72 éve írták alá az I. Bécsi döntést [+Észak felé című film]

Honvédek!

A Trianon bilincsei alól felszabadult és újjászületett honvédség húsz esztendei nehéz várakozás után átlépi a magyar határt, amelyet mindenkor ideiglenesnek tekintettünk. Egymillió testvér vár rátok odaát. Az ő számukra két évtizedes megpróbáltatás után ti jelentitek minden reményük és vágyuk beteljesedését.

Hazamentek elődeink drága vérével annyiszor megszentelt Felvidékünkre. Ezzel az érzéssel teljen meg lelketek és honvédségünk dicső múltjához méltóan szeretettel zárjátok szívetekbe a visszanyert ősi magyar föld minden lakóját. Büszkén és bizalommal bocsátalak utatokra, azzal a biztos tudattal, hogy az örök igazság jogán és az új életre támadt magyar erő segítségével visszaszerzett magyar területeket soha, semmi szín alatt nem hagyjuk el többé. Isten és a Haza nevében előre!

Vitéz Nagybányai Horthy Miklós hadparancsa
1938. november 5.

A Horthy Miklós vezette Magyarország az első világháború után nem törődött bele az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum rendelkezéseibe, ezért a két világháború között folytatott magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az elszakított területek visszaszerzése volt.

Az első revíziós eredmények elérésére akkor nyílt lehetőség, amikor a hitleri Németország elkezdte a versailles-i békeszerződés felülvizsgálatát, melynek során 1935. január 13-án népszavazás útján visszaszerezték a Saar-vidéket, majd 1936-ban remilitarizálták a Rajna-vidéket, végül 1938. márciusában bekebelezték Ausztriát. Természetesen a fentiekhez szükség volt arra is, hogy Franciaország és Nagy-Britannia feladja kelet-európai ambícióit.

1938. augusztus 20.–26. között, amikor Horthy, Imrédy, Kánya Kálmán és Rátz Jenő hadügyminiszter Hitler meghívására Berlinbe látogatott, az ország revíziós lehetőségeiről is folytak egyeztetések. A tárgyalásokon Hitler gyakorlatilag felajánlotta a teljes Felvidék visszacsatolását arra az esetre, ha Magyarország konfliktust kezdeményez, majd a németek oldalán részt vesz egy Csehszlovákia elleni támadásban.

A magyar küldöttség azonban ezt az ajánlatot kategorikusan elhárította, mert a nemzetközi viszonyokat alkalmatlannak tartotta egy ilyen akcióra, s félt, hogy egy ilyen támadás európai méretű konfliktust robbantana ki, amelyben Magyarországnak kellene vállalnia az agresszor szerepét. Így a náci nyomás ellenére a magyar vezetők úgy döntöttek, hogy inkább tárgyalások útján akarják elérni a Felvidék, vagy legalábbis annak egy részének visszaszerzését.

Az 1938-as nyár végi események hatására szeptember 21-én a Hősök terén nagyszabású revíziós gyűlés zajlott le, ahol több mint 250.000 ember gyűlt össze a világháború hősi halottainak emlékkövénél. Az emberek sokasága az elszakított Felvidéket követelte vissza. Másnap Varsóban zajlottak le hatalmas tömegtüntetések a közös lengyel-magyar határ visszaállítása mellett.

1938. szeptember 30-án, nem sokkal éjfél után a vezető európai nagyhatalmak Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Olaszország aláírták a müncheni egyezményt. Ezzel úgy határoztak, hogy a Csehszlovákia nyugati határán fekvő, német többségű területeket, azaz a Szudéta-vidéket a Német Birodalomhoz csatolják. Az egyik függelékben a számottevő felvidéki magyar kisebbség helyzetéről is megemlékeztek, igaz, csak Mussolini nyomására, Hitler ugyanis ezzel a problémával nem akart foglalkozni. A szöveg kilátásba helyezte, hogy amennyiben a magyar és a csehszlovák kormány 3 hónapon belül nem tud megegyezni sorsukról, úgy a négy nagyhatalom egy újabb konferencián ennek a kérdésnek az eldöntésére is hajlandó.

