Befenyítettek

Tegnap az Európai Bizottság, az EU történetében először olyan határozatot hozott, amely azt javasolja a legfelsőbb uniós döntéshozóknak, hogy vonják meg a közösség egyik tagállamtól a nekik járó kohéziós támogatás egy részét.

Az érintett tagország természetesen mi, magyarok vagyunk. Mi vagyunk azok, akik a brüsszeliek szerint a csirkeketrecek méretén és a görbe-egyenes uborka problematikáján túl, a legnagyobb gondot okozzuk a nagyon felvilágosult, és persze mélyen demokratikus közösségben.

A döntés következtében, amit egyébként maga a bizottság is példátlannak nevezett, 495 millió eurónyi támogatási összeget fagyaszthatnak be, ami a jelenlegi 290 forint körüli árfolyamon számolva 143-144 milliárd forint elvonást jelent. Az összeg nagyságát talán jobban lehet érzékelni, ha azt mondjuk, hogy az elvenni szándékozott pénzmennyiség a 2013-as kohéziós támogatások csaknem egyharmada.

Az okostojások az elmarasztaló határozatot hivatalosan azzal indokolták, hogy „a magyar kormány nem tudta garantálni azt, hogy a költségvetése tartósan és fenntartható módon az EB által megkövetelt 3 százalékos GDP arányos hiánytartományon belül maradjon”. Aztán Olli Rehn, pénzügyi biztos még cinikusan hozzátette: „Nem büntetésként kell értelmezni a mai döntést, hanem egy megelőző intézkedésként. Együttműködünk a magyar kormányzattal, hogy javítsunk a helyzeten, a célunk természetesen egy stabil és jól teljesítő gazdaság.” Végül pedig megszólalt Johannes Rahn, regionális politikáért felelős biztos is, aki úgy gondolta, hogy a további erőfitogtatás kedvéért még befenyít egy kicsit: „Ha a helyzet nem javul 2014 végéig, amikor lezárul a mostani költségvetési ciklus, akkor a most zárolt pénzek örökre elvesznek. Így aztán most a magyar kormányon a sor, hogy cselekedjen, mielőtt a felfüggesztés hatályba lép”.

Azt hiszem, az nem lehet kérdés, hogy a hír kommentálást csak egy bőséges és kiadós kurv@anyázással lehet és szabad kezdeni. Annak fényében meg pláne, hogy az EU-ban jelenleg csak Finnország, Svédország, Észtország és Luxemburg képes tartósan megfelelni az úgynevezett maastrichti kritériumoknak, a többi 23 tagállam, köztük Magyarország nem tudja tartani magát ahhoz a kötelezettséghez, hogy a GDP három százaléka alá szorítsa le a költségvetési hiányát.

Ám érdekes módon a többi ország esetében ez nem jelent problémát, a mi esetünkben viszont igen. És senkit nem érdekel, hogy mi az előírt mértéken csak egy százalékkal esünk túl, míg a többiek között vannak olyanok is, akinél a hiány két-háromszorosával lépi túl a normát. És persze ma már az sem érdekel senkit, hogy két évvel ezelőtt Írországban 32 százalékos volt a deficit, míg tavaly Portugália, Spanyolország, Lengyelország, az Egyesült Királyság és Lettország nyolc-tíz százalékos hiánnyal zárt. Velük nem volt gond. Az ő túllépéseik nem okoztak problémát az Európai Uniónak. És nem okozott gondot annak idején az sem, hogy a Gyurcsány-kormány regnálásának eredményeként, Magyarország a maga tízszázalékos hiányával a világ egyik legrosszabb mutatóját hozta.

Azonban most már más idők járnak. Most fenyíteni és terrorizálni kell. Most már nem számít semmi, csak az, hogy Magyarország térdre kényszerüljön. Hogy lássa mindenki, aki kicsit is lázadni próbálna, aki kicsit is másként gondolkodna, hogy nincs esély, hogy nem lehet ugrálni, mert a globalista világ gátlástalanul keresztül tapos mindenkin, akik kicsit is ki mernek lépni a sorból.

Az események folyását figyelve sajnos megállapíthatjuk, hogy a globalisták törekvése működik. OV a kezdeti nagyobb, vagy legalábbis a retorika szintjén annak látszó lendület után lényegében feladott mindent és az összes pontban teljesítette az uniós követeléseket. A kormány megalkuvó magatartására a koronát végül a tegnapi brüsszeli bejelentés után Kósa Lajos tette fel, amikor arra az újságírói kérdésre, hogy tervezi-e a kormány azt, hogy az EB drasztikus döntése után Magyarország felfüggeszti az uniós tagsággal járó befizetéseket, a következőket válaszolta: „A válasz határozottan nem. Mi elkötelezett uniópártiak vagyunk, az europérségünket és az uniópártiságunkat nem Almuniákhoz és Barrosókhoz viszonyítjuk. Azt gondoljuk, hogy nem kellene más politikai közösségbe vezényelni Magyarországot. Ha ez az európai közösség rosszul működik, akkor nem az a dolgunk, hogy megsértődjünk, hanem hogy elmagyarázzuk a problémát.”

Ugye jól érti mindenki?

Az Európai Unió bürokratái azt a felzárkóztatási támogatást akarják megtagadni Magyarországtól, ami minden uniós átlagnál rosszabb sorsú országnak lényegében alanyi jogon jár. Amit egyrészt mi fizettünk be a közös büdzsébe, másrészt, amit azért kapunk, mert a csatlakozás során, a gyors felzárkózás reményében kényszerűen feladtuk a piacainkat és a gazdasági önállóságunk nagy részét. És ezek után a kormánypárt emblematikus alakja fennhangon közli, hogy köszönjük a belénk rúgást, a megalázást, de mi olyan kurv@ nagy europérek vagyunk, hogy eszünk ágába sincs, a gondolatainkban sem merül fel, hogy megfelelő választ adjunk a nyilvánvalóan aljas határozatra.

Pedig nem kellett volna mást csinálni, csak mondjuk meglebegtetni, hogy mi meg addig nem fizetünk be egy fillért sem, amíg a helyzet nem oldódik meg. De az sem lett volna eldurvult dolog, ha Kósa esetleg megfontolásra méltónak minősítette volna azt a lehetőséget, hogy a szankciók idejére mi meg szüneteltetnénk a tagságunkat egy kicsit.

Persze most sokan mondhatnák, hogy ez öngyilkosság lett volna, hogyha ez megtörténik, akkor újra az egekbe emelkednek az árfolyamok, a csődkockázati mutató és jön a többi, már megtapasztalt gazdasági nyomásgyakorlás. Igen, ez előfordulhat, azonban azt sem szabad elfeledni, hogy a mai európai globalista világ az összeomlás szélén áll. A mostani rendszer csak addig tartható fenn, amíg mindenki maximálisan asszisztál ahhoz, hogy ez így legyen. Ha valaki kiszáll, szinte biztosan borul a kártyavár. Ha valaki meglebegteti, hogy kiszáll, annak súlya van, azt érdemes komolyan venni, mert a következmények beláthatatlanok lehetnek.

Az EU most befenyített minket, de azért még a mi kezünkben is vannak jó lapok. A kérdés már csak az, hogy élünk-e vele, hogy tudunk, merünk-e élni a maradék lehetőséggel.