Radical Puzzle ...hogy összeálljon a kép

Gond van megint

2012-02-16T00:14:00.007+01:00

Gond van megint. Mondhatnák ismét újabb rendkívüli probléma vetődött fel.

Most meg a Nemzeti Alaptanterv nem jó.

Nagyon nem.

Olyannyira nem, hogy a Mazsihisz vezetői, Dr. Feldmájer Péter elnök és Zoltai Gusztáv ügyvezető igazgató, valamint Dr. Schőner Alfréd az Országos Rabbiképző-Zsidó egyetem rektora levélben fordultak Hoffmann Rózsa, oktatási államtitkárhoz, hogy legyen kedves és gondolja már át a készülő Nemzeti Alaptanterv (NAT) tematikáját, mivel abban szerintük súlyos hiányosságok tapasztalhatók. [az eredeti hírért katt a linkre]

A honi zsidó vezérek ezért a NAT kiegészítésére szólítanak fel annak érdekében, „hogy az iskolákban a magyar történelemhez kapcsolódóan, a zsidóságról folyamatosan oktassanak, és ne csak az ókori Keletről, illetve a Holokausztról”. Feltétlenül szükségesnek tartják továbbá, „hogy a zsidóság szerepéről essen szó a honfoglalás, az Árpád házi királyok, az új- és a legújabb kori magyar történelemben, külön kiemelve pl. az emancipációt, a zsidók gazdasági szerepét a magyar kapitalizmus, és a polgárosodás kialakulásában.”

Azonban nem csak ezzel van gond. A holokauszt oktatása sem az igazi, mert „szerintük a magyarországi holokausztot különálló egységként kell kezelni, és oktatni, s nem elég csak a ’30-as évek végétől, vagyis a zsidó törvényektől ismertetni a történteket, hanem már az 1920-as évektől kezdődően tanítani kell azt a történelmi folyamatot, amely végül is a vészkorszakhoz, a tömeggyilkosságokhoz vezetett”.

Továbbá „meglepő hiányosságnak gondolják, hogy az irodalmi kultúra, irodalmi művek értelmezése kategóriában, hiányzik az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjas Kertész Imre neve és vele kapcsolatban a magyar történelem legsötétebb fejezetének irodalmi feldolgozása”, valamint „átgondolásra kérik, hogy az Erkölcstan, etika pontban, ne csak az európai civilizáció és kultúra keresztény gyökereiről essen szó, mivel nyilvánvalóan csak is zsidó-keresztény kultúráról lehet felelősen beszélni, hiszen a zsidó kultúra alapvető hatással volt a keresztény kultúra kialakulására”.

A levél végén pedig „kifejtik, hogy e gyökerek tudatosítása, annak hangsúlyozása, hogy az európai kultúra alapját képező Tízparancsolat és a hozzá kapcsolódó törvények a Tóra, az Ószövetség részét képezik, azért fontos, mert ezek ismerete alapvető az európai civilizáció gyökereinek megértéséhez.”

Mit mondhatnánk erre?

… … … …

Azt hiszem, mindannyian egyre gondolunk. Azonban mielőtt elvesznénk az amúgy jogos kurvaanyázásban, mérlegeljük a Mazsihisz kérését és lapozzuk fel a történelemkönyveket. Nézzünk utána, vajon eleink miként gondolkodtak anno a zsidók szerepéről.

Feldmájer szükségét érzi annak, hogy vizsgáljuk meg a zsidók szerepét az Árpád-házi királyok alatt. Vegyük hát elő II. András 1222-ben kiadott Aranybulláját, ami vitathatatlanul a magyar történeti alkotmány egyik legfontosabb törvénye, hisz ez a királyi dekrétum a megszületését követően, a későbbi századokban rendre hivatkozási alap volt Magyarország írott törvénycikkelyeiben.

Itt van mindjárt a 24. cikkely: „Hogy izmaeliták és zsidók tisztséget ne viseljenek. Pénzváltó kamaraispánok, sókamarások és vámosok, országunkbeli nemesek legyenek. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek”, de ideidézhetjük a 28. cikkelyt is mintegy érzékeltetve az akkori viszonyokat: „Meg kell szüntetni az izmaelita, zsidó vendégfőúri és egyházi személyek általi pénzszerzés céljából való rabszolga-kereskedelmet.”

Gondolom, az nem lehet vita kérdése, hogy egy-egy történelmi kor világképét, az arra jellemző közhangulatot az adott időszakban élő közéleti személyek megszólalásai, az akkor publikáló írók és költők munkái adják a legjobban vissza. Nem hinném, hogy lenne okunk kételkedni az ő megszólalásaikban, az általuk lejegyzett gondolatokban.

Akkor hát nézzük.

Berzsenyi Dániel 1833-ban, A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairúl című dolgozatában így ír: „...a falusi zsidók többnyire oly egészen demoralizált népcsalók és orgazdák, hogy azokat a nép között megszenvedni, vagy még azokkal bort és húst áru Itatni csupa veszedelem; mert így éppen alkalmat adunk nekik az orgazdaságra, s lehet félni, hogy így azok naprúl-napra szorosabb szövetségbe keveredvén zsiványainkkal, azokat még oly rablásra is vezetik, milyenről azok gondolkodni sem tudtak volna...”

Katona József a Bánk bánkban pedig a következő szavakat adta Tiborc szájába: „…de hisz' a háborúban szabad fosztani. E gondolat legjobbnak látszatott… A jó merániak azt háború nélkül is megteszik; mert hisz' a zsidók eleget fizetnek; akiket tulajdonképpen tán nem is lehetne embernyúzóknak nevezni, - nyúzásra bőr kívántatik, holott azt a merániak magok lehúzták már csontjainkról: így tehát ezek a húsba kenteiének bemetszeni - Igaz, hogy a metéltetett sikolt; de hisz' arra nem szükség hallgatni, csak haszon lehessen.”

És mindenképpen érdemes még ebből a korszakból felidézni Kölcsey Ferenc igazságát: „Amely országban a zsidók megszaporodnak, az vagyoni végromlás szélén áll.”, de nem mehetünk el Vörösmarty Mihály ma is érvényes gondolata mellett sem: „Mi a zsidó élet - és keresetmód káros befolyását illeti a többi lakosság erkölcseire, a részben magunk is vétkesek vagyunk, őrizetlen hagyván az ország határait s a városokat a mindenünnen betolakodó zsidók ellen, s befogadván őket kocsmárosokul és boltosokul, mert jobban fizetnek, a nép közé, melyet megrontanak.”

Petőfi Sándor pedig így versel a Széphalmon című műben: „... A múzsák egykori tanyája, / Hol most haszonbérlő zsidó lakik? / Azon szobában, / Melyben KazinczyFerenc / Élt s kilehelte tiszta lelkét, / Most piszkos nyávogó porontyok / Henteregnek, / S a szentek szentjéből,nejének / Szobájából ím kamra lett, / Mely ronda lommal van tele. / Ki innen e falak közül! / Félek, hogy a ház rám szakad, / Mert nagy teher nehezedik rá: / Az isten átka.”

