Káderpolitika, avagy ez kinek a kormánya?

Gubcsi Lajos, az MSZMP KB osztályvezető-helyettese, Virág Rudolf, a dunaújvárosi a Városi Tanács végrehajtó bizottságának titkára, Bihari Mihály, volt MSZP-s országgyűlési lépviselő, Warvasovsky Tihamér, volt MSZP-s országgyűlési lépviselő, és Pozsgay Imre, az MSZMP Politikai Bizottsága tagja, a Grósz-kormányban kulturális, a Németh-kormányban művelődési miniszter.

Nem. Nem egy régi komcsi névsort, vagy valami hasonlót próbáltam a fentiekben összeszedni. Nem. Szó nincs erről.

A fenti nevek az elmúlt hetek káderpolitikájának az alakjai, azoké, akiket a narancsosok a nagy forradalmi hevületben ismét vezető pozíciókba ültettek. Azoké, akikről azt hittük, hogy most már tényleg a süllyesztőbe kerültek, azoké, akikről azt gondoltuk, hogy soha többé nem jutnak már semmilyen állami beosztásba.

Tévedtünk. A nagy Nemzeti Együttműködés Rendszerébe úgy látszik OV-nál ez is belefér.

De vajon belefér-e azoknál is, akiknél már kicsit oszlik a narancsköd, akik még nem felejtetek el gondolkodni? Talán nekik is kezd feltűnni, hogy valahogy nem abba az irányba mennek a dolgok, amibe kéne, hogy mégsem minden annyira szép, mint aminek egyesek láttatni szeretnék.

Talán ők is felteszik magukban a kérdést: Vajon mi az a szakértelem, mi az a tudás, mi az a képesség, ami csak ezeknek az embereknek a sajátja? Mi az, amivel csak ők rendelkeznek, mi lehet az, ami miatt ezekre a pozíciókra csak ők voltak alkalmasak?

Vajon mi olyat tudhat Gubcsi, amitől kizárólag csak ő jöhetett szóba akkor, amikor Hende Csaba honvédelmi miniszter a tárcájához tartozó HM Zrínyi Kommunikációs Kft élére ügyvezető igazgatót keresett? Mi lehetett az alapkövetelmény? Kellett hozzá a pártállami múltból egy KISZ KB tagság, egy kis MSZMP KB osztályvezető-helyettesi tapasztalat és a Magyar Ifjúságnak, a KISZ központi lapjának a főszerkesztői gyakorlata is? Ha igen, akkor már érthető. Ez így együtt valóban keveseknek, pontosabban rajta kívül tényleg senkinek nincs meg.

És vajon milyen elévülhetetlen érdemei lehetnek Virág Rudolf elvtársnak, hogy Navracsics Tibor nem talált nála alkalmasabb személyt tárcája, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkári posztjára?

Ebben a narancsos forradalmi időkben vajon mi szüksége lehet Navracsicsnak egy olyan emberre, aki Dunaújváros egyik főkommunistája, aki a pártállami diktatúra gátlástalan végrehajtója volt? És ő volt az is, aki a rendszerváltozás utáni köpönyegforgatásban elől járva a következő jobb és baloldali kormányokban hol hivatalvezetőként, hol főosztályvezető-helyettesként, hol pedig szakállamtitkárként bukkant fel. És nem utolsósorban ő volt az, aki az áprilisi választásokon az Országos Választási Iroda vezetőjeként javasolta, hogy az OVB ne oldja fel a kampánycsendet, és ezzel káoszba taszította a választások éjszakáját. Igen, ő volt az, akit Kósa Lajos ezért lemondásra szólított fel, majd az ügy miatt a narancsosok leszavazták a parlamentben a választási beszámolót.

És ez az ember most a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára. Arról már nem is beszélve, hogy majd az ő felelőssége lesz az államigazgatás fejlesztésével kapcsolatos feladatok ellátása is.

Mégis, milyen alapon?

De emlékezzünk meg a többiekről is. A forradalmi kormány Bihari Mihály elvtársat most alkotmánybírónak jelölte, Warvasovsky Tihamér elvtárs pedig Állami Számvevőszék alelnöki székét kapta. És hogy meglegyen az ideológiai folytonosság is, Pozsgay Imrét az új alkotmányt előkészítő testület tagjainak a sorába repítette a nagy narancsos lendület.

