Ne hagyjuk most se, hogy győzzenek

A fősodratú média nem emlékezett meg róla, a napilapok címoldalára sem került fel, de még az iskolákban se nagyon foglalkoztak vele, hisz a tankönyvekben az apró betűvel szedett sorok nem képezik a kötelező tananyag részét.

Mára eljutottunk oda, hogy a vesztett csatáinkat vastagon szedve hozzák a történelemtankönyveink, a vereségeinket ünnepeljük, de a győztes hőseinket elfeledjük, ezzel is hangsúlyozva a magyar gyermekeknek, hogy örök vesztesnek születtek.

Sokat elárul a mai állapotokról, az a tény is, hogy a mohácsi csatatér minden négyzetcentimétere már százszor ki lett kutatva, míg a pozsonyi csatának még a pontos helyszínét se tudjuk. A csatáét, ahol történelmünk egyik legnagyszerűbb győzelmét arattuk, a csatáét, ahol eleink hatalmas közdelem során porrá zúzták a német-római seregeket. A csatáét, mely 1104 éve, a napokban zajlott le a Pozsony közelében.

A Kárpát-medencébe hazatérő őseink gyorsan terjesztették ki fennhatóságukat Atilla jogos örökségére. Nyugat-Európa ismét megtanulta, hogy mit jelent az, amikor a magyarok gyors lovaikon végigvonulnak az öreg földrészen. Az akkori idők legfélelmetesebb fegyvere az általunk utánozhatatlanul használt visszacsapó íj volt, melynek lőtávolsága meghaladta a nyugati íjak kétszeresét. Ez azt jelentette, hogy őseink nyílvesszői még olyan távolságban is halálosak voltak, ahol a nyugatiaké már ártalmatlanul a földre hullottak. Nem véletlen tehát, hogy annak idején, a nyugati részen, az elmormolt imák mindegyike azonos módon fejeződött be: „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!"

A visszatérés utáni nyugati kalandozások során először Észak-Itália akkori urával, Berengárral ismertettük meg a vereség ízét, amikor Brentánál 899-ben legyőztük a csapatait. Berengár tanult is az esetből, és attól kezdve lelkes szövetségesünk lett. A következő évben Kurszán leverte a morvákat, melynek következtében II. Majomir is elbukott a csatában. Szintén abban az évben ismét körülnéztünk Észak-Itáliában, aminek a legemlékezetesebb pillanata minkét fél számára Modena feldúlása volt, mégha természetesen ellenkező előjellel is.

901-ben Carantánia és Bajorország esett áldozatul hódító kedvünknek, aminek hatására a bajorok a következő évben első ízben mutatták meg igazi arcukat. Luitpold herceg vezetésével ugyanis a vendégségbe hívott Kurszánt és kíséretét a vendégjogot megszegve, a Fischa melletti tárgyalások során orvul legyilkolták. Az Árpád utáni második ember halálát azért annyival ellensúlyoztuk, hogy a következő, 903-as évben végigpusztítottuk Bajorországot. Majd 904-ben III. Lajos ellen vonultunk és győztünk a korábban legyőzött Berengárral szövetségben. 906-ban a delamancokkal karöltve, védelmükben Szászországot és Türingiát dúltuk fel.

A németek a győztes csatáinkat látva és emlékezve még a hunok, később pedig az avarok fojtogató évtizedeire azonnal rájöttek, hogy az érdekeit veszélyeztetve milyen fontos katonai erőt képviselő nép ver gyökeret a Kárpát-medencében. Így aztán 907 elejére nyugaton beérett az a gondolat, hogy véglegesen le kell számolni az ”új hunokkal", és ki kell szorítani őket a Kárpát- medencéből.

Az akkor mozgósítható Nyugat összefogott ellenünk.

907. június 17-e körül névlegesen a 13 éves IV. Lajos, valójában az orvgyilkos Luitpold bajor herceg és a pápa hívószavára, több mint százezres keresztény sereg gyűlt össze az Enns folyó és a Szt. Flórián (passaui) kolostor között elterülő síkságon. A Magyar Birodalom létrejöttének megakadályozása érdekében a keleti frank uralkodó felsorakoztatta seregében szinte az egész nyugatot, hogy egyetlen, hatalmas sereggel kiirtsa a magyarságot. Teljes megsemmisítést terveztek, és a háború céljaként a következőt jelölték meg: „decretum... Ugros eliminandos esse”, magyarul: „elrendeljük… hogy a magyarok kiírtassanak”.

Annak érdekében, hogy ne legyen feltűnő a nagy létszámú csapatösszevonás a gyülekezés kezdetét a nyugatiak a rendszeres éves májusi seregszemle időpontjához igazították. Céljuk ezzel a felderítés, de legalábbis a döntéshozók megtévesztése volt, azaz azt elérni, hogy minél később derüljön fény támadó szándékukra.

