Áll a hajcihő...

A girlandos teremben áll a hajcihő.
Az ablaknál lesekszünk: én és az IDŐ.

Bent a bálteremben őrült hangzavar.
A legtúlsó sarokban görény zenekar.

A díszes serlegek: kivájt vak koponyák.
S tökfejű emberkék isszák a kor borát.

Áldott anyák könnyéből pezsgőt bontanak.
Pincérnek befogták a lelőtt holtakat.

Az akasztottak teste lettek széksorok.
A sültes tálak szélén embervér csorog.

A szüzek teste torta, máza bőre lett.
Teájukba jajt és sóhajt öntenek.

A pénztárban a Kéj ül. Gyűl a sok garas.
Kokárdájuk is van: a Bűn s a foltja az!

A bitangság nagy bálján forr a hangulat.
A percek száz vágánya szomjasan mulat.

Hogy: - Hej, sosem halunk meg! - táncol a Halál.
A botladozó lába tántorogva jár.

A girlandos teremben áll a hajcihő.
- Nem unod még, pajtás? - Ver vállon az IDŐ.

Ránézek halkan... - Gyerünk! Nekem elég!
A Jog éppen most jött. A hűtelen cseléd.

Körülfogta száz is. Vad éljen harsogott.
Kínálgatta testét a vénhedt agg kokott.

Arcán vastag púder a tűnt öröm felett.
S eltűnt egy vagánnyal a függönyök megett.

Az IDŐ nézte, nézte... Undorral köpött.
De halkan virradt már a túloldal fölött.

Nos, átvágtunk az úton, hívőn, szótalan.
Egymásba karolva: az IDŐ s jómagam.

Vén koldus állt a sarkon. Fázik és remeg.
A kalapjába dobtam pár filléremet.

A szeme hálát fénylett, hív alázatot.
- Ki maga, jó ember?... - Az Igazság vagyok!



Alföldi Géza
A Kárpátokon majd találkozunk
1954