Az események innentől jelentősen felgyorsultak. Október 1-jén Sirovy cseh miniszterelnök bejelentette a müncheni határozat elfogadását, ugyanakkor a csehek agyonlőttek 20 magyar legényt, mert azok kijelentették, hogy nem hajlandóak fegyvert fogni felvidéki magyar testvéreik ellen. Október 2-án, az ultimátum után Lengyelország azonnal elfoglalta az általa követelt és áhított Teschen-területet. Október 6-án Beneš lemondott. Két nappal később két felvidéki magyar politikus, az Egyesült Magyar Párt vezetői, gróf Esterházy János és Jaross Andor a pozsonyi rádióban a magyarlakta területek azonnali visszacsatolását követelték.

Komáromban október 9-én magyar kezdeményezésre közvetlen tárgyalások kezdődtek. A megbeszéléseken Kánya Kálmán külügyminiszter és Teleki Pál kultuszminiszter által vezetett magyar delegáció az 1920-as népszámlálási adatok alapján az önrendelkezési elv értelmében egy 14.153 km2-es, túlnyomóan magyarlakta területsáv visszacsatolását követelte, a többi felvidéki területen és Kárpátalján pedig népszavazást kért. A tótok ebbe nem mentek bele, mert biztosak voltak abban, hogy a magyarok valószínűleg a csonka országhoz való visszatérés mellett voksoltak volna. Ezért először csak nemzeti autonómiát kínáltak, majd a Csallóköz (1.838 km2) visszaadását, végül egy nagyobb, de nem összefüggő határmenti zóna (5.405 km2) átengedését ajánlották fel.

A magyar küldöttség a szlovákok merevsége miatt megszakította a tárgyalásokat, majd megtette az előkészületeket az újabb négyhatalmi konferencia összehívására. Ezután a magyar-csehszlovák egyeztetések október második felében intenzív jegyzékváltások keretében folytatódtak, az álláspontok azonban csak közeledtek, de sohasem találkoztak.

A megfelelő német és olasz körökben eközben mindkét fél képviselői intenzív háttérmunkát folytattak, ami a britek és a franciák tárgyalásokból való kihátrálását követően még inkább felerősödött. A napok múlásával egyre inkább érlelődött a tengelyhatalmak hivatlos bevonása a magyar-csehszlovák területi vitába, ami végül október 28-29-én meg is történt. A vitában lévő két kormány felkérte Németországot és az Olasz Királyságot választottbírósági testület meghozatalára. A nemzetközi jog szabályainak megfelelően ez azt jelentette, hogy Budapest és Prága látatlanban elfogadja a döntőbírák, Ribbentrop német birodalmi külügyminiszter és Ciano gróf olasz királyi külügyminiszter határozatát anélkül, hogy annak tartalmát ismernék.

A döntésre végül 1938. november 2-án, a bécsi Felső-Belvedere palota aranytermében került sor, ahol kompromisszumos megállapodás született. A Felvidék és Kárpátalja déli sávját visszacsatolták Magyarországhoz, és abból az öt nagyvárosból, melyre mind a két fél igényt tartott (Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár és Munkács), az első kettő Szlovákiánál maradt, míg az utóbbi három hazatért Magyarországhoz.

A megállapított határvonal 11.927 km2-t adott vissza Magyarországnak. A visszacsatolt területen a december közepén végrehajtott összeírás 1.041.401 lakost talált, ebből 879.0007 (84,4%) volt magyar, és 123.864 (11,9%) szlovák anyanyelvű. Hazatért Magyarországhoz Kassa, Rozsnyó, Ungvár, Munkács, Beregszász, Rimaszombat, Érsekújvár, Komárom, Léva és Losonc.

November 5-10. között a honvédség csapatai megkezdték a csehszlovák csapatok által kiürített területek átvételét. November 7-én Horthy csapatai élén visszafoglalta Komáromot, József királyi herceg pedig Párkányt. November 10-én Horthy a magyar honvédség élén óriási pompával vonult be Kassára.

„Mindenütt, amerre mentünk, őszirózsákat szórtak reánk. Kosárral, szakajtóval szórták a lányok az őszirózsát. Az autót behavazta a sok virág, mindenkinek jutott egy csokorra való. Milyen különös, kérlek! - mondja csendesen. Ezt az országrészt, mint a többit, az őszirózsás forradalom vesztette el. S most, mikor visszatér a Felvidék, megint őszirózsát dobálnak: mintha az idő és az élet bocsánatot kérne és jóvá akarna tenni a jelképpel valamit” - így írja le Márai Sándor 1938. novemberében, az Új Időkben az akkori hangulatot.

A történelmi eseményekről annak idején film is készült Észak felé címmel, mely szintén jól érzékelteti az ország és a magyarság akkori lelkiállapotát. Azt hiszem, érdemes megtekinteni.