…mi itt mindannyian így gondolkodunk

Napok óta megy a hőbörgés Bukarestben a néhány napja Csíkszeredában rendezett román-magyar jégkorongmérkőzésen történtek miatt. A román ajvékolás apropóját most az adta, hogy a múlt pénteki meccs kezdete előtt a házigazdák játékosai a román helyett – a közönséggel együtt – a magyar, majd a székely himnuszt énekelték teli torokból. Azonban ha kicsit jobban megvizsgáljuk a történteket, akkor azonnal látható, hogy ebben igazából nincs is semmi meglepő. A román jégkorong-válogatott huszonhatos keretében huszonnégyen erdélyi magyarok.

A történtek után a román soviniszták természetesen azonnal egy platformra kerültek a magyar balliberáltakkal és innentől már együtt szörnyűlködtek azon, hogy milyen súlyos atrocitás is történt. Az eset súlyosságára tekintettel a Népszabadság azonnal riportert küldött Székelyföldre, hogy egy interjú keretében kiderítsék, hogy a ”román” csapat, hogy vetemedhetett ilyen provokációra. A lap Becze Tihamértól, a román hokiválogatott erdélyi csatárától kért riportot, aki készséggel állt a mikrofon elé. Azonban a beszélgetés nem igazán úgy sült el, ahogy azt a népszabadságos okostónik valószínűleg szerették volna:

- Bár erre majdnem másfél évtizede nem volt példa, most 4:1-re nyertek a tartalékos vendég ellen. Szépen elagyabugyálta Románia Magyarországot...

- Mondjuk inkább úgy, hogy a Székelyföld. A románoknak jóformán semmi közük ehhez a válogatotthoz, meg egyáltalán: az itteni jégkoronghoz sem. A csapatba rajtunk kívül egy ukrán srác és egyetlen román nevű játékos fér be, a kapusunk, de ő is gyergyószentmiklósi, az édesanyja pedig magyar.


- Az ominózus meccsről hallani ezt is, azt is. Valójában mi történt?

- Úgy készültünk a magyar válogatott elleni mérkőzésre, mint minden más találkozóra: sportemberekként, akik győzni akarnak. Számomra semmiféle különbséget nem jelent, hogy Benkék, az ukránok vagy éppen a lengyelek sorakoznak-e velünk szemben. A szervezők úgy döntöttek: a hokiban bevett szokással ellentétben ezúttal nemcsak a meccs végén, a győztes együttes tiszteletére hangzik fel a himnusz, hanem, mint minden más sportágban, már a mérkőzés előtt mindkét országé. Miután a nézők illedelmes csendben végighallgatták a román nemzeti dalt, a magyart végigénekelték. Persze velünk együtt. Aztán még rákezdtünk a székely himnuszra is. Az történt csupán, ami Csíkban vagy Gyergyón mindennapos.


- A mezükön mégiscsak az áll: Romania...

- A mi hazánk Székelyföld, a mi himnuszunk úgy kezdődik: Ki tudja, merre, merre visz a végzet... és úgy folytatódik: Maroknyi székely, porlik, mint a szikla... Én magam amúgy kettős állampolgár vagyok, és kényszerűségből játszom Románia csapatában. A távlati terveim között az szerepel, hogy magyar válogatott leszek, ám erre az érvényben lévő szabályok szerint a legkorábban négy év múlva lesz lehetőségem. Egyébként ha mi most testületileg nemet mondanánk, Románia nem tudna kiállítani olyan csapatot, amelyet ne verne agyba-főbe mindenki.


- Fordítsunk a dolgon: ha egy tisztes, a sportágat amúgy nem különösebben ismerő bukaresti családapa pénteken bekapcsolta a televíziót, azt látta, hogy az országát képviselő hokisok egy romániai városban az ellenfél himnuszát éneklik. Ön szerint mire gondolhatott?

- Nem vitás, a helyzet feloldhatatlanul súlyos. De nem mi tettük azzá, nekünk tiszta a lelkiismeretünk.


- Néhány hete a tizenhat éven aluliak román válogatottjának öltözőjében a magyar nemzetiségű játékosok vizes törülközővel vertek meg egy román fiút. Hallott erről?

- Természetesen. Úgy tudom, a román hokis apja korábban folyamatosan inzultálta a magyarok szüleit. Az ominózus eset előzménye pedig az volt, hogy a srác – mondván, éppen december elseje, azaz Románia nemzeti ünnepe van – arra kérte a csapattársait, legalább ezen a napon beszéljenek egymás közt románul. Ekkor került elő a törülköző.


- Önt érte már bármiféle atrocitás a román szurkolók, esetleg játékosok részéről?

- Soha semmilyen. Ellenben tavaly, amikor a válogatottak számára kötelezően előírt orvosi vizsgálaton kellett részt vennem a fővárosban, az orvosok és a nővérek is a szememre vetették, hogy nem értem, mit beszélnek.


- Nem tud románul?

- Csak nagyon keveset értek a nyelvből. De ez nem csoda, mert a gyerekkorom jó részét Magyarországon töltöttem. A székelyföldiek egyébként nagyjából úgy vannak a kötelező románnyelv-oktatással, mint ahogyan a rendszerváltás előtt a magyarok viszonyultak az oroszhoz. Púp a hátukon.


- A válogatott szövetségi kapitánya kanadai, ám a másodedző román. Vele hogyan kommunikál?

- Sehogyan. Mivel nem értenénk meg a másikat, nem szólunk egymáshoz.


- Az érzéseit méltányolva is fölvetődik a kérdés: ilyen körülmények között nem lenne tisztességesebb lemondani a román válogatottságot?

- Nehéz helyzetbe hoz. A szakmai fejlődés miatt nem engedhetem meg magamnak, hogy kihagyjam a világversenyeket, a nagy tornákat. Ugyanakkor: éppen most hallottam, hogy a bukaresti parlamentben fölvetődött, meg kellene vonni tőlünk a szavazati jogot. Az biztos, hogy ha a pénteki eset miatt bármiféle szankció ér bennünket, vagy netán gyenge képességű román játékosokkal akarják teletömni a keretet, nyilvánvalóan nincs folytatás.


- Mielőtt megkerestem, arra gondoltam, kényes a téma, és nehéz lesz szóra bírni. Ehhez képest...

- Tudom, különösnek hathat, hogy mi itt mindannyian így gondolkodunk. A helyzet megértéséhez Erdélyben kell élni. Mindenesetre örülök, hogy kiadhattam magamból mindezt, mert büszke vagyok a székelységemre, a magyarságomra. És arra is, hogy sportoló vagyok, csapatjátékos. Aki mindig nyerni akar, álljon bármilyen felirat a dresszén.