Valószínűleg kevesen tudják, de annak idején nem sokon múlt, hogy elmaradjon az 1953-as angol-magyar labdarúgó mérkőzés, amit manapság méltán az évszázad mérkőzéseként szokás emlegetni és amelynek a napokban volt az 59. évfordulója.
Az Aranycsapat, mely 1950 júniusa óta őrizte veretlenségét, az 1952-es helsinki olimpián szerzett aranyérem, majd az 1953-as közép-európai bajnokság megnyerése után egyértelműen a világ legjobb alakulatai közé lépett. Ennek következtében pedig úgy az ország vezetése, mint a közvélemény azt várta, hogy a közelgő, 1954. évi világbajnokságon is diadalt arat. Sebes Gusztáv a nemzeti tizenegy felkészítése érdekében még Helsinkiben megszervezte az angolok elleni barátságos mérkőzést, amit a Rákosi Mátyás-féle pártvezetés aggályokkal fogadott.
A mérkőzés előtti hetekben Rákosi kérdőre vonta a szövetségi kapitányt: „Magának nem volt joga lekötni a meccset!” - mondta. A kapitány így válaszolt: „Akkor pedig én nem tudok eredményesen dolgozni.” „De mi lesz, ha kikapunk?” - kérdezte a párt első embere. „Az előfordulhat - hangzott a válasz -, de hat-kettő aligha lesz, mint 1936-ban.”
Sebes heteken keresztül próbálta meggyőzni Rákosit, hogy a mérkőzés jó ellenpropagandája lenne a vasfüggönyről szóló legendának (ami magunk között szólva, nem legenda volt, hanem maga a valóság). „Jövőre revánsot adunk...” - magyarázta. Rákosi végül beleegyezett az utazásba.
1953. november 17.
Délután csendben vonatra ültünk, a hozzátartozókon kívül nem sokan búcsúztattak bennünket. A közvélemény hangulata meglehetősen pesszimista volt. A vonaton a hálókocsiban lassan engedett a feszültség. [...] Párizsban barátaim vártak, akikkel harminc évvel azelőtt együtt dolgoztam. Levélben előre kértem őket, hogy minél többen jöjjenek ki, csináljanak egy kis lelkes hangulatot. Előre írtam a Renault-gyár sportegyesületének, kérve, fogadjanak bennünket egy edzőmérkőzésre. [...]
Az edzőmérkőzés meglepően nagy érdeklődést keltett. Több mint 15 000 ember nézte végig. [...] A fiúkat meglepte az aránylag nagy nézősereg, akik hatalmas ovációval fogadták a kivonuló magyar csapatot, és lelkesen tapsolták a szebbnél szebb akciókat és a gólokat, amelyeket rúgtak. Az ellenfél, a Renault együttese volt, a francia amatőr első osztályból. [...]
London még a világot járt labdarúgókban is csodálkozást keltett. Érkezésünkkor Sir Stanley Rous fogadott bennünket. Az elegáns Hyde Park mellett levő Coumbairlan Hotelben szállásolták el a csapatot. Meghatott bennünket a szívélyes fogadtatás, ellátás, kiszolgálás. [...]
Érkezésünk után másnap tréninget tartottunk. A Wembley-stadionban nem engedtek bennünket gyakorolni. Ez angol szokás, és mi fegyelmezetten tudomásul vettük. [...]
A kínos otthoni impressziók utolsó nyomát is elfeledtette az a több ezer biztató távirat, amelyet Magyarország minden részéből küldtek utánunk, s amelyeket egy utazótáskában vittem magammal Wembley-be. Az utolsó pillanatban, a csapatok kivonulása előtt odaöntöttem a sürgönyöket a masszírozó padra. - Nézzétek, ez mind biztatás, jókívánság hazulról. Ne okozzatok szomorúságot az értetek szurkoló magyar népnek! – emlékszik vissza azokra a napokra Sebes Gusztáv az Örömök és csalódások. Egy sportvezető emlékei című könyvében.
