Ünnepi beszéd helyett

1956  történetéről  és  értékeléséről  lényegében  mindent  leírtak  már,  nekünk  jóformán  semmi  új  sem maradt.  Egyvalami  azonban  mégis:  felmérni  a  tanulságokat  a  mi itt-és-most s zempontunkból. Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a Történelem nem ért véget, a jövőben is felmérhetetlenül sok esemény fog megtörténni, és előbb vagy utóbb  olyan  helyzetben  találhatjuk  magunkat,  mint  56  számos szakaszának valamelyike. Szemezgessünk az akkori és a mostani körülmények hasonlóságai és különbségei között! 

Hosszan elnyúló és elég unalmas vita folyt róla, hogy 56 forradalom vagy ellenforradalom volt-e. Igazából lényegtelen, melyiknek nevezzük. Az „ellenforradalom” szó sem ördögtől való, végtére Horthy Miklós és köre büszkén nevezte önmagát ellenforradalminak. A forradalomnak többféle definíciója van forgalomban, és hogy valami mikortól minősül forradalomnak, az attól függ, melyik definíciót választjuk. De a legegyszerűbb, ha 56-ot felkelésnek nevezzük, az mindenkinek elfogadható. 

Olyan össznépi felkelésre, mint ami akkor történt, a belátható jövőben nemigen számíthatunk. Ennek sokan nem örülnek, de szembe kell néznünk vele. Akkoriban világos volt, hogy ki az ellenség, sőt egyáltalán az, hogy ellenséggel van dolgunk. Napjainkban ebből a szempontból is nagy a megosztottság. Jelentős tömegek azt képzelik, hogy jó a rendszer, csak még kisebb működési hibái vannak, illetve nagyon sokan hallani sem akarnak róla, hogy külföldi erők ártanak nekünk. 

Meggyőzésükre gyakorlatilag nincs remény. Sajnos nekünk nem adatik meg az az egység, amire 56-ban támaszkodni lehetett. Ne ábrándozzunk róla, ne építsünk rá. 

Az 56-os felkelés elindításában nagyon fontos szerepet játszott az értelmiség. Írók, újságírók. Akkoriban ezek a foglalkozások többet jelentettek, nagyobb volt a befolyásolási értékük. Mai megfelelőik, a mostani értelmiség lesújtó. Nyilván vannak kivételek, de összességükben a produkciójuk és a hozzáállásuk gyalázatos. Az úgynevezett élmezőnyé is, a derékhadé is. Mondjuk ki: a nemzeti radikális oldalon is sajnos jelen vannak olyan önjelölt értelmiségi szereplők, akik többet ártanak, mint használnak. Zavarosak, valóságtól elszakadtak. 

1956-hoz képest mérhetetlenül megnőtt a szerepe a médiának. Beleivódott az emberek mindennapjaiba, szinte minden percébe, és ha meg akarjuk tudni, hogy milyen az időjárás, nem az ablakot nyitjuk ki, hanem a televíziót. A média hamis világképet szuggerál, a manipulátorok ravaszok és tapasztaltak. Hiába a hatalmas technikai fejlődés a hírközlésben, a hatása éppen ellenkező, mert korunk embere kevesebb igaz orientálódási ponttal rendelkezik, mint a hatvan évvel ezelőttiek. 

Lett viszont internet. Ez alternatív média lehet. De rendkívül ingoványos terület, kétélű fegyver. Mozgósításra talán használható, állítólag néhány helyen bevált az úgynevezett Arab Tavaszban. 

A média elburjánzásának olyan hatásai is vannak, amelyek nem annyira szembeszökőek. Egyik az, hogy elszigeteli egymástól az embereket. Mindenki egyenként otthon ül, és úgy fogyasztja a híreket a tévéből, nem pedig közösségekben. Ez hozzájárul az atomizálódáshoz. Egy másik az, hogy a tévékben mutatott filmek és bárgyú műsorok sokakat elégedettséggel töltenek el, ők nem érzik a valós élethelyzetük sivárságát, ezért kevésbé hajlandók moccanni. Az életüket pedig túl értékesnek érzik ahhoz, hogy eszükbe jusson kockáztatni akár egy felvonulásban való részvétel erejéig, egyébről már nem is beszélve. 

56 fő tanulsága az, hogy a fegyveres fellépést a túlerő leveri. Bármilyen hősies az ellenállás, nem eredményes. Fegyver legfeljebb a hatásos fellépéshez elegendő, de ha azonnal nem ér el eredményt, haszontalan erőltetni. Általában amikor már lőnek, addigra eldőlt a kimenetel. Tehát akik a fegyvert misztifikálják – vannak ilyenek -, azok tragikus tévúton járnak. A tervezési, szervezési és vezénylési aprómunkát és szakértelmet nem lehet kiváltani azzal a hősiesnek tűnő, ámde sajnos földhözragadt módszerrel, hogy na majd kardot rántunk, és hajrá. 

Az 56-os történésekben sok kegyetlenség is megesett, de a harcok következményeiben is sok olyan volt, ami mai ésszel felfoghatatlan, és idegekkel nemigen elviselhető. Akkor még közel volt a világháború a borzalmaival és az élményanyagával, az akkori emberek jobban szokva voltak az ilyenhez. A mai békeviselt nemzedékek nemcsak hogy nem érthetik meg, de a legtöbben nem is volnának képesek elviselni, és inkább hazamennének. 

56-nak nem volt vezére. Nagy Imrét szokták megszemélyesítésre használni így utólag. Lehet vitatkozni Nagy Imre megítéléséről, de az biztosra vehető, hogy nem volt Vezér a szónak abban az értelmében, amire szükség lett volna. Illetve hát senki sem töltött be vezér-szerepet. Világos terv és világos stratégia sem volt, csak rögtönzések. 

Az 1956-os össznépi egység csak látszólagos. Abban volt egység, hogy mindenki egyformán tudta, mit nem akar. Azt nem akarták, ami addig folyt az országban. Ebben egyetértés és egység volt. Nem volt egység azonban abban, hogy mi legyen majd. Az elképzelések, a célok, az érdekek a politikai és társadalmi spektrumon a lehető legszélesebben szóródtak. Annyira, hogy az orosz beavatkozás miatti nagy konyec nélkül, feltétlenül egymással való szembeforduláshoz vezettek volna. Ez nem hangzik túl szimpatikusan, viszont hasonló helyzetekben számolni kell az ilyennel is. 

Ünnepségeken azzal vigasztaljuk magunkat, hogy 56-ot leverték ugyan, de végül mégis győzött. Nos, ez igaz ugyan, de nem annyira egyértelműen pozitív. Kétségkívül a levert felkelések után a győztes hatalom engedményeket szokott tenni, mert meg akarja akadályozni az újabb felkelést, pacifikál a saját érdekéből. A saját érdekéből! Így lett nálunk a gulyáskommunizmus, annak pedig olyan folyománya, hogy az MSZP még mindig létezik, sőt a nem túl okos honfitársaink akár még most is visszaszavazhatják őket. 

Nem divat emlegetni 1957 május elsejét, amikor nagy tömegek álltak ki a Márciusban Újra Kezdjük megtagadására, Kádár ígéreteinek elfogadására. Számolnunk kell vele, hogy ilyen a közeg, amiben élünk.