Vajon a görögök végül bedöntik, vagy felszabadítják Európát?

A görög, és a sorban álló spanyol, portugál, ír valamint az olasz gazdaság csőd előtti állapota, pontosan mutatja, hogy mekkora bajban van az a liberált alapokon nyugvó gazdasági modell, amit az elmúlt évtizedekben ültettek a nyakunkba a globalizmus szekértolói. Azonban addig, amíg csak egy-egy kisebb államban pukkadt ki az ész nélkül fújt gazdasági lufi, még rá lehetett fogni a bajokat az adott ország téves gazdasági döntéseire, de most, amikor az euróövezet kezd lassan az összeomlás szélére sodródni, azért ez már nehezen tehető meg.

Görögország példája pontosan mutatja, hogy hosszabb távon merrefelé indulhatnak el a történések. Így aztán a globalisták számára a kezdeti kellemetlenség kezd tényleg problémává válni. A pár héttel ezelőtti huzavona után, mára eljutottunk oda, hogy az EU vezető államai már nem nagyon törődnek azzal, hogy mi, mibe kerül. Csak az a lényeg, hogy a kártyavár ne omoljon össze.

Az emberek meg csak kapkodják a fejüket a számok hallatán, és sokakban ötlik fel a kérdés: Vajon honnan van hirtelen ennyi pénz, amit most a görögöknek szánnak? Vajon ebben a válságosnak mondott időkben kinek a zsebéből vesznek majd ki hirtelen 110 milliárd eurót?

A hivatalos tájékoztatók szerint a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió, valamint Görögország között létrejött megállapodás alapján, Athén három év alatt jut a fent említett pénzügyi támogatáshoz. A hitel nagyobb részét, 80 milliárd eurót az euróövezet más országai nyújtják, míg a Nemzetközi Valutaalap részesedése 30 milliárd eurót tesz majd ki.

A görög kölcsönhöz az euróövezeti országok az Európai Központi Bankban (EKB) való részesedésük arányában járulnak hozzá. Hogy honnan veszik rá a pénzt, az az ő dolguk. Erre nem kaptak iránymutatást ez EU-tól. Finanszírozhatják a költségvetésükből, kötvénykiadásból, vagy akár bankkölcsönből is.

A legnagyobb adakozó természetesen Németország, aki összesen 22,4 milliárd eurót szán a megoldásra, ami az euróövezeti államok által nyújtandó támogatás 28 százaléka. Ebből az összegből Berlin még az idén 8,4 milliárdot folyósít Görögországnak. A német kormány a szükséges pénzt, a volt NDK fölemelésére húsz éve alapított Kreditanstalt für Wiederafbau (KfW) állami hitelintézet bevonásával teremti elő. De szó van arról is, hogy a német nagyvállalatok és a görög adósságot tartó nagybankok is beszállnak az ügyletbe, legalábbis a Deutsche Bank megpróbál egy ilyen konzorciumot is összehozni. A segítségnyújtás részvétel mikéntje azonban még nem eldöntött. Lehet az is, hogy hajlandók lesznek majd például a névértéknél kisebb törlesztést is elfogadni a hellénektől a náluk lévő görög adósságra.

A háttérben folyó tárgyalásokkal párhuzamosan a német kormány a közvéleményt győzködi, és azt bizonygatja, hogy e megoldás révén a német adófizetőkre nem hárul majd teher. De ez csak annyiból igaz, hogy tényleg nem a folyó költségvetésből adnak pénzt görögöknek. A számlát azonban így is, úgy is a lakosok állják majd, csakúgy, mint a többi euróövezeti országban, akár az állami költségvetési kiadások átirányítása, akár a kisebb hitelkínálat, a hitelfeltételek szigorodása, vagy akár a GDP-növekedés forrásainak szűkülése formájában.

Az euróövezet hazai összterméke (GDP) tavaly 8,978 billió euró volt. Ennek a görög segítség a 0,33 százaléka. Arányában ez nem sok, így elszámolási elhatárolásokkal és számbűvészettel elérhető, hogy a görög segítség ne jelenjék meg az államháztartási számlákban. De ettől még ez a pénz örökre hiányozni fog majd mindenhonnan, amire egyébként hasznosan költeni lehetett volna.

Valakinek pedig nem csak fog, hanem már most is hiányzik. Mint például az eurózónatag Szlovákiának, akinek a megállapodás szerint három év alatt 816 millió euróval kellene segítenie Athént. Ez az összeg az ország éves össztermékének (GDP) 1,2 százaléka. Másképpen fogalmazva minden egyes szlovák állampolgár 150 eurót ad a hellének kasszájába úgy, hogy ezt az összeget az egyre magasabb hiánnyal és eladósodással küzdő Szlovákia csak hitelből tudja fedezni.

Így aztán a Felvidéken el is indult a hőbörgés, mert az emberek nem nagyon tudják, pontosabban nem nagyon akarják megérteni azt, hogy miért nekik kell részben finanszírozni a háromszor magasabb átlagbérrel, négyszer nagyobb nyugdíjjal és a minden szinten, magasabb életszínvonalon élő hellének problémáit.

Miközben az eurózóna országai a lakosságot győzködik a lépés helyességéről, aközben az elemzők már az eurót temetik. Arról beszélnek, hogy ha Görögország nem lenne az euróövezet tagja, valutáját már 10-20 százalékkal le kellett volna értékelni. Így viszont a leértékelési nyomás az euróra, vagyis az egész euróövezetre nehezedik. Attól pedig, hogy sikerült összeütni a görög pénzügyi válság kezelésére hivatott mentőcsomagot, a bajok még messze nem oldódtak meg.