A zsidókról természetesen akkoriban sem csak az irodalmároknak volt véleménye. Széchenyi István, akit a történelem a legnagyobb magyarként jegyez ekként vélekedett: „... a legtöbb zsidóban van valami átkozott keverék, amely más fajtákban nem létezik - s amelyet belőlük nem irthatnak ki.”

Kossuth Lajos az Éhségmentő intézetek című munkájában pedig a következőket írja: „A megyékben tanyát vert sok zsidó, valamint az iparkodással egybeköttetett erkölcsiségnek valóságos mételye, úgy a földművelő népénél, amellyel legszorosabb egybeköttetésben él, súlyos ostora, a bővelkedésnek telhetetlen sírja, iparkodásának rothasztó nyavalyája... (Ezen néptípus) ... kit vallásának különössége, nyelvének minden mások előtt érthetetlen volta ... századok óta megtartott anélkül, hogy azon nemzeteknél - kiknek közepette - mint a növény tápláló nedvét elszívó gomba-él, egybeolvadt, vagy a nationalizmushoz csak egy gondolattal közelített volna... (...) Egész helységeket tudok, ahol a szegény földművelő nép nem magának, de a kortsmáros zsidónak szánt, vet és arat... (...) Creditum ígéretével betudja tsalni küszöbén s ha egy lépést tett a szegény paraszt, menthetetlen oda van... (...) Nints azon törvény, melynek célját, végét a fortélyos zsidó kijátszani ne tudná - valamint nints egy tsalás, nints egy tolvajlás, amely zsidó orgazdára, biztatóra, titkolóra ne találna.”

Ha képzeletbeli időutazásunk során átlépünk az 1900-as évekre, akkor érdemes a témakörben felidéznünk az akkori Budapesti Államrendőrség 1906-ban kelt jelentését: „Az orgazdák abból a táborból toborzódnak össze, amely Galíciából tömegesen áramlik az ország fővárosába, magával hozza azt az üzér szellemet, amely teljesen megnyugtatja lelkiismeretét, ha a büntetőtörvénykönyv szakaszai között sikeresen járhat tojástáncot... Közbiztonsági viszonyainkra fölötte veszedelmes az oláhországi, orosz, lengyel zsidóságnak egyre tóduló letelepedése. A legmegbízhatatlanabb, legkétesebb elem ez.”

Hogy a jelentés mennyire hűen tükrözi az akkori állapotokat, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a Babits Mihálytól ránk maradt szövegrészlet: „Az Ószövetség idegen számomra. Mózes barbár regéiben, a család és üzlet patriarchális kapcsolatában, a szerelmi könyvek sűrű érzékiségében, Jób embertelen türelmében, a próféták dühkitöréseiben, az Istennel való nemzeti viszonyban, a Prédikátor cinikus szkepticizmusában, egy magábavonuit fajnak zárt és fülledt levegőjét érzem..."

Egyátalán nem meglepő módon, Hermán Ottó is hasonlóan látta az akkori magyarországi viszonyokat: „Ki merem mondani, a nép erkölcseire, gazdasági sülylyedésére nagyrészben az ortodox zsidók üzleti iránya, eljárása az ok. Aki ismerte a viszonyokat nem egy felső megyében az emancipáció előtt és ismeri ma, az világos képét fogja látni és nyomról-nyomra követheti azt, hogy mily romboló hatást gyakorol az elszigeteltség és egyoldalú irány, mely e felekezetet egyszersmind az ő üzletében egészen különleges irányba szorította, mely képtelenné teszi arra, hogy ő a nemzettel egy etnikai alapon érezze magát, egy cél felé törekedjék, a nemzettel magával.”

Mikszáth Kálmán a Gavallérok című művében pedig kimondja az egyik legfőbb igazságot: „Amelyik ország kiadja a kereskedelmét és a sajtót a kezéből idegeneknek, az elvész, mint Lengyelország. Abcug Dugovics Titusz! Most nem az a nemzeti teendő többé: a zászlót kicsavarni a török kezéből, hanem az írótollat kicsavarni a zsidógyerekek kezéből!”

Ha tovább keresgélünk ezekben az években, akkor ráakadhatunk Kosztolányi Dezső levelére, melyet Juhász Gyulához írt: „Vidékről, távolról el sem képzelheti, micsoda legendás szenvedésen ment át a magyarság a Balázs Bélák és Lukács Györgyök faji zsarnoksága alatt, hogy rongyolódott le apánk, anyánk, míg a másik, választott fajta, amely mártírosdit játszik és jelszókat harsog, milliókat szerzett és ma is kezében tartja az ország irodalmi sorsát. Vizet hordanék a Dunába, ha erről többet beszélnék.”

Aztán még mindenképpen ide kívánkozik Hamvas Béla gondolata: „Barbárság, ősparasztság, szellem, sors, erő, egészség, szegénység, mítosz, természet-pietás, arisztokrácia öszszetartozik. És ez az európai ember életének végső és alapvető tartalma. És ezzel szemben áll az, ami most éppen ledől és összeomlik, - a zsidó-keresztény szellemtelen bosszú intellektualizmusa. Mert a zsidó-keresztény nem szellem, csak intellektus, éspedig démonikus intellektus.” És nem hagyhatjuk ki Illyés Gyula pontos, a lényeget megragadó sorait sem: „Eltölthettél tíz évet vagy akár egy életet azzal, hogy a magyarságot akár nép, akár fajta mivoltában hibáiért ostoroztad, sértegetted, átkoztad, mindez csipetnyi jogot sem ad arra, hogy a zsidóság esetleges fogyatékosságaira csak távolról is célozhass. A láthatatlan tömeg, amelyről azt hitted, már szétfolyt az ország testében, egyszerre eleven egységbe ugrik, s minden egyed úgy feszül feléd, mint a tüskésdisznó lándzsái. Ha véletlenül zsidó vagy, az egység kitaszít magából, megbélyegez és megfojt. Vond kétségbe, hogy harmadrangú írójuk elsőrangú - megszűnik a kritika szabadsága.”

Végül pedig fejezzük be ezt a kis visszatekintést egy Márai Sándor gondolattal: „A zsidókat szidják. Minden hivatal tele van velük, mondják, tisztességtelenek a kereskedelemben, erőszakosak, ízléstelenek, hangosak és igazságtalanok a sajtóban, a közéletben, a politikában stb. (...) A baj az, hogy afféle alzsidók vannak túlságos számban mindenütt, alantas, értéktelen, selejtes emberek." „A fasiszta kivégzések közönsége nagyrészt zsidó söpredékből állt össze, vérszomjas, szemet szemért alakokból... (...) De ez a nagyvárosi, hangos, szemérmetlen és kegyetlen alzsidóság, ez a söpredék, amely az üzletben, utcán, hivatalban képviseli most a zsidóságot, igen nagy veszélyeket idéz föl a megmaradt zsidóság egésze számára.”

Azt hiszem a fentebb idézetteket, akik nem mellesleg a magyarság, a magyar kultúra kiemelkedő alakjai, nem nagyon lehet céltalan antiszemitizmussal vádolni. Az általuk megfogalmazottak az akkori tapasztalatok fényében íródtak, és mint jól látható, azok egy jottányit sem különböznek a mostani állapotoktól.

