Egy kis szoció

Sanyi – nevezzük így – évtizedeken át darukormányosként dolgozott egy nehézipari üzemben. Családja volt, kiszámítható élete, és mindent megkapott, amit reálisan remélhetett. Aztán minden fronton beütött a csőd: a gyárat bezárták, munkanélküli lett, a felesége pedig elhagyta, válás következett, Sanyi az utcára került. Szó szerint! Elvált felesége nem sokkal később meg is halt, közös lányuk pedig hosszú idő óta nem akar tudni róla, elköltözött Pestre. Sanyi előtt megnyílt az út az elképesztő mélységbe. Ennek már több mint tíz éve. Aki azt képzeli, hogy vele ez nem történhet meg, az súlyosan téved. Bárkivel előfordulhat. Mindenkinek benne van a pakliban.

„Az alvilágnak nincs romantikája” – a hajléktalanok sokszor egymás farkasai. Sanyival az történt hat-nyolc évvel ezelőtt, hogy egy ócska sorház alagsorában a társai (cigányok, de ez most talán mindegy) hígítóval locsolták le, és meggyújtották. Súlyos maradandó sérüléseket szenvedett. Aztán az egyik vasútállomáson elhibázta a felugrást az induló szerelvényre, és a vonat levágta a bal karját. Közben a lábával is gondok keletkeztek, implantátumot ültettek belé.

Mindezekhez évek hosszú során át utcai életmód. Hogy az milyen, azt mi kívülről nyilván nem tudjuk elképzelni.

Sanyi természetesen alkesz. Hozza magával a helyzet. Ilyen cipőben járva mindenki nyakal. Másképp nem lehet kibírni. Nem az ő döntése. Fizikai természetszerűség.

Minap egy távoli rokona meglepetéssel fedezte fel az utcán. Azt hitte, hogy rég elköltözött, vagy talán meghalt. Lelkiismeretes ember lévén elhatározta, hogy megpróbálja rendbe hozni Sanyi sorsát, már amennyire lehetséges egy ilyen helyzetből. Szólt az önkormányzati képviselőnek is, hogy működjön közre.

Sanyi a hajléktalanok gondozójában él. Már aránylag. Mérsékelten szeret ott aludni, egyértelműen a társak miatt. De bizonyos fokig együttműködik a gondozókkal.

Nosza, menjünk oda, és beszéljünk az intézményvezetővel!

Negyvenes, szolid férfi a főnök, empatikusnak és megbízhatónak látszik. Elmondja, hogy Sanyi nagyon leépült fizikailag is, mentálisan is, de nem balhés, egyedül csak önmagának árt, de azt eléggé nagyon. Pénzzel gazdálkodni nem tud, a 68 ezres nyugdíját napok alatt elveri. Hol benn alszik, hol nem. Amúgy csavarog. Alapos és folyamatos gondozást igényelne, de az ilyenre ebben az intézményben nincs lehetőség, ahhoz öregotthonba kellene kerülnie.

Megtudjuk az intézményvezetőtől, hogy a sokszorosan traumatizált, félkarú, a megmaradt kezén ujjhiányos, implantált lábú, és amúgy is erősen leépült Sanyi nem kapta meg a rokkant státuszt, de még a mozgáskorlátozottit sem. A rehabilitációs orvosi vizsgálóbizottság nem adta meg neki. Valami olyanra hivatkoztak a hivatalos elutasításban, hogy az egészségügyi problémái nem akadályozzák funkcionalitásokban.

Bizony ám! A rokkantnyugdíjasok létszámcsökkentésére indított elhallgatott, de nagyon is létező állami (kormány-)kampány ott tart, hogy a félkarúság sem elég a rokkantosításhoz. Spórolunk!

Az öregotthonba helyezést a hajléktalanellátó tavaly már kezdeményezte Sanyi számára. Ám elutasításba ütköztek az önkormányzati öregotthon részéről, mert a török származású orvos ráírta az egészségügyi kartonjára, hogy szenvedélybeteg.

Hát ha kinn hagyják az utcán egész napra, akkor az is marad…

Rábeszéljük az intézményvezetőt, hogy próbálkozzunk meg újból az öregotthonba felvétel kezdeményezésével. Elküld bennünket jelentkezési papírokért az öregotthonba.

Ez hajdan nehézipari munkásszállóként üzemelt.

Ott egy nő a főnök. Elmondjuk, miről van szó, egyedül a piásságról hallgatunk.

Mogorvának tűnik, de alapjában segítőkész.

Megtudjuk tőle, hogy a fizetendő térítési díj nyolcvan-valahány ezer forint havonta, és ezt a gondozott nyugdíjának kell fedeznie, pontosabban akkora nyugdíja kell legyen, hogy annak a nyolcvan százaléka elérje ezt az összeget. Mert a törvény szerint maximum 80 százalékot vonhatnak le. Egy hajdani sima melósnak nyilván nincs ekkora nyugdíja errefelé Borsodban. Ezt a főnöknő is tudja, és hamarosan elárulja, hogy ilyenkor megelégszenek annyival, amennyit vonni lehet.

Ez a rész tehát rendben lenne.

Sőt megtudjuk, hogy szabad férőhely is van!

Igen ám, de az öregotthoni főnöknő többször hangsúlyozza, hogy a szenvedélybetegség kizáró ok. Azok csakis a 40 kilométerre, egy másik településen lévő szenvedélybeteg-gondozóba mehetnek. Sanyi nyilván nem menne. Még jó, hogy hallgattunk a piálásról.

Kaptunk jelentkezési papírokat, majd kitöltjük Sanyival. És ha normálisabb környezetbe kerül majd, akkor kevésbé fog nyakalni. Nem többet, mint akik már benn vannak…

Már csak a török orvost kell majd megdumálni, hogy kerüljön le a szenvedélybetegnek minősítés a kartonról. Vagy különben csináljon valamit ezzel az emberrel ő, amit tud.