Csendes a Don

Álmos a táj, nem muzsikál
Mint, amikor egy szív, ha megáll
Búsul a vén őszi levél
Vissza talán már sose tér

De még mielőtt a földbe teszik
Mesélj milyen volt, mondd el nekik
Hogy csendes a Don
Egy halk sírhalom
És fázik a jéghideg földben a csont
De mind hazavágy, mint a madár
Várja őket az otthoni táj

Hallgat a tábor, nincs csatazaj
Sírnak az ágak, néma a dal.

Magyarország ezer esztendős története nem szűkölködik véráldozatokban. Mégis kevés olyan tragédiája van történelmünknek, mint az 1943. január 12-én kezdődő doni áttörés. A rideg számadatok ma már mindenki számára ismeretesek. A katasztrófa során százötvenezer magyar: katona, munkaszolgálatos, hadifogoly lelte halálát.

Ma azokra emlékezünk, akik ezt a poklot megjárták és azokra a családtagokra, akik évtizedekig várták vissza férjüket, apáikat, testvéreiket, akiknek hétköznapjait soha el nem múlóan átitatta e tragédia...


Az 1943. január 12-én kezdődő doni áttörés gyökerei 1942 elejéig nyúlnak vissza, amikor is fordulat következett be Magyarország második világháborús katonai részvételében. A Barbarossa-terv meghiúsulása, valamint az 1941-42-es téli szovjet ellentámadás során elszenvedett személyi és anyagi veszteség arra sarkallta Hitlert, hogy határozottan követelje szövetségeseitől hadseregeik nagyobb arányú bekapcsolódását a hadműveletekbe.

A magyar hadvezetés, a minisztertanács 1942. január 26-i határozata értelmében eleget tett a követelésnek és 207 ezer fős személyi állományt mozgósított. A határozat előírta, hogy a behívottak az ország területéről egyenlő arányban kerüljenek besorozásra figyelembe véve azt is, hogy az így mozgósítottak csak kis mértékben érintsék a honvédség legjobban kiképzett állományát.

A 2. hadsereg alakulatainak tényleges mozgósítására 1942. február 24-től került sor. A kiszállítást követően a hadsereg csapatai súlyos harcok árán 1942. július 24-én érték el a Don folyó vonalát, ahol német alárendeltségébe kerülve a hadsereg személyi állományához és felszereltségéhez képest széles, 200 kilométer hosszú arcvonalon foglaltak védőállást.

A Friedrich Paulus tábornok parancsnoksága alatt álló hadseregcsoportot ezt követően két részre bontották. Az egyik része a Kaukázus felé nyomult előre és augusztus végére elérte a hegyvonulat magaslatait, azonban a szovjet hadsereg erőit nem sikerült a hegységből kiszorítania. A sereg másik része, amely a 2. német, a 2. magyar és a 8. olasz hadseregből állt, Sztálingrád ostromára vonult fel.

Ők augusztus 8-án érték el a Volgát Sztálingrád térségében, majd megkezdődött a benyomulás az elővárosokba. Súlyos utcai csatákban a németek megszerezték a város feletti uralom egy részét, a városközpontot azonban nem sikerült elfoglalniuk. November 19-én aztán heves tüzérséggel és harckocsi támadásokkal megindult a Vörös Hadsereg ellentámadása, aminek következtében bezárult a gyűrű az ostromló német erők körül. A végül szovjet győzelemmel záruló csata - mint ma már jól látható - döntő fordulatot eredményezett a háború menetében.

1943. január 2-án a németek elkezdték a visszavonulást a Kaukázusból. Január 12-én Urivnál, majd 14-én Scsucsjénél a szovjet hadsereg nagy erejű támadást indított a Don-kanyarban védelmi állásokban lévő, mintegy 200 ezer főt számláló 2. magyar hadsereg ellen. A szinte elviselhetetlen, mínusz 35-40 fokos hideg ellenére a magyar honvédek hősiesen próbáltak ellenállni, de megfelelő elhárító fegyverek hiányában, a páncélosok elleni szinte puszta kézzel való küzdelem eleve kudarcra volt ítélve.

Az első napokban a magyar csapatok szívósan tartották magukat. Működött a vezetés és volt mivel harcolni. Január 15-én azonban a szovjet támadó egységek elvágták a hadsereg többi erőitől a III. hadtestet, melynek következtében a nap estéjére az áttörés szélessége 100 kilométerre növekedett. A vezetés cselekvésképtelen volt, a páncélelhárítás gyenge, és a tüzérség kiesett. Jány Gusztáv vezérezredes hadseregparancsnok január 16-án kiadta az előzetes intézkedést a VII. hadtest és az 1. páncéloshadosztály visszavonulására. A német B. hadseregcsoport azonban, amelynek alárendeltségébe a magyar hadsereg is tartozott, nem engedélyezte a visszavonulást, de támogatást sem adott a mieinknek.

Ma már tudjuk, hogy a menekülő német egységek fedezetnek, ágyútölteléknek használták a magyar katonákat. A megmaradt csapategységek súlyos utóvédharcokat vívtak, Kurszk térségéig vonultak, s átkeltek a Dnyeperen. A csatavesztés után, akik túlélték a szovjetek golyóit és a fagy poklától is megmenekültek, azokra a legkegyetlenebb hadifogság várt.

A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak. A megfelelő fegyverzet, felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott hős honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda a -40 fokos orosz télben.

A mintegy kétszázezres magyar haderőből csaknem 150 ezer katona soha nem tért haza.