Természetesen ezek a gondolatok, ezek az idézetek nem részei a mai magyar történelemoktatásnak, ezért aztán az tényleg elmondható, hogy a Nemzeti Alaptanterv valóban kiegészítésre szorul.

Ha lenne vér Hoffmann Rózsa pucájában, akkor a pofátlan levélre válaszul megajándékozná a Mazsihisz vezetését az Anthologica Antijudaica című kötettel, mondván, hogy akkor ő meg ezt javasolná a kiegészítő rendelkezés alapjának.

Persze ez nem fog megtörténni, de ettől függetlenül még a kötetet érdemes mindenkinek forgatnia. [a kötetért katt a linkre]

Gondolatok a magyar igazságszolgáltatásról

2012-02-15T00:45:00.003+01:00

A hazai jogrendszer egy érdekes vetületére szeretném most felhívni az olvasók figyelmét ezzel a kis eszmefuttatással.

A bíróság intézménye leegyszerűsítve évezredek óta az, hogy két vitás fél között igazságot tesz, vagyis döntést hoz helyettük. Ezt a felállást elég jól tükrözi a polgári jog, ahol van a felperes és az alperes, akik között valamilyen vita van, vagy az egyik követel valamit a másiktól, stb.; tehát van két egyenrangú fél, mind a kettő bizonygatja az igazát, és felvonultatja ennek érdekében összegyűjtött bizonyítékait (melyeket nyilván a saját győzelmi esélyeit növelve próbál összeválogatni). A bíró mindezeket meghallgatja, a törvények szerint mérlegre teszi és dönt az ügyben. Ez klasszikusan a feladata, így hiteles a társadalom szemében ez az intézmény.

És hogy ez mennyire így van jól, mutatja, hogy ezt a felállást lényegében a büntető ügyekben is megtartják. Ott is megvan – a törvények által is megszabottan egyenlő perbeli jogosítványokkal és lehetőségekkel rendelkező – két fél: a polgári jogban lévő felperes pozíciójában van az ügyész, míg az alperesében a vádlott (és védője). Hogy a klasszikus jogegyenlőség biztosítva legyen, elvileg a rendszer úgy van felépítve, hogy a büntető ügyekben nyomozást folytató nyomozó hatóságnak minden, az adott üggyel kapcsolatos tényt, információt, bizonyítékot fel kell kutatnia, majd az így keletkezett kupacot átadnia a feleknek, az ügyészségnek és vádlottnak (iratismertetés keretében), akik a bírósági eljárásban hagyományosan a saját érdekük szerint válogatva az iratok közt próbálnak érvelni. A bíró pedig meghallgat, mérlegel és dönt (ítéletet hoz).

Csakhogy ezt a klasszikusan igazságos felállást a magyarországi eljárások hatósági szereplői különböző kiskapukon keresztül kijátsszák. Először az olyan nyomozó hatóságok, mint pl. a Nemzeti Nyomozó Iroda, eleve koncepció szerint dolgoznak, és nem az üggyel kapcsolatos minden fellelhető tény, információ, bizonyíték összegyűjtésén, hanem a koncepciójuk alátámasztásán igyekeznek. Emiatt már eleve rengeteg feltáratlan kérdés, elvarratlan szál, adatok beszerzésére elveszett lehetőség van az ügyeikben, nem beszélve a gyanúsítottakkal, tanúkkal folytatott kihallgatásokon a koncepciójukhoz szükséges vallomások kieszközöléséért elkövetett számtalan törvénytelenségről (példának lásd ezt a korábbi jegyzetet).

A bírósági igazságszolgáltatás intézménye évezredes gyakorlat során kialakult hitelességének legbrutálisabb felrúgása mégsem ez, hanem a „nyomozó ügyészségek” létezése. Kezdjük azzal, hogy a büntetőeljárásban a felek esélyegyenlősége már eleve ott sérül, hogy a gyanúsítottat (későbbi potenciális vádlottat) a hatóság egyszerűen lecsukhatja, „eltávolíthatja az útból” (ennek a jogi ellentmondásosságát érzékelve nem alkalmazzák jogállamokban ilyen előszeretettel és hosszan az előzetes letartóztatást). Egy kicsit olyan ez, mintha a polgári peres eljárásban a felperes a keresetéhez szükséges bizonyítékok összegyűjtésének idejére egyszerűen bezárhatná az alperest, hogy ne zavarja a ténykedését, kényelmesen tudjon dolgozni.

Persze mivel a társadalom számára veszélyes bűnelkövetésekről van szó, bizonyos mértékben tolerálható ez az eljárás, hisz az ügyben „felkészültebbnek” számító gyanúsított – ő elvileg az elkövető, ugye – könnyebben tudná sérteni az ügybe tájékozatlanul „belecsöppenő” nyomozó hatóság esélyét a fellelhető adatok, információk megismerésére. Viszont éppen ezért a későbbi bírósági eljárásban szigorúan részt nem vevő – így elvileg nem érdekelt – nyomozó hatóságnak gyorsan, pártatlanul és teljes alapossággal kell feltárnia mindent az ügyben, hogy a felek (ügyész, vádlott) ebből dolgozva, valós esélyekkel, megfelelő felkészültséggel állhassanak a bíróság elé.

És itt jön a nyomozó ügyészség a képbe. Ennek a feladata papírforma szerint a „nyomozás törvényességének a felügyelete”. Már ez is vicc, mert a törvényesség megtestesítője elvileg a bíróság, tehát akkor már inkább „nyomozó bíró” kéne, mint ügyész. Ismerve azonban a saját ügyem, és megismerve más ügyek részleteit is, ez a szerv a „felügyelet” helyett valójában maga vezeti a nyomozást. De még ebben sem merül ki a szerepe, hanem az eljárás bírósági szakaszában ő maga az egyik fél, ő áll a vádlottal jogegyenlőségben.

És most térjünk vissza ahhoz, amit a Nemzeti Nyomozó Iroda kapcsán írtam. A helyzet az, hogy a koncepció szerint folyó nyomozást adott esetben maga az ügyészség vezeti. Nem tudom, érezhető-e ennek az abszurditása. Felállhat az a helyzet, hogy a bírósági eljárásban egyenlő perbeli képességekkel rendelkezni hivatott felek közül az egyik évek óta börtönben tarthatja a másikat (mert ugyan az előzetest a nyomozási bíró rendeli el – egyébként ez is utal rá, hogy a törvényesség látszatát fenn akarják tartani –, de ezt valójában 90%-ban az ügyész igénye szerint teszi). Ugyanígy, a nyomozás során a törvénysértések tömegét követheti (és követi is) el, a bizonyítékokat tendenciózusan gyűjtheti, sőt, még el is tüntethet (és el is tüntet) az ő vádbeli pozícióját gyengítőket közülük, majd a bíróságon odaáll vádolni „jogegyenlő” félként. (Látva, hogy a miellenünk folyó eljárásban, milyen szintű bizonyíték gyártás és megsemmisítés folyt a nyomozó hatóságok részéről, meg is jegyeztem a tárgyaláson, hogy akkor, ha az ügyészség megtehette, hogy bizonyos dolgokat „kikukázott” – amiket már utólag nem lehet újra beszerezni –, akkor most én is szeretnék hasonlóan cselekedni. Persze erre nem volt reakció a bíróság vagy az ügyész részéről.)