Az összecsapás kezdete előtt az előjelek nem voltak túl biztatóak. A csapat sikersorozatai ugyan önbizalmat adtak a mieinknek, de ahogy Grosics Gyula később elmesélte, a játékosok mégsem érkeztek „nagy mellénnyel” Londonba: „Idegesek voltunk, az már bizonyos, hiszen tíz nappal a londoni fellépés előtt csak kínkeserves 2-2-es döntetlent értünk el a Népstadionban a svédek ellen. Fogalmunk sem volt arról, mit hozhat a jövő a futball szülőhazájában. Walter Winterbottom, az angolok akkori szövetségi kapitánya itt járt Pesten, s miután megnézte a svédek elleni meccset, azt mondta, nem lesz gond, négy-öt góllal vernek bennünket. Persze a vendéglátók sem voltak teljesen nyugodtak. Amikor a folyosón mentünk kifelé, Puskás Öcsi belesett az angolokhoz, s mint "jelentette", odaát is nagy az izgalom: 'Gyerekek - mondta -, ezek jobban be vannak gyulladva, mint mi.' Hiába, óriási volt a tét."
A két csapat november 25-én, a Wembley-stadion 105.000 nézője előtt vonult ki a pályára. A mieinket Puskás Ferenc csapatkapitány vezette, az angolokat Billy Wright. Aztán a kölcsönös üdvözlés után Leo Horn holland játékvezető sípjelére elkezdődött a mérkőzés, ami már az első percben elcsendesítette az angol szurkolókat. A kezdés után ugyanis alig telt el 45 másodperc Hidegkuti Nándor zseniális lövése nyomán Gil Merrick kapusnak már a háta mögül kellett kihalásznia a labdát. A 13. percben Jackie Sewell egalizált, így az angolok egy picit fellélegezhettek, a 20. percben azonban ismét jött Hidegkuti, és visszaszerezte a vezetést a mieink számára. Ezután felgyorsultak az események, ugyanis négy minutummal később Puskás – legendás visszahúzós cselével – 3:1-re alakította az eredményt, majd Bozsik szabadrúgásába ért bele szerencsésen, és ezzel már kettő találatig jutott. Mortensen szépítő gólja után 4:2-es állással vonultak szünetre a felek.
A 15 perces pihenő után aztán minden ugyanott folytatódott, ahol Leo Horn játékvezető sípja az eseményeket félbeszakította: az 50. percben Bozsik köszönt be Gil Merrick kapujába, három perccel később pedig Hidegkuti Nándor mesterhármasig jutott a Wembley Stadionban, amit az elkövetkező fél évszázadban nem sok vendégjátékos tudott megismételni. Ezzel már 6:2 volt az állás Magyarország javára, Alf Ramsey 57. percben értékesített büntetője után pedig kialakult a sporttörténeti jelentőségű végeredmény, mely a világnak hatalmas meglepetést, Anglia számára pedig valóságos sokkot okozott.
A magyar krónikák általában 90 éves angol veretlenségről szólnak, az angolok azonban 1872 óta mérték ezt az időszakot. Tehát 81 éves veretlenségüket őrizték, igaz, a skótok legyőzték már őket, de a kontinens csapatai még soha nem mértek vereséget rájuk hazai pályán. Ezt a sorozatot szakította meg a magyar csapat. A meccs végén azonban a gólkülönbségnél is megdöbbentőbb volt a kapura lövések aránya: 35-5 Magyarország javára.
Vajon mi lehetett az Aranycsapat sikereinek titka? - kérdezték akkor és kérdezik ma is sokan. A választ Grosics Gyula adta meg néhány évvel ezelőtt egy interjú során: „Akkoriban a Rákosi rendszer sötétjében a magyar futballválogatott nem önmagáért, hanem tizenötmillió magyarért játszott. Ez adta az erőt és a kitartást”.
Azt gondolom, hogy ehhez már nem kell, és nem is lehet semmit hozzátenni, hacsak a Romantikus Erőszak dalának refrénjét nem:
1 kommentek:
Lehet valami oka annak, hogy a környék országainak focisikerei közepette a magyaron kívül pont az osztrák futball rohadt le az utóbbi húsz évben?
Megjegyzés küldése
Kedves Kommentelők!
A könnyebb és legfőképp az értelmesebb kommunikáció biztosítása érdekében, szeretnénk mindenkit arra kérni, hogy a hozzászólásaitokat valamilyen névvel tegyétek meg.
Ez a "Profil kijelölése mint:" legördülő menüben a "Név/URL-cím" lehetőséget választva, majd a név beírása után az URL sort üresen hagyva, végül a "Tovább" gombra kattintva egész egyszerűen megtehető.
Köszönjük!
Radical Puzzle