Az ötödik parancsolat

Hopp, egy gyorsteszt: kedves keresztény nemzeti radikális barátom, tudod-e fejből, hogy melyik az ötödik parancsolat? Akiket megkérdeztem közületek, nem tudták. Nos, az ötödik parancsolat: Ne ölj! Érdemes ezt a lehető legalapvetőbb értékrendi sarokkövet és parancsolatot folyamatosan szem előtt tartani – még akkor is, ha a történelem, a politika és ezeken belül a radikalizmus valahogy másképp van vele. Ha megnézzük az interneten a radikális hozzászólók kommentjeit, csupa felakasztással, agyonlövéssel, fegyveres fellépéssel vannak tele. Ezt nem lehet rossz néven venni, mert ami radikális, az legyen radikális. Na de végiggondolták? Valóban komolyan gondolják?


„...aztán újra visszanézi a rendezvény képeit. Az üvöltöző tömeget, a gyűlölettől sugárzó tekinteteket, a meggyőződéses és tiszta szívből jövő hazaárulást… és az embernek, mégha elsőre kimondani durva is, mégha talán nem is szabadna, egy újabb gondolat jut eszébe… olyan sok a hazaáruló, és olyan kevés a lámpavas…” – olvastam minap a Gyurcsány, agyhalottak, lámpavas című cikkben, és bár nem vagyok különösebben mimóza, elborzasztott. Annál is inkább, mert realitása van, a valóság mögötte az aranyfedezet.

Ölni nem olyan egyszerű ám. Még a modern fegyverekkel sem, amikkel messziről, személytelenül is lehet. Hát még közelről, szemtől szembe! Fegyveres harcban még csak-csak, mert belejátszik a képbe az önvédelem, és az emberben a közvetlen önvédelem érzése keletkezhet. De még úgy is nehéz. Fegyvertelen személyt (embert) megölni aztán végképp nem könnyű. Az emberbe, mint biológiai lénybe bele van kódolva a gyilkolással szembeni gátlás. Már akibe, persze. Az egészséges pszichéjűekbe, az egészséges lelkűekbe.

Hallottam valahol, hitelt érdemlő helyen, hogy még a normandiai partraszállás során – ahol tényleg nem volt pardon – is a támadó szerepkörét betöltő katonák jelentős része egyszer sem sütötte el a fegyverét.
Igaz, olyanok is vannak, akik élveznék, vagy élvezik a gyilkolást. Itt járnak közöttünk. Nem tudjuk, kik azok, nincs rájuk írva. Szörnyetegek között élünk.
És van a köztes réteg, akik adott helyzetben belekényszerülnek az ölésre a háborúban, és ahogy telik-múlik az idő, belefásulnak és hozzászoknak. Elhúzódó háborúkban történhet így.

Foglyok kivégzése azonban mindenképpen gyilkosság. Akkor is, ha a célpontok megérdemlik. Akkor is, ha esetleg a szó szoros értelmében jogos. Remélem, hogy minél kevesebben képesek rá. Úgy tudom, tényleg kevesen.

A kérdéskörnek az ad sajnálatos aktualitást, hogy egyre inkább benne van a levegőben az erőszakos konfliktus szele. Világméretekben is, magyarországi viszonylatban is. Ennek senki sem örül, és a ballib média aljas sugalmazásával 180 fokos ellentétben a rendes radikálisok sem örülnek neki. Csak éppen felkészülnek rá… Nem a kezdeményezésére, hanem a reagálásra.

Eddig még minden történelmi korszak azt képzelte saját magáról, hogy a történelemnek immár vége, és mostantól minden úgy marad, ahogyan éppen van. Tudat alatt most is azt hisszük. Pedig dehogyis marad minden úgy, ahogyan most van éppen. Ezt már nemcsak a radikálisok hangoztatják, hanem a legkülönbözőbb más politikai irányzatok hívei is elismerik. Átéltünk már egy változást, az úgynevezett rendszerváltást, ami elég lájtosra sikeredett nálunk, pont ez volt vele a baj. Jöhet, sőt egyre nagyobb eséllyel jön is újabb változás, ami sokféle lehet. Nyilván nem tudjuk előre, hogy milyen lesz, de széles a lehetőségek skálája, polgárháború is belefér. És abban a legbrutálisabb erőszak és gyilkolás is. Fegyveres harccal és/vagy véres leszámolásokkal.

Magyarok millióinak elnyomorodása, a mindent átitató hazugság, képmutatás és igazságtalanság, az élhető világunk összeomlása, a hazaárulók pimasz diadalmenete, a hazánk pusztulásának kéznyújtásnyira kerülése, a rengeteg megaláztatás láttán sokan úgy vannak vele, hogy ha háború, akkor legyen háború, ne vacakoljunk.

De reális képzeteink vannak róla?

Hiteles szemtanúk, háborús időket valóban átélők elbeszéléseiből tudnunk kell, hogy a háború nem ám elsősorban a hősiességről, a vitézségről szól. Ryszard Kapuscinski, a 60-as, 70-es évek eseményeinek lengyel sztár-haditudósítója, aki bőven szagolt puskaport Ázsiában és Afrikában, azt írja egy helyen, hogy a katona tipikusan fáradt, éhes, álmos, fázik, és fogalma sincs róla, hogy mi történik éppen. Senkinek ne legyenek illúziói – egy esetleges harci helyzetben mindannyiunkra ez várna, nem az amerikai filmekben látható izgalmas jelenetek.

A birkaság, az birkaság, a gyávaság az gyávaság, a pacifizmus rövidlátás és naivitás. Igenis fel kell készülnünk az éles konfliktusra, és ha a helyzet úgy hozza, akkor fel kell lépnünk. Olyan módon, ahogyan aktuálisan kell – ez előre nem megjósolható pontosan. Majd meglátjuk. A bűnösöket, a hazaárulókat is meg kell büntetnünk, mihelyt lehetségessé válik. De normális ember módjára. Az éles konfliktust kezdeményezni, fejjel a falnak menni viszont nem szabad. Nagy szívességet tennénk vele azoknak, akik csak erre várnak, és hogy aztán behívhassák a testvéri hadseregeket, 1956 reloaded. Ez ne legyen.

Készen kell álljon a forgatókönyvünk egy esetleges konfliktus idejére, de igenis forgatókönyvünknek kell lennie a fegyverek nélküli változatra is. Márpedig minél több a kardcsörtetés, annál inkább eltaszítunk magunktól olyan rétegeket a társadalomban, akiket elriaszt az ilyesmi. Pedig szükségünk van/lenne rájuk.

Tárgyilagosan nézve a mostani magyar nemzeti radikalizmusnak nem a választási győzelem a nyerési esélye (úgyis megfojt bennünket benne a Háttérhatalom a rendelkezésére álló eszközökkel), nem is a háborús jellegű fellépés (levernek, mint 56-ban), hanem az az esélyünk, hogy elkövetkezik a Szovjetunió összeomlásához hasonló valamiféle Nyugat-összeomlás, és abban a helyzetben határozottan és energikusan lépünk fel.

Minél kevesebb vérrel, és gyilkolás nélkül.

Aki pedig bármiféle vonzót vagy férfiasat képzel a háborúról, az nézegesse ezeket a képeket:

http://www.ww2incolor.com/dramatic/