Akár személy szerint az az ügyész is lehet a vádló, aki a nyomozást az előbb írtak szerint vezette. Ez valójában teljesen abszurd. Mert ne essünk tévedésbe, az ügyész az nem bíró, az ügyész csak az egyik fél a bíróság előtt, ő akár lehet elfogult is, hisz neki a vád bizonyítása a feladata. Elfogulatlannak a bírónak kell lenni. De akkor hogy kaphat a nyomozó ügyészség intézményén keresztül az egyik fél az eljárásban ilyen brutális előnyöket? Arról már nem is beszélve, hogy ebben az ’50-es évek óta kialakult torz rendszerben a bírók, teljes szereptévesztésbe kerülve, sokszor ügyészeket játszanak a tárgyalásokon, lerombolva ezzel az évezredes hitelességet. Az akadékoskodók itt még felvethetik, hogy a vádlott védője nincs lecsukva, az dolgozhat közben a védence érdekében. Csakhogy a fegyveregyenlőség a vádló és a vádlott vonatkozásában van meghatározva és nem a vádló és védőében. Ráadásul a nyomozó hatóság mindent az adófizetők pénzén csinál, míg a terheltnek – ha érdemi segítséget akar – saját költségén kell fizetnie az ügyvédet, miközben éppen el van lehetetlenülve a pénzkeresésben is. Az előzetes letartóztatásban lévő terhelt totális joghátrányáról már többször írtam, ebben az írásomban most a nyomozó ügyészség intézménye gyakorlati működésének jogi abszurditására kívántam csak rámutatni.

Ha most a rendpárti propagandával átitatott radikálisokban az vetődik fel, hogy „jó, jó, de a rohadt bűnözőkkel szemben csak ilyen eszközökkel lehet dolgozni, különben sohasem lennének lecsukva”, akkor megjegyzem, hogy – ahogy azt Morvai Krisztina is korábban elmondta – ennek a gyakorlatnak az lett az eredménye, hogy az „elkényelmesedettség” miatt („úgyis lepapírozzuk a dolgokat valahogy”) a nyomozói munka szakmai színvonala le van csúszva a béka ülepe alá, és szakmai bakik sorát követik el. Úgy, hogy normális jogállami keretek között meg se tudják már oldani a dolgokat. Itt is ugyanaz az eldöntendő, hogy az országot a cigány- és egyéb bűnözés ellen, vagy magunknak építjük? Mert ott, ahol a jogtalan gyakorlatok polgárjogot nyernek az eljárásokban, az ilyeneket azokkal szembe alkalmazzák legelsőbben is, akik az egész rothadó rendszer ellen felemelik a szavukat.

Budaházy György

Az egyházügyi törvény igazi tétje?

2012-02-14T00:23:00.010+01:00

Múlt pénteken összeült a parlament vallásügyi bizottsága, hogy megtárgyalja a tavaly december 30-án megszavazott új egyházügyi törvény módosítását. Mint ismeretes, a jelenleg hatályos törvény értelmében az Országgyűlés tavaly év végén 14 egyházat ismert el, de a jogalkotó akkor hagyott egy kiskaput, mely a későbbiekben lehetőséget biztosít további vallásfelekezetek és vallási közösségek egyházként történő elismerésére.

A parlamenti szakbizottság most ezt a kérdést tárgyalta újra, és a bizottság döntése értelmében, valamint a héten várható parlamenti szavazást követően 17 egyházzal bővülhet az államilag elismert felekezetek sora. Így a teljes magyarországi listán valószínűleg 31 darab egyház szerepel majd, ahol a korábban elismert Magyarországi Katolikus Egyház, Magyarországi Református Egyház, Magyarországi Evangélikus Egyház, Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség, Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség, Budai Szerb Ortodox Egyházmegye, Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus - Magyarországi Ortodox Exarchátus, Magyarországi Bolgár Ortodox Egyház, Magyarországi Román Ortodox Egyházmegye, Orosz Ortodox Egyház Magyar Egyházmegyéje, Magyar Unitárius Egyház Magyarországi Egyházkerülete, Magyarországi Baptista Egyház és a Hit Gyülekezete mellett, várhatóan helyet kap a Magyarországi Metodista Egyház, a Magyar Pünkösdi Egyház, a Szent Margit Anglikán/Episzkopális Egyház, az Erdélyi Gyülekezet, a Hetednapi Adventista Egyház, a Magyarországi Kopt Ortodox Egyház, a Magyarországi Iszlám Közösség, a Krisztusban Hívő Nazarénus Gyülekezetek, a Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége, az Üdvhadsereg Szabadegyház - Magyarország, az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza, a Magyarországi Jehova Tanúi Egyház, a Tan Kapuja Buddhista Egyház, a Buddhista Misszió, a Magyarországi Árya Maitreya Mandala Egyházközösség, a Magyarországi Karma - Kagyüpa Buddhista Közösség, a Magyarországi Kínai Chanbuddhista Egyház és a Gyémánt Út Buddhista Közösség is.

A felsorolást olvasva valószínűleg mind a hazai, mind a külföldi közvélemény megnyugszik majd, hisz látszólag minden rendben van. Az összes világvallás elismerésre került, és természetesen ott vannak a listán azon egyházak is, amelyekért valamelyik befolyásos külföldi politikus hol csendesen, hol a látszattal sem törődve lobbizott. Azon persze el lehetne filozofálni, hogy kinek, melyik felekezetről mi a véleménye, hogy kihez, melyik egyház tanítása áll a legközelebb, de ne menjünk bele ebbe, mert a történet szempontjából ez most kevésbé érdekes. A lényeg, hogy úgy tűnik, most már nagyrészt mindenki igénye kielégítésre került.

De tényleg minden rendben van így? Ezzel tényleg megoldódott az egyházügyi vita Magyarországon?

És miért tűnik valahogy gyanúsan egyszerűnek ez az egész?

Ha jobban utánanézünk a kérdésnek, ha a felszín kapargatása helyett kicsit mélyebbre is ásunk, akkor egész érdekes, mondhatnám elgondolkodtató dolgokat találunk ebben a tényleg nem egyszerű történetben.

Annak idején, amikor a kereszténydemokraták karöltve a narancsosokkal kitalálták, hogy meg kell reformálni a honi egyházügyi szabályozást, akkor azzal érveltek, hogy Magyarországon túl sok a bejegyzett egyház, szám szerint több mint háromszáz, ami egyrészt más országokkal összehasonlítva nagyon nagy szám, másrészt az érvényben lévő szabályozás nem teszi lehetővé a bizniszegyházak kiszűrését.

Az indokok első hallásra teljesen logikusnak és támogathatónak tűnnek. Elsőre. És második hallásra is.

De harmadikra talán már többekben felmerül a kérdés, hogy mégis miből adódik az egyházaknál a biznisz?

