Nem üzengetni kéne…

Aki ott volt múlt csütörtökön a Deák téren, az személyesen is megtapasztalhatta és átérezhette, aki pedig csak a felvételeken keresztül lett részese az eseménynek az utólag láthatta, hogy a Jobbik ünnepi nagygyűlésével minden rendben volt. Nagyon sokan voltunk, a rendezvény a legnagyobb rendben zajlott, a hangulat szívet melengető és felemelő volt. Akár mondhatnánk azt is, hogy minden ideálisan és hozzánk méltóan alakult. Akár mondhatnánk, de engem valahogy mégis zavart valami. Ahogy ment a műsor, ahogy egymást váltották az ünnepi beszédek és legfőképp ahogy telt az idő, nekem, és azt gondolom, hogy valószínűleg még jónéhányunknak nem tudott nem eszünkbe jutni, hogy nemzeti radikálisok egy csoportja, akikkel az elmúlt években ezen a napon mindig együtt ünnepeltünk, most ugyanebben az időben, a város egy másik pontján külön emlékeznek a márciusi ifjakra és mondják el véleményüket, meglátásaikat a világ mai történéseiről.

És akárhogy is nézzük ezt a dolgot, azt hiszem egyértelműen kijelenthető, hogy nincs ez rendben így. Nagyon nincs.

Persze most biztos hosszasan el lehetne filozofálgatni arról, hogy ki szervezett rá a másikra, hogy a Jobbik hozta-e előbb nyilvánosságra a nagygyűlése kezdetét, vagy a Rendszervágás néven futó Facebook-csoport, de ez a lényegen mit sem változtat, mert egy dolog biztos. A Rendszervágásos rendezvény egyértelműen a Milla megmozdulásra lett rászervezve, így annak a kezdési időpontja alapvetően függött a liberáltak műsorától. Ezért aztán azt hiszem, innen érdemes elindulni, amikor az összegubancolódott szálakat akarjuk szétválogatni.

Bár ha jól belegondolunk, igazából nem is nagyon kell bogozgatni semmit sem, hisz ma már egyértelműen látszik, hogyha a jobbikos rendezvény mondjuk másfél órával korábban, vagy kettővel később kezdődik, akkor nem jött volna létre olyan idétlen helyzet, akkor nem történhetett volna meg az, hogy a Deák térről a Ferenciek terére átrohanók már csak az ottani rendezvényről elvonulók tömegével találják szembe magukat. Akkor nem történt volna meg az, hogy a Bankcenter előtti spontán tüntetés helyett, nemzeti radikálisok ezrei mit sem tudva az egészről, az eseményektől mindössze párszáz méterre koncertet hallgassanak.

Természetesen nem vitatom, hogy valahol igazuk van azoknak, akik azt feszegetik, hogy vajon mi értelme volt egy munkaszüneti napon bemenni egy banképületbe és ott az IMF képviselőjét keresgetni, aztán leállni vitatkozni a portással, miközben 5 méterre onnan mások petárdákat durrogtatnak. Igen, ezek valóban elgondolkodtató felvetések, még akkor is, ha ma már tudjuk, hogy a külföldi bérlők közül valóban többen az épületben tartózkodtak. De ne vesszünk el a részletekben, mert a hangsúly messze nem ezen van, sokkal inkább azon, hogy miért nem egyeztettek, vagy miért nem tudtak megegyezni az érintett radikális szervezetek vezetői a háttérben egymással a március 15-i rendezvények menetrendjéről?

Ha valaki jobban figyelt a Deák téren, az biztosan emlékszik Vona Gábor ünnepi beszédének utolsó mondataira, amelyek akár üzenetként is felfoghatók: „… nagyon fontos, hogy egységesek legyünk. Egységes nemzeti oldalra van szükség. Ha több a zászló az engem nem érdekel. Sőt, engem a több zászló gyönyörködtet, de a tábornak egynek kell lennie.”

A mondatok igazságához, az azokban megfogalmazottakhoz azt gondolom, kétség nem férhet. De mondjuk ki azt is, hogy ezért tenni is kell valamit, nem csak üzengetni. Nem hiszem, hogy a Jobbik vezérkara ne lenne, ne lett volna tisztában azzal, hogy kik állnak a Rendszervágás mögött. Nem hiszem, hogy ne tudták volna, hogy kik azok, akik meghívták a rendezvényre Roberto Fiorét, az olasz radikálisok egyik legismertebb alakját.

Lehet, hogy kicsit régen volt már, de azért ne feledje el senki sem azt a lassan két éve történt pillanatot, amikor a Hazatérés templomából az országgyűlés alakuló ülésére tartó jobbikos csapat, élén Vona Gáborral a Kossuth téren találkozott Toroczkai Lacival. A találkozó apropóját akkor annak a petíciónak az átadása adta, ami a politikai foglyok börtönben sínylődésére hívta fel a figyelmet. De az a találkozó, az a kézfogás sokkal több volt ennél. Az útravaló volt, egy szimbolikus iránytű, hogy akiket bejuttatunk a Házba, azok sohase feledjék, hogy honnan jöttek, sose tévesszék szem elől, hogy mi itt kint az utcán, és ők ott bent a teremben egyek vagyunk. Hogy a parlamenti sorokban ülve se merüljön soha feledésbe: a Jobbik, mint párt nem cél, hanem csak eszköz arra, hogy megvalósítsuk mindazt, amit az elmúlt években közösen kitűztünk magunk elé.

A fentiek fényében azt gondolom, hogy mi innen az utcáról joggal várjuk el azt, hogy a radikális szervezetek vezetői ne üzengessenek, hanem egyeztessenek, de legfőképp értelmes és mindenki számára vállalható kompromisszumok mentén egyezzenek meg egymással. Joggal várjuk el azt, hogy ne legyen a legfelsőbb szinteken széthúzás, hogy ne az egyéni érdekek, az izmozás, hanem a közösség érdeke legyen mindig és minden esetben a meghatározó.

Nem hinném, hogy ez olyan nagy elvárás lenne…