Jim Rogers, az ismert szakértő például szükségét látta annak, hogy megismételje korábbi jóslatát, miszerint az euró 15-20 éven belül halott valuta lesz. Rogersre érdemesebb odafigyelni, mint sok kollégájára, aki hasonló prognózisokat fogalmaznak meg, mivel ő már bizonyította, hogy ért a pénzpiacokhoz.

Korábban halál pontosan megjósolta a nyersanyag- és energiahordozó-piaci boomot, nemrégiben pedig az angol font gyengélkedését. A hét végén elfogadott csomaggal kapcsolatban lakonikusan csak annyit jegyzett meg: Görögország valójában csődbe ment, és hagyni kellett volna, hogy államcsődöt jelentsen. Mi értelme van annak, hogy egy megroggyant országba még több hitelt öntenek, amikor nyilvánvaló, hogy nem lesz képes azt visszafizetni? Rogers úgy látja, hogy kölcsönt adni egy csődben lévő hitelfelvevőnek biztos receptje a pénzügyi vergődés elnyújtásának.

Mindeközben Görögországban is próbálják a közvélemény torkán lenyomni a megállapodás rájuk vonatkozó részét. George Papandreou miniszterelnök azt kérte a hellénektől, hogy viseljenek el még több áldozatot a példátlan 110 milliárd eurós segélycsomag ellenében. A megszorító intézkedések hatására csökkenne az állami dolgozók bére, három évre befagyasztanák a nyugdíjakat, növelnék a forgalmi adót, valamint az üzemanyag, az alkohol és a dohánytermékek árát is.

Az elvonások nemcsak a lakosságot sújtanák, hanem a vállalkozásokat is. Kedden bejelentették: a görög állam a kormány tervei szerint egyszeri pótlólagos adót vetne ki a vállalatok idei profitjára. Ennek értelmében a 300 ezer euró adózott eredményig 4 százalékos plusz adóval sújtják a cégeket, míg az 5 millió euró fölötti profit után 10 százalékos egyszeri adót kell befizetni az államkasszába.

A társadalmi pénzelvonások mellett a görög kormány már májusban elindítja privatizációs programját is, amelytől 2,5 milliárd euró bevételt remélnek az idén. A bruttó hazai termék (GDP) nagyjából 1 százalékának megfelelő összeget az athéni vezetés elsősorban a nemzeti vasúttársaság (OSE), a Hellenic Postbank kereskedelmi bank, az OPAP szerencsejáték-szervező monopolvállalat és a DEI áramszolgáltató közműcég részleges, vagy teljes privatizációjával kívánja előteremteni. A kormány arról is határozott, hogy eladja két kaszinó állami tulajdonrészét, további tervei között pedig szerepel a pireuszi és a szaloniki kikötőt üzemeltető társaság, és az athéni vízművek privatizálása is.

Azonban a görög társadalom nem nagyon akar partner lenni az ország teljes elherdálásában és az életszínvonal évtizedekkel való visszavetésében. A legutolsó felmérések szerint a görögök 51 százaléka annyira nem fogadja el a megszorító intézkedéseket, hogy még tiltakozna is azok ellen. És hogy ez mennyire így van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az elmúlt napok történései.

A hét eleji kisebb-nagyobb demonstrációk után tegnap a görög munkavállalók az egész országra kiterjedő munkabeszüntetésbe kezdtek. Megbénult a légi, a vasúti és a komp-közlekedés. A közalkalmazottakra is kiterjedő általános sztrájk miatt nem nyitották ki az iskolákat, közhivatalokat és a kórházakat sem.

Athénban a tüntetők a parlament elé vonultak, ahol összecsaptak az épületet kordonokkal is védő rendőrökkel. Később felgyújtottak egy banképületet, a tűzben hárman vesztették életüket. Tüntetők egy csoportja megrohamozta a NET állami televízió székházát, és betört adás közben, az esti híradó stúdiójába. Egy másik csoport pedig az Akropoliszra kifeszített transzparenseken szólította felkelésre Európa népeit.

Itt tartunk most.

A gyanútlan szemlélődő a szíve mélyén egyetért a görögökkel, és szívesen tenne eleget annak felkérésnek, ami a cionista elit kártyavárának a szétdöntésére irányul. Azonban, ha rátekint a görög események hatására 195 forintra emelkedett svájci frank árfolyamra, aztán a devizaadósságára, a házra, a családra és a gyerekre, akkor már alább hagy a lendület és rájön, hogy ő és a világ nagyon nagy csapdába került, amiből európai összefogás, vér és veszteség nélkül nem nagyon van, pontosabban nem nagyon lesz kiút.

A kérdés egyelőre az, hogy a görögök meddig tartanak ki? Hogy lesz-e más ország, ami hamarosan bedől, és ott lesz-e ilyen elszántság, mint a helléneknél? És mit lépnek majd azok a népek, akik nem érintenek közvetlenül a megszorítások, akiknek van veszteni valójuk? Megtörténhet-e az, hogy Európában egyszerre több államban is ugyanazon dolgok és ugyanazok ellen tüntetnek majd a tömegek?

Egyelőre nincsenek válaszok, csak feltételezések, és „mi lenne ha” típusú gondolatjátékok. És persze újabb és újabb kérdések, amik közül az egyik legfontosabb talán az, hogy vajon képes lesz-e egy 11 milliós ország öntudatos polgársága romba dönteni a több évtizede építgetett cionista európai birodalmat?