Ugye senki nem gondolja, hogy ezeknél az alakoknál nincsenek alkalmasabb és felkészültebb emberek, akiket a fidesz jelölhetett volna? Ugye egyik narancsos sem hiszi el, hogy nincs ma Magyarországon olyan fiatal, jól felkészült és feddhetetlen szakember, aki ezeket a posztokat rajtuk kívül betölthette volna?

Ha a háttérben nincs összefonódás, mint ahogy azt a narancsos-fanok bizonygatják, akkor mégis mi lehet az értelmes indoka annak, hogy a vezető pozíciókat ilyenekkel töltik fel, hogy ilyenek egyátalán szóba kerülhetnek?

Ha akkora a forradalom, ha akkora a lendület, ha már megvan a kétharmad, akkor ahelyett, hogy eltakarítanák az összes vén komcsit, miért emelik vissza őket a hatalomba? Miért nincs rendes elszámoltatás? Miért nem távolítják el a közéletből az összes olyan alakot, akiknek bármi közük is volt az elmúlt rendszerhez? Most meg lehetne tenni. Akkor miért nem? Mi tartja vissza őket?

Hol vannak az ügynök listák, hol vannak a felelősségre vonások, hol van a vén komcsik kiszorítása az állami pozíciókból? Az emberek döntő része nem csak egyszerű kormányváltásra, hanem az elvtársak eltűntetésére szavazott. Azt hiszem, joggal elvárható lenne, hogy a narancsos vezetés megakadályozza azt, hogy most ezek egy újabb köpönyegforgatással ezt is átvészeljék.

Nehezen hihető, hogy a narancsos vezetés ne tudná, hogy ki kicsoda, hogy ne tudná, hogy azok, akiket kineveznek, és akiket továbbra is pozícióba tartanak, milyen múlttal rendelkeznek. Mégis oda rakják, mégis ott tartják őket.

Miért?

Ma már nem lehet egy egyszerű kézlegyintéssel elintézni és idétlen összeesküvés-elméletgyártóknak nevezni azokat, akik kimondják, hogy az elmúlt 20 év politikai elitje teljesen össze van fonódva, mert az ma már az átlagember számára is egyre egyértelműbb, mint ahogy az is, hogy az országnak továbbra sincs független kormánya, csak helytartótanácsa. A dolgok nem itthon dőlnek el, a döntések nem itthon születnek.

OV kormánya semmiben sem különbözik Elgró elvtársaitól. De hát mitől is különbözne? Mindkettőben zömmel olyan ülnek, illetve ültek, akik 20-25 éve még egymás mellett osztották az észt a KISZ, vagy az MSZMP soraiban, akik gátlástalan kiszolgálói a globalista érdekeknek. Nincs változás, nincs szakítás a múlttal. Csak színjáték van, egy aljas kis komédia, ahol mindenki másnak akar látszani, és ahol semmi sem az, aminek látszik.

A közönség pedig csak néz és elhiszi, hogy tapssal, vagy fújjolással megváltoztathatja a történet menetét, de erről szó sincs. Mindössze csak annyi történik, hogy egyes szereplők előrébb jönnek, mások pedig háttérbe vonulnak, de a társulat ettől még egy és ugyanaz.

A színpadon folyik a harc, de a színfalak mögött ott az összekacsintás. Mindenki játssza a szerepét, az istenadta nép pedig nagyokat bégetve elhiszi, el akarja hinni, hogy ez teljesen rendben van így. Ők pedig pontosan tudják, hogy a többség annyira birka, hogy velük bármit el lehet hitetni, hogy azok simán beveszik a kamudumákat, simán beveszik a legnagyobb szemétségeket is, ha azt az éppen legnagyobb és legkedveltebb sztár mondja el nekik.

És ez nem is lesz másképp egészen addig, amíg a többség rá nem ébred arra, hogy mennyire át van verve, hogy húsz éve mennyire visszaélnek a bizalmával és a jóhiszeműségével.

Minek kell még történnie ahhoz, hogy végre felébredjünk? Miért nem vesszük már észre, hogy csak akkor lehet igazi változás, csak akkor lehet igazi forradalom, ha befejezzük végre a bégetést és szétzavarjuk az egész bandát?