiben Ózdon belül a más részekből, nagyban pedig más vidékek Ózdra. Ez a tili-toli jól megfigyelhető. De már túl sokáig nem mehet így, sorra elfogy a mozgástér, és csak a besatírozható területek növekszenek, nevezzük így szelíden. A fizikai pusztulás forgatókönyve meglehetősen ismert. Lerombolnak, lebontanak maguk körül mindent. Végül a saját házaikat is. Ez a megélhetésük, ez a táplálékuk. Megeszik a környezetüket, a gazdatestet. A látványból elemi erővel értelmet nyer a radikális nemzeti zsurnalisztika egyik közhelye, hogy a cigányság biológiai fegyver. Hiszen a hatása végül nem különbözik mondjuk a nehéztüzérségétől.

A maradék magyarok leginkább öregek, akik ottfelejtődtek. Bezárkóznak, magas kerítéseket húznak fel, leeresztve tartják a redőnyt, üvegcserepeket cementeznek a kerítésük tetejére bemászás ellen, és félnek. Egyéb cselekvési lehetőségük nincs. Sőt már elköltözni sem tudnak úgy, mint azok, akik tíz vagy inkább húsz évvel ezelőtt sikeresen elmenekültek, mert a házukért ők már nem kapnak pénzt, hiszen ki akarna pont itt ingatlant venni. A csapda már bezárult. Sajóvárkonyon is, egy egész sor környékbeli és távolabbi községben is, alighanem már Ózdon is, a tendencia pedig mélyülő és táguló.

Tessék megnézni a képeket, és gondolkodjunk a vér nélküli megoldáson.
[Nagyításért katt a fotókra]

Tájkép, Ózd-Sajóvárkony

Mint ahová a bomba csapott

Trianon-emlékmű: ilyen volt

Trianon-emlékmű: ilyen lett

Keresztet vethetünk rá

Mint Sztálingrád

Ennek sincs sok hátra

Délkelet-Ázsia

 

Tipikus cigányputri

A fertőzés góca

A földkupacnak látszó dolog lakóház volt

Viszonylag új és modern - volt

Mint Szarajevó

Mad Max

Azok emlékműve, akik hazáért adták az életüket

Ez a főutca

A gyógyszertár már üres, kifosztva, ablakai betörve

Mekcsey István agyonverésének helyén

Írmagja sem maradt

Ez volt a tradicionális palóc építészet

Ózd-Alsó vasúti megállóhely Sajóvárkonyon

Innen már egyenes a sorsa