907 június derekán aztán megindult a támadás, amely három oszlopban nyomult előre a Duna vonalán. A déli parton a kb. egy 40 ezres szárny vonult Ditmár érsek vezetésével, a Dunán hajókon egy 10-12 ezres inváziós csoport és hadtáp közeledett Sieghardt parancsnokságával, míg az északi parton egy jó 45 ezres főerő indult beteljesíteni a parancsot, melynek élén maga a fővezér, Luitpod lovagolt.

A nagy titkolózás ellenére Árpád, a törzsszövetség fejedelme az egész Európára kiterjedő felderítő hálózata miatt jó előre tudott a készülő háborúról. A törzsszövetség egyesült főerejét alkotó 40.000 lovast, régi sztyeppei hadszervezési szokás szerint négy részre, négy tümenre, azaz magyarul töményre osztotta. Az elsőt ő maga vezette, a többit pedig fiaira Tarhosra, Üllőre és Jutasra bízta.

Árpád célja az volt, hogy a számbeli túlerőben levő, de megosztott ellenség ne egyesülhessen egy döntő csapásmérésre. Ehhez először a csapatok átkelését, s az utánpótlás lehetőségét kellett megakadályoznia. Ennek megfelelően a csata első napján, 907. július 3-án taplós nyilakkal felgyújtották a német hajókat, s a figyelmet így elvonták a Kund vezette búvárcsapat hajólékeléséről. Az ellenség haditechnikában 100%-os, élőerőben kb. 95%os veszteséget szenvedett. Sieghardt is csak néhányad magával menekült meg a tízezerből, s vitte a hírt a királynak Ennsburgba.

Másnap Árpád a négy töménnyel a déli seregtestet zárta körül, mellyel nagyjából azonos létszámú volt. Iszonyú lovasrohamokkal, egyre mélyebben és mélyebben bombáztuk a bajorok sokaságát, minek következményeként Árpád a Ditmár vezette sereget július 5-re teljesen felőrölte. A közel 40.000 fős ellenséges seregrész maradéktalanul elpusztult.

Ezt követően a teljes magyar sereg az éjszaka folyamán, az ellenség orra előtt átúsztatott a Duna baloldalára. Az átkelés annyira sikerült, hogy hajnalban az ellenség a felkelő napból záporozó több tízezres nyílfelhőre ébredt, majd túlereje ellenére két nap öldöklő ütközet után szó szerint halomra pusztult a Pozsony körüli síkságon. A néhány ezer fős túlélő csoport menekülés közben próbált rendeződni de a magyar könnyűlovasság üldözésben is hatékony volt, így Ennsburg váráig meglepően kevesen jutottak el.

Az elkergetett ellenség nyomába sietve, azokkal egy időben érkeztünk Ennsburg közelébe. Lajos király itt, pihent seregével előretört, és megütközni vágyott seregeinkkel. Amit kívánt, megtörtént, bár számára ez koránt sem volt felemelő. Szokásos harcmodorunkat kihasználva, a főseregnek álcázott lovas előhad az ellenség elöl megfutamodott, majd elérve az erdős területeket, az ott megbúvó magyar lovasok nagy riadással előrontottak, s körbezárták a meglepett ellenséget. Akik halálunkat kívánták, most halálos csapdába kerültek, s akkor még nem volt divat elengedni s kimosdatni azokat, akik rontást hoznak a fejünkre.

A német csapatok megsemmisítő vereséget szenvedtek. Elesett maga Luitpold, Ditmár érsek, két püspök, három apát, és tizenkilenc gróf. A német király is csak nagy nehézséggel menekült meg, elhagyva minden értékét - még a trónszéket is - egészen Passauig futott.

Így verte szét Árpád bátorsággal, ésszel, és furfanggal a vérünkre szomjazókat, és védte meg az idegen betolakodóktól a Kárpát-medencét. A páratlan győzelem után az ország határát a hun és avar határral egybeeső Enns folyónál jelölte ki. A csata következményeként pedig közel 150 évig, idegen sereg nem mert Magyarország felé fordulni.

Ez a szinte példátlan haditett ma Magyarországon alig ismert. A történelemkönyveink kisbetűs részként, mint egy mellékes eseményt hozzák, miközben az Egyesült Államok összhaderőnemi katonai akadémiáján, ismertebb nevén a West Point-on hivatalos tananyag.

„Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz!”- válaszolta 1805-ben Francois Talleyrand Napóleonnak, amikor a francia hadvezér Bécs városához érkezve megkérdezte tőle, hogy mit tegyen a magyarokkal. Ma ugyanez történik, az ellenségeink ma ugyanezen stratégia nyomán haladnak.

De mi ne hagyjuk most se, hogy győzzenek.