A korábbi egyházügyi törvény alapján a felekezetekre olyan az általánostól eltérő kedvezmények vonatkoztak, mint hogy az egyház a társasági adóalap megállapításakor, a vállalkozási tevékenység adózás előtti nyereségének azzal a részével is csökkentheti a vállalkozási tevékenység adózás előtti eredményét, amelyet nevelési, oktatási, szociális és egészségügyi, gyermek- és ifjúságvédelmi, tudományos és műemlékvédelmi tevékenység szervezésére és fenntartására használt fel. Aztán volt olyan kedvezmény, hogy az egyházi személy után az egyháznak a minimálbér alapulvételével kellett fizetni a közterheket, vagy olyan, hogy az egyházi intézmények dolgozói utazási utalvány alapján évente 12 alkalommal 50%-os kedvezményű menettérti utazásra voltak jogosultak. És természetesen a törvény megengedte azt is, hogy az egyház belső szabályai szerint szedett egyház-fenntartói járulékról, gyűjtött adományokról az állami szervek nem kérhetnek adatokat, és nem vezethetnek nyilvántartást. Továbbá volt még cégautó adómentesség, ha az egyház a gépkocsit karitatív célra használta és még ilyen, ehhez hasonló kisebb kedvezmény. És természetesen ott volt még az adózok által felajánlott 1 százalék, ami a 2011-es évben nagyjából 5 milliárd forinthoz juttatta az egyházakat.

Ha jól belegondolunk a dologba, akkor talán nem nagy felelőtlenség kijelenteni azt, hogy azért nem a fentiekben felsoroltak miatt akart összeomlani a magyar gazdaság. Természetesen nem akarom elbagatelizálni a dolgot, de azért szerintem az jól látható, hogy nemzetgazdasági szinten azért nem akkora összegekről van szó, amit ne tudna ez az ország kigazdálkodni. Arról már nem is beszélve, hogy az 1 százalékos felajánlást a tavalyi évben mindössze 187 felekezet tudta kihasználni, azaz szinte a fele, nem is tudott a lehetősséggel élni, ergo nem tudtak bizniszelni ezzel, mert egy fillért nem kaptak ezen a jogcímen. [a felajánlott összegek listájáért katt IDE]

Tovább bonyolítja aztán a képet az az adat is, hogy a felajánlott 5 milliárd forintból több mint 4 milliárdot azok a felekezetek kaptak, akik már az első körben is az elismert egyházak közé tartoztak. Így lényegében kijelenthető, hogy számottevő összeget itt sem spórolt az állam.

Gondolom, most sokakban felmerül a kérdés: Akkor vajon mire volt jó ez az egész?

A válasz elég megdöbbentő, de mondhatnám azt is, hogy első hallásra már-már kezd az összeesküvés kategóriába esni, de hogy tényleg az-e, azt döntse el majd a végén mindenki maga.

Azonban mielőtt tovább mennénk, a félreértések elkerülése végett szeretném leszögezni, hogy a történet, úgy ahogy eddig, úgy ezután sem a ténylegesen a vallásról, a tanításokról szól.

Akkor haladjunk.

Ha megvizsgáljuk a honi nyilvántartásban szereplő egyházakat az általuk terjesztett tanítások szemszögéből, akkor azt láthatjuk, hogy az egyházak döntő többsége keresztény eredetű. Ha pedig kifejezetten a kisebbeket vesszük szemügyre, akkor egyértelműen kijelenthető, hogy szinte kivétel nélkül mindegyik keresztény egyház, amelyek zömmel az elmúlt két évtizedben alakultak. [az egyházak listájáért katt IDE]

A fentiekből azonnal adódik a kérdés: vajon mi értelme volt annak, hogy ennyi keresztény egyház alakult az országban, miközben a tanításaik alapja ugyanaz?

A válasz a kérdésre egész egyszerű. Azokon a helyeken, azokban a közösségekben, ahol olyan papok és lelkészek voltak, akik nem tudták, vagy nem akarták hagyni, hogy felülről arra méltatlanok irányítsák őket, akik nem akarták elfogadni azt, hogy az egyházon belül pártállamai besúgók, erdőpéterek és bölcskeigusztávok szintje legyen az erkölcsi mérce, akik nem akartak asszisztálni a pedofil ügyek elhallgatásához, akik nem akartak cinkosok lenni a pénzlenyúlásokban, azok a közösségük egyetértésével és támogatásával kiléptek az anyaegyházból és sajátot alapítottak.

Az évek folyamán így jött létre különböző neveken jónéhány keresztény egyház. A krisztusi tanítások természetesen maradtak, azonban a közösségek minden felső befolyás nélkül élhették és szervezhették a saját életüket, nem egyszer sokkal aktívabban és tartalmasabban, mint az adott településen továbbra is működő katolikus, vagy református anyaegyház.

Aztán ahogy teltek-múltak az évek a kisközösségek egyre gyarapodtak. Lett imaház, nem egy esetben kistemplom és több helyen elindult valamiféle szociális tevékenység is, ami később már odáig fejlődött, hogy lett öregek otthona, szociális gondozó és hasonló tevékenységek. A kisegyházak kezdtek önfenntartóvá válni, hisz a közösségi érdeket szolgáló intézmények fenntartására az állam normatív támogatást adott, amiből ha ügyesen gazdálkodtak, akkor jutott fejlesztésre és egyéb programokra is.

A dolog működött egészen addig, amíg a kereszténydemokraták a katolikus egyház nyomására ki nem dolgozták az új egyházügyi törvényt. A szabályozás értelmében az összes kisegyház elvesztette az állami pénzek összességét, mind az egy százalékot, mind a normatív támogatást. Ezek nélkül pedig ma már képtelenség kigazdálkodni a meglévő intézmény, esetleg intézmények fenntartását. Mára a történet odáig jutott, hogy az eddig jól működő kezdeményezések az ellehetetlenülés, a bezárás szélére sodródtak.

Ekkor azonban megjelent mintegy megmentőként a katolikus egyház és felajánlotta, hogy a közösség az időközben felhalmozott ingatlanokkal és infrastruktúrával egyetemben térjen vissza, olvadjon be az anyaegyházba, mondván „sokkal több az, ami összeköt minket, mint az, ami elválaszt”. A kisegyházak pedig választhatnak. Vagy feladnak mindent és visszatérnek oda, ahonnan évekkel ezelőtt eljöttek, oda, ahol azóta lényegében egy jottányit sem változott semmi, vagy végignézik, ahogy tönkremegy mindaz, amit az elmúlt időszakban felépítettek.

Ez van.

Amikor először hallottam a történetet az első gondolatom az volt, hogy ez nagyon durva, hogy ez lényegében gyarmatosítás, hogy ez biztos nem lehet igaz. De igaz. És ha jól belegondolunk így áll össze a kép. Így kap értelmet az egész cirkusz, ami eddig a törvény körül folyt.

Az első körben bekerül 14 egyház, aminek következtében elindul egy hazai és nemzetközi felháborodási hullám, hogy mi az, hogy Magyarországon nem ismerik el a világvallásokat. Aztán a kormány enged a nyomásnak és kibővíti a listát immár úgy, hogy az tartalmazza már nem csak a világvallásokat, hanem még azokat is, akiknek a nevét valamelyik nevesebb politikus időközben kiejtette a száján. Közben pedig a lényegről, egy hatalmas vagyon és a hozzá kapcsolódó állami támogatások lenyúlásáról, a katolikus egyház konkurenciájának lényegében a megsemmisítéséről senki nem beszél, az nem nagyon tűnik fel senkinek sem.

Pedig itt folyik a szemünk előtt.

Üzenet

2012-02-13T00:18:00.009+01:00

Viszonylagosan hosszabb csend után Imre Kertesz, a Berlinben élő hivatásos magyargyűlölő úgy érezte, hogy újra eljött az idő egy komolyabb váladékozásra. Az elhatározását aztán tett is követte, amelynek eredményeképpen a múlt csütörtöki Le Monde délutáni számában, egy egyoldalas interjú keretében gyalázta ismét Magyarországot és a magyarokat. [az interjúért katt a linkre, nagyításért pedig a fotóra]]

Az újabb lejárató lehetőségnek a nagyon felvilágosult francia lap természetesen örömmel adott helyet, az pedig már egyátalán nem zavarta őket, hogy Kertesz saját maga által is bevallottan, az utóbbi években nem nagyon járt Magyarországon és így lényegében egyátalán nincs tapasztalata a honi állapotokról. De ez nem okozott gondot se Kertesznek, se a Lömondnak, hisz a lényeg nem is az objektív tájékoztatás volt.

A gyanútlan francia olvasó átrágva magát a riporton végeredményben megtudhatta, hogy manapság Magyarországon a fiatalság fasiszta, a zsidó- és cigánygyűlölet pedig szükséges, primitív víziója a nemzetnek. Továbbá kiderült, hogy Magyarországnak sem értelme, sem magyarázata nincsen, de a magyarok azért görcsösen ragaszkodnak végzetükhöz, és ami a legdurvább, hogy még mindig nem néztek szembe a holokauszttal.

Mielőtt valaki azt gondolná, hogy ez a szellemi óriás ezeket csak úgy, mintegy egy szuszra előadott fröcsögés gyanánt belemondta a mikrofonba, annak jelezném, hogy nem így történt, mivel Kertesz meg is magyarázott mindent, mely szerint alapvetően a „kettős polaritás áll a helyzet hátterében”:

„A problémák gyökere oda vezethetők vissza, hogy a magyaroknak kettős – nyugati és keleti – identitásuk van. Ennek oka, hogy az iskolákban már a gyerekek is azt tanulják, hogy a magyarok Ázsiából vándoroltak Európába, hogy őseik az Uráltól délre eső sztyeppékről érkeztek a Kárpát-medencébe, majd felvették a kereszténységet. Ez pedig ellentmondásos helyzetet teremt, hiszen mások egy keresztény és mások egy törzsi társadalom normái.”

De mint az interjúból később kiderült nem csak az általános iskolásokkal van baj. Az ”író” a riport során felidézte egy tíz évvel ezelőtti emlékét, amikor egy német útlevéllel rendelkező magyar diák egy budapesti egyetemen eltöltött félév után „undorral” beszélt neki arról, hogy a magyar egyetemisták mekkora mértékben támogatják a szélsőjobboldalt. Ekkoriban - a német diák szerint - a világban a diákok mindenhol baloldaliak voltak, csak Magyarországon létezett ennyire „konformista és fasiszta” fiatalság. „Kerestük a magyarázatot. Hiába. Minden nem magyarázható. Nem lehet mindent megmagyarázni, néha el kell fogadni a tényeket. Magyarország egy olyan fatalitás, amelynek sem értelme, sem magyarázata nincsen, s egyedülálló Európában. A magyarok ragaszkodnak a sorsukhoz. Egy nap majd valószínűleg úgy fognak elbukni, hogy nem fogják tudni, miért történt.”

Aztán következett egy kis holokausztozás és egy kis cigányozás, mivel az ezen ügyek miatt való mély aggódás, ugye nem maradhat ki egyik felvilágosult beszélgetésből sem. „Magyarország nem dolgozta fel a holokausztot, nem tartott lelkiismeretvizsgálatot, és soha nem tette fel magának azt a kérdést, hogy miért került szisztematikusan a történelem rossz oldalára. Magyarországon a zsidó- és a cigánygyűlölet szükséges, primitív víziója a nemzetnek.”

Ez van. Legalábbis Kertesz szerint. És ezek szerint ez van a magyar kormány szerint is, mivel a múlt csütörtök óta a fenti kijelentésekre egyetlen hivatalos reagálás nem érkezett. Jó, persze lehet azt mondani, hogy a kormánynak nem kell minden jött-ment idióta megnyilvánulását kommentálnia, de azért itt egy kicsit talán más a helyzet. Itt mégiscsak az egyetlen ”magyar” irodalmi Nobel-díjas szólalt meg, mégha a magyarok jórésze teljesen jogosan, nem is tartja se magyarnak, se Nobel-díjra méltónak Kerteszt. Azonban ezt külföldön, átlag társadalmi szinten valószínűleg nem sokan tudják, így nekik csak az jön le, hogy egy rangos világdíjjal elismert ember, látszólag tapasztalatokkal felvértezve mond ezt-azt Magyarországról.

Ennek ellenére tényleg nincs hivatalos megnyilvánulás az ügyben. Semmi. Egyetlen tiltakozó közlemény nem került kiadásra, de még az sem történt meg, hogy figyelmeztetésből kivegyék, vagy legalább meglebegtessék annak a lehetőségét, hogy kiveszik a Kossuth Rádió műsorából, a déli irodalmi félórában mostanság felolvasott Kertész művet. Igen, mert most ebben a súlyosan nácifertőzött országban ez megy. Két hónapon keresztül a Gályanapló című művet adják maga az író és Kulka János prezentálásában.

Mit mondhatnánk erre az egészre?

Ugyan lehetne vitatkozni, az igaztalan állításokat pontról pontra megcáfolni, de azt hiszem, hogy akadémikusan, a felvilágosult elveket, a nagyon demokratikus és persze a nagyon kulturált magatartásformát figyelembe véve nekünk innen az utcáról mégiscsak egy olyan mondat maradt, ami pontosan kifejezi azokat a gondolatokat, amik az ügy kapcsán bennünk megfogalmazódtak, amit röviden és tömören, válaszul az író úrnak üzenni tudunk:

Elmész Kertesz, te a bús picsáb@!

Vasárnapi visszanéző – 6. hét

2012-02-12T01:35:00.003+01:00

Cigánytempó [2012. február 6.]

Elment.

A Viktória.

Kanadába.

Igen, ez a helyzet. Mohácsi Viktória, az elmúlt évtized egyik legkártékonyabb megélhetési cigánypolitikusa kivándorolt Kanadába. A nyilvánosságra került információk szerint Mohácsi néhány hete Torontóba ment azzal a szándékkal, hogy ott politikai menedékjogot kérjen, mivel az utóbbi hónapokban idehaza már nem talált megélhetést, aminek következtében komoly anyagi gondokkal kellett megküzdenie… >>> tovább

Szakértők [2012. február 7.]

Azt hiszem, ma már az egész jól látható, hogy az Európai Unió a demokrácia törzsfejlődésének egy újabb szintjére lépett. Az egészben csak az a zavaró, hogy ami manapság folyik, annak lényegében már semmi köze nincs a „”demokrácia” szó eredeti jelentéséhez. Azonban ez a felvilágosult européereket különösképpen nem aggasztja, pontosabban egyátalán nem. Sőt, ma már ott tartunk, hogy akiket ez mégiscsak zavar egy kicsit, azok lettek a populisták, azok lettek azok, akik „megtagadják az európai értékeket”, akik „romba döntik a nyugatos demokráciát”… >>> tovább

Villáminterjú vidékről [2012. február 8.]

- Jó napot kívánok! Orsós úr, mivel indokolja, hogy a tegnapi segélyosztást követően éjjel erősen ittas állapotban ötödmagával betört K.J. nyugalmazott szénbányász portájára, szétrugdalta a veteményesét, majd a K.J. hitvesén elkövetett csoportos nemi erőszakot követően mindkettőjüket agyonverték egy húsklopfolóval? … >>> tovább

Vona Gábor a Ma Reggelben [videó]

2012-02-11T00:09:00.000+01:00

A semleges nem

2012-02-10T00:08:00.005+01:00

avagy

Lehet, hogy így egy szép napon visszajuthatunk a hímnős szaporodásig, ahogyan azt a csigák teszik?

Érdekes, hogy amikor tiltva volt a homoszexualitás, akkor voltak talán ötvenen az egész országban eltérő szexuális viselkedésűek, közülük is harminc olyan, aki külföldről járt haza a szabadságát eltölteni és akit már megcsapott a "felvilágosult nyugati kultúra" szele. Annak ellenére, hogy tiltott dolgot cselekedtek, a kutya se bántotta őket.

Amióta kultúra helyett az esetlegesség kultúrálatlansága regnál és megengedik, sőt propagálják a szexuálisan eltérő viselkedési formákat, azóta hirtelen ezrek nőttek ki a semmiből! Úgyhogy ezek szerint ez mégiscsak egy divatdolog lehet, amit bizony lehetséges propaganda-, vagy egyéb eszközökkel szabályozni: fokozni, vagy csökkenteni.

A többi embernek sincs megengedve, sőt nekik aztán végképp nincs megengedve, hogy minden hóbortjuk teljesülhessen. Az ő életük aztán nem a csupa szexuális élvezetről szól l´art pour l´art. Ilyen körülmények között pedig nem kell csodálkozni, ha a társadalom sok más tagja mérgesen reagál erre a jelenségre és erre a csoportra. Amely csoport paradox módon azt várja el a többségtől, hogy az befogadja őt, miközben betegesen ragaszkodik a másságához, amellyel semmi mást nem szignalizál, mint épp azt, hogy nem is akarja, hogy befogadják, sőt! Hiszen ő valami különlegesség.

Az pedig már tényleg mindennek a teteje, hogy egyesek ezt a viselkedésformát óhajtják mérceként állítani minden ember feje fölé és ezt a törekvésüket erőszakos és offenzív módon kívánják keresztül vinni.

A biológia-oktatás keretében mindenki megtanulhatja az emberi szervezet működését, annak mechanizmusát és funkcióit. A természet ezt egy teljesen világos célból hozta létre: a fajfenntartás céljából. Az, hogy előfordulnak egyedek, amelyek ezt a célt nem képesek teljesíteni, a természetben valóban létező jelenség. De ettől ez még nem lehet elvárás a természet által helyesen kódolt többséggel szemben is! Ez pont olyan, mintha a szklerózis multiplexes betegek hirtelen elkezdenék követelni, hogy holnaptól egyik gyerek se tanulhasson meg járni, csak, mert ők sem tudnak.

Ugyanezt művelik azok, akik arra kényszerítik a társadalmat, hogy a gyermekeit "semleges neműnek" nevelje, hogy elfogadja az ebben való szabad választás téveszméjét és ezzel predesztinálja utódait a szexuális dezorientáltság felé. Miközben a szexualitás a testi funkciókban (szervek létezése és felépítése, hormonális működés, stb.) - egy elenyésző kisebbség kivételével - teljesen világosan meg van határozva. Ezt a tényt nem lehet csak úgy egyszerűen megmásítani, letagadni, eltussolni, pláne eltüntetni! Önmagunk - többek közt biológiailag adott lényként való - el nem fogadása pedig nem más, mint a magasfokú infantilizmus jele.

A nevelés mindenkori végső célja az, hogy egy gyereket eljuttasson önmagához. Márpedig egy biológiailag szexuálisan egyértelműen és helyesen kódolt gyereket eltéríteni önmagától a legnagyobb gazemberségek egyike, amit a világ valaha látott! Ez egy emberiesség elleni bűncselekmény.

Lehet, hogy félreértettük…

2012-02-09T00:18:00.008+01:00

„A mi gondolkodásunkban a kiszámítható befektetői környezet is a munkahelyek helyreállítását szolgálja valójában. Én azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy ne támogassák azokat a külföldi cégeket, akik csak azért jönnek ide, hogy tőkeerejükkel kiszorítsák a magyar vállalkozókat a hazai piacról, és aztán a hasznukat kivigyék innen. De továbbra is kitartok amellett, hogy azokat a külföldi befektetőket, akik tisztes haszon ellenében a magyaroknak munkahelyeket és a magyar emberek munkájával értéket teremtenek, úgy, mint az Audi, a Mercedes, a Huawei, a Nokia, a Bosch vagy az Opel, azokat igenis üdvözölni kell és meg kell tartanunk” – mondta Orbán Viktor kedden, a Millenárison tartott évértékelő beszédében.

Aztán nem telt el még 24 óra sem, amikor Niklas Savander, a Nokia vezérigazgató-helyettese belemondta a mikrofonokba: „A Nokia a nagyon közeli jövőben az ázsiai gyáraiba helyezi át az okostelefonok gyártását, ezért a komáromi Nokia-gyárból ez év végéig 2300 embert bocsátunk el. Hiszünk abban, hogy ázsiai beszállítóinkkal szorosabban együttműködve képesek leszünk az innovációkat gyorsabban bevezetni a piacra, és ezzel végeredményben versenyképesebbé válhatunk”. Aztán egy újságírói kérdésre még hozzátette: „a társaság minden olyan kötelezettségét teljesítette, amelyet a magyar kormánytól kapott támogatás ellenében vállalt”.

OV mintacége, amit „üdvözölni és megtartani kell” nagyjából és egészében magasról tesz a narancsosok által vizionált „kiszámítható befektetői környezetre”. De ha jól belegondolunk miért is érdekelné őket mindez? Egy multit. Finoman szólva is b@sznak rá. Magyarország addig érdekes nekik, amíg be tudják zsebelni az extraprofitot, amíg le tudják hívni a bőséges állami támogatásokat. Aztán ha változik a helyzet, mennek tovább, oda, ahol még ennél is nagyobb nyereség van láthatáron.

Ennyi.

Húsz év gátlástalan globalista kizsákmányolás után, azért most már a narancsosok is rádöbbenhetnének arra, hogy a multinacionális cégek hazánkba vonzása ugyan időlegesen teremthet munkahelyeket, ám ezek a cégek bármikor odébb állhatnak, ha az ő szempontjaik szerint érvényes gazdasági racionalitás úgy kívánja.

Az ilyen Nokia-féle történetek pontosan rávilágítanak arra, hogy Magyarországon hosszabb távon a hazai kis- és középvállalkozások azok, amelyek stabil munkahelyeket tudnak teremteni, akik akkor sem lépnek le, amikor nem megy annyira a szekér. Akik, ameddig lehet, amíg a józan ész engedi, a kedvezőtlen gazdasági környezet ellenére is próbálják megőrizni a munkahelyeket.

Vajon meddig kell még várni, hogy azok, akik a döntéseket hozzák, rájöjjenek arra, hogy egy ország gazdaságát nem lehet túlnyomórészt külföldi befektetőkre építeni? Meddig kell még várni arra, hogy a nagy szabadságharcolásban ne csak a szavak szintjén hangozzon el az, hogy az adóforintokból a multiknak kifizetett munkahelyteremtő támogatások sokkal jobban hasznosulnának, ha azokat a honi vállalkozások felé irányítanák? És legfőképp, meddig kell még várni arra, hogy végre ténylegesen is a magyar cégek kerüljenek előnybe Magyarországon?

A narancsosok a választások során egymillió munkahelyet ígértek, amiből eddig nem lett semmi. Persze azt talán a legelvakultabb narancshívők sem gondolták, hogy ez egycsapásra, hónapok alatt létre jön majd, de azért az most már jól látszik, hogy ez az ígéret ebben a ciklusban már nem nagyon fog megvalósulni. Sőt, az is eredmény lesz, ha a egyátalán szinten tud maradni a foglalkoztatási ráta.

Nem nagyon akarok poénkodni ezzel, mert aki manapság elveszti a munkahelyét, az valóban nagyon nehéz helyzetbe kerül, de akár előfordulhat az is, hogy annak idején, a kampány során félreértettük a narancsosok ezirányú ígéretét.

„Cél az egymillió munkahely”- szólt a szlogen, ami hamarosan meg is lesz.

Most szüntetik meg az összes többit…

Villáminterjú vidékről

2012-02-08T00:24:00.003+01:00

- Jó napot kívánok! Orsós úr, mivel indokolja, hogy a tegnapi segélyosztást követően éjjel erősen ittas állapotban ötödmagával betört K.J. nyugalmazott szénbányász portájára, szétrugdalta a veteményesét, majd a K.J. hitvesén elkövetett csoportos nemi erőszakot követően mindkettőjüket agyonverték egy húsklopfolóval?

- Nagyon félünk a gárdásoktól, meg hát tetszik tudni erre mifelénk itt nagy a szegénység.

- Köszönöm az interjút.

Szakértők

2012-02-07T01:23:00.007+01:00

Azt hiszem, ma már az egész jól látható, hogy az Európai Unió a demokrácia törzsfejlődésének egy újabb szintjére lépett. Az egészben csak az a zavaró, hogy ami manapság folyik, annak lényegében már semmi köze nincs a „”demokrácia” szó eredeti jelentéséhez. Azonban ez a felvilágosult européereket különösképpen nem aggasztja, pontosabban egyátalán nem. Sőt, ma már ott tartunk, hogy akiket ez mégiscsak zavar egy kicsit, azok lettek a populisták, azok lettek azok, akik „megtagadják az európai értékeket”, akik „romba döntik a nyugatos demokráciát”.

Így megy ez. Eljött a szakértők, a szakértői kormányok és az EU-helytartók kora.

A sort a globalisták még néhány hónapja Görögországban kezdték, ahol a választott kormányfő helyére Lukasz Papademoszt, a szakértőt állították. Pontosabban Lukasz Papademoszt, a Goldman Sachs szakértőjét. Ezt az apróságot csak azért érdemes megemlíteni, mert annak idején Görögország a Goldman Sachs segítségével és támogatásával hamisította meg a költségvetési adatait. Most pedig ebből a Goldman Sachsból érkezett a megmentő, a szakértő, hogy ”rendbe tegye” az országot.

De úgy látszik ma már ez sem elég, hisz a németek a múlt héten már azt találták ki, hogy a görögök a mentőprogram fejében adják át a költségvetéssel kapcsolatos döntések feletti szuverenitást egy euroövezeti költségvetési biztosnak, egy újabb szakértőnek, akit természetesen majd az EU égisze alatt a németek neveznek ki.

Aztán következett Olaszország, ahol hogy, hogy nem, szintén a választott kormányfő ment, és érkezett a helyére Mario Monti. Gondolom, mondanom sem kell, ő is szakértő. És persze a Goldman Sachs embere.

És most itt van Románia.

Romániában tegnap Emil Boc bejelentette kabinetje lemondását. A hírek szerint a kormányfőt a nemzetközi pénzügyi körök bizalmát is élvező technokrata váltja és így Athén és Róma után Bukarest is IMF-helytartót kap majd. Korábban a román politikai elit nagy része még előrehozott választásokról beszélt, ám ezt a forgatókönyvet úgy néz ki, ejtik, mivel Traian Basescu román államfő tegnap este Mihai Razvan Ungureanut, a román Külföldi Hírszerző Szolgálat (SIE) vezetőjét bízta meg a kormányalakítással.

Ungureanu, aki a Tariceanu vezette liberális kormányban volt külügyminiszter, a bejelentés után azonnal közölte, hogy az ország gazdasági stabilitásának megőrzését tartja a legfontosabb feladatának. Ez lényegében nem jelent mást, mint hogy Ungureanu szakértői szerepben tetszelegve és új csomagolásban előadva lényegében folytatja a hitelét vesztett Boc kormány IMF diktálta megszorító politikáját, ami jelentős társadalmi feszültségekhez és az év eleje óta tartó bukaresti zavargásokhoz vezetett.

A román történésekből is jól látszik, hogy szakértői kormány lényege és legfontosabb ismérve, hogy az nem választásokon alapul. Így nem is felelős a nép felé, csupán a tényleges megbízóinak tartozik elszámolással, ami nem más, mint az IMF és az EU. A naiv tömegek pedig elhiszik, hogy ez nekik jó, hogy a szakértői kormánynak van egy ”igazi” tudása, ami nincs szennyezve a politika mocskával. Elhiszik, hogy léteznek ”szakemberek”, akik az igazi tudás birtokosai, akik a társadalom egészének az érdekeit szolgálják.

Közben pedig a történelem egyik legnagyobb volumenű és legaljasabb rablása zajlik, ahol az állampolgárok helyett a bankárok döntik el, hogy kié legyen a hatalom. Ahol az elsőre jól hangzó szakértői kormány álarca mögé bújva, a globalista törekvések érdekében gátlástalanul félre lehet söpörni mindent.

Ez a XXI. századi gyarmatosítás.

Ez az új demokrácia.

Ez az új világrend.

Cigánytempó

2012-02-06T00:15:00.039+01:00

Elment.

A Viktória.

Kanadába.

Igen, ez a helyzet. