A vikingek ismét beintettek

„Az előttünk álló időszak feladata a gazdasági szabadságharc megvívása lesz” – mondta még OV tavaly tavasszal a választásokat követően. Azóta eltelt lassan egy év és ma már jól látszik, hogy ez a valóban helyes és támogatandó gondolat is nagyjából ott tart, nagyjából ennek is annyi valóságtartalma van, mint a kéthétalatrendetteszünk szövegnek.

Ha visszatekintünk az elmúlt időszakra és megvizsgáljuk a megtett utat, majd hozzátársítjuk ehhez a korábbi ígéreteket, akkor ugyan azt nem mondhatjuk, hogy nem történt semmi sem, de azért az bátran kijelenthető, hogy a forradalmi bejelentések jó része nem volt más mint egyszerű kommunikációs trükk. És sajnos ebbe a kategóriába esik a gazdasági szabadságharc kérdése is, mert ami nálunk folyik az nem harc, hanem jobb esetben is csak kicsike bökdösése, piszkálgatása a globális pénzhatalomnak.

Pedig a harcok folynak. Méghozzá itt és most Európában. Az izlandiak a hétvégén ugyanis újabb csapást mértek a nemzetközi pénzvilágra, nem törődve a fenyegetésekkel, nem törődve a felvilágosult európai politikusok ajvékolásával. Tették azt, amit a józan eszük diktált. Egységben, összezárva, elsősorban a maguk és nemzetük érdekeit figyelembe véve.

A szigetországban szombaton a tavaly márciusi elutasítás után, most a második népszavazáson is nemet mondtak arra, hogy az ország 4 milliárd eurót fizessen Nagy-Britanniának és Hollandiának a még 2008 végén, a Landsbanki magánbank összeomlása okozta károkat megtérítendő. A vikingek ezzel végérvényes közölték a pénzvilággal, hogy nem lehet az izlandi adófizetőket arra kényszeríteni, hogy ők állják a felelőtlen bankárok okozta károkat.

Talán még sokan emlékeznek a két és fél évvel ezelőtt történtekre, amikor a nemzetközi bankrendszernek sikerült a csőd szélére juttatni Izlandot a mesterségesen keltett hitelválsággal és az izlandi valuta bedöntésével.

Az összeomlást megelőző években az akkori izlandi kormányzat a neoliberális gazdaságpolitika jegyében privatizálta a bankokat, akik addig spekuláltak, amíg már végül 15,5 százalékos jegybanki alapkamat mellett, futamidőktől függően 7 százalék feletti kamatokat kínáltak a betéteseknek, ami csaknem a kétszerese volt a brit nagybankok által hosszabb lekötésekre általában kínált kamatoknak.

A felelőtlen ígérgetések hatására folyamatosan ömlött a pénz az országba, de aztán kipukkadt a lufi, aminek következtében az összeomló izlandi nagybankok a sziget GDP-jének tizenkétszeresét, azaz összesen 61 milliárd dollárnyi adósságot hagytak maguk után. A csődök nyomán Izland adósságát senki nem volt hajlandó finanszírozni, így a koronának – vevők hiányában – nem is volt árfolyama a devizapiacon. Az izlandi – egyébként banki részvényektől „túlsúlyos” - tőzsdeindex azonnal elveszítette értéke 77 százalékát, az infláció pedig rekordmagasságba, 17 százalék fölé szökött.

Amikor az ország három nagybankját a kormánynak át kellett vennie és az izlandi pénz árfolyama összeomlott, abban a pillanatban az izlandiak ezreinek olvadt el az addigi megtakarítása. De nem csak ők buktak nagyot, hanem az a több mint 300 ezer brit, illetve holland bankbetétes is, aki az extraprofit reményében helyezte el az ottani bankokban a pénzét.

A globális pénzvilág nyomására az akkori izlandi kormány az Icesave-törvényben garanciát vállalt a hollandoknak és a briteknek arra, hogy az állam kártalanítani fogja a külföldi befektetőket és kifizetik azt a majd 4 milliárd eurót, amit azok elbuktak a válságon.

Izlandon nagyjából 320 ezren élnek, alig többen, mint ahány külföldi ügyfele volt a bedőlt banknak. Egy állampolgárra így 11.875 euró kártérítés jutna, ami még az ottani körülmények között sem kevés pénz. Így aztán nem véletlen, hogy a terv heves tiltakozást váltott ki a lakosság részéről. Végül több mint 56 ezer izlandi, azaz a választók 23 százaléka írta alá azt a petíciót, amelyben azt kérték az államfőtől, hogy ne hagyja jóvá a törvényt, és írjon ki népszavazást az ügyben, mondván elég ésszerű az a követelés, hogy az izlandiak jelenlegi és jövőbeli nemzedékeire nehezedő gazdasági teherről népszavazás döntsön.

A köztársasági elnök eleget tett a követeléseknek és múlt év március 6-án népszavazást tartottak a kérdésről. Az eredmény elsöprő volt. A szavazók 93,5%-os többséggel úgy döntöttek, hogy nem vállalják át a felelőtlen bankárok által létrehozott csődtömeget, hiszen annak létrehozásában sem volt semmi szerepük.

Az adatok nyilvánosságra kerülése után azonnal elindult a globalisták fenyegetőzése és bosszúhadjárata. A nemzetközi bankrendszer ezután még inkább lenyomta az izlandi valutát, ami hirtelen 80%-ot vesztett az eredeti értékéből. A döntés az ország élelmiszerellátását érintette a legrosszabbul, mivel addig szinte minden mezőgazdasági termék importként került a szigetre.

De az Icesave-ügy miatt megállt az ország EU-csatlakozási folyamata és a hivatalos külföldi támogatások sem működnek, így a kezdeti kifizetések után azt a 4,5 milliárd dolláros készenléti hitelkeretet is befagyasztották, amit a Nemzetközi Valutaalap és az észak-európai országok még 2008. novemberben adtak össze Izlandnak.

Miután a zsarolócsomag teljesen összeállt, elkezdték várni a következményeket. Várták, hogy mikor omlik össze teljesen a sziget gazdasága, hogy mikor jönnek az izlandiak könyörögni, hogy a mindenható pénz urai húzzák ki őket a bajból. A globalisták meg voltak győződve arról, hogy nyertek.

Pedig nem. Messze nem.

Az izlandi gazdaság alapvetően a halászatra épül, ami az export 60%-át teszi ki. Halból a válság után sem lett kevesebb és a piacok sem vesztek el. Ráadásul az összeomlás előtt a szigeten több gyártó valamint szolgáltató iparág is fejlődésnek indult, és a turizmus is egyre nagyobb teret nyert. A kormány felismerve a problémák lényegét, rendkívüli támogatást adott a mezőgazdaságban tevékenykedőknek, akik így rengeteg új üvegházat tudtak létrehozni, ezáltal biztosítva a helyi élelmiszerellátást és nem utolsó sorban az új munkahelyek megteremtését.

Közben, hogy a multinacionális cégek ne tudják kihasználni a helyzetet és fillérekért felvásárolni az országot, a kormány korlátozta a külföldi tőke beáramlását. Aztán mivel a nemzeti valuta leértékelése által az izlandi termékek nagyon vonzóvá váltak a nemzetközi piacon, a vállalkozókat még több támogatással látták el, hogy növelni tudják a kapacitásukat és még több munkahelyet tudjanak létrehozni.

És a dolog elindult.

Persze az import termékek tovább is szinte megfizethetetlenül drágák, de az izlandiak bebizonyították, hogy érdemes visszafogni a külföldi áruk fogyasztását annak érdekében, hogy ne nőjön az ország nyakára a munkanélküliség, és hogy ne kelljen örökre eladósodni a nemzetközi bankrendszer javára.

A látható eredmények mellett azonban a háborút még nem nyerték meg. A pénzvilág tovább folytatta a nyomásgyakorlást és továbbra is megpróbálja az országot ellehetetleníteni a nemzetközi pénzpiacokon. Az izlandi kormány, hogy normalizálja viszonyát a britekkel és a hollandokkal idén februárra kidolgozta az Icesave-törvény új változatát, de a köztársasági elnök ismerve a társadalom véleményét ezt ismét nem írta alá, hanem újabb népszavazást kezdeményezett az ügyben.

Ez zajlott le tegnapelőtt, ahol szavazatok összeszámlálása után mintegy 60 százalékos volt a "nem" voksok aránya. Izland ismét megcáfolta azt a sokat hangoztatott közhelyet, hogy egy kis ország teljesen ki van szolgáltatva a nemzetközi pénzhatalommal szemben. Mint látható, hogyha egy nemzet összezár, ha nem hagyja, hogy a belső ellenség összefogva a külső gyarmatosítókkal felülkerekedjen, akkor sok mindent el lehet érni.

Azonban a gazdasági szabadságharc, mert ez tényleg igazi harc, folytatódik tovább. A nemzetközi hitelminősítők korábban már közölték, hogyha a "nem" szavazat győz, akkor kénytelenek lesznek tovább leértékelni Izland szuverén adósminőségét. Azonban abban is biztosak lehetünk, hogy a vikingek sem adják fel egykönnyen a küzdelmet. Az pedig hogy mi lesz a történet vége ma még nehezen megmondható, de az talán kijelenthető, hogy Izland példája már most is minta lehet Európa népeinek.

A kérdés már csak az, hogy vajon a tömegek, az átlagemberek képesek-e felismerni a vikingek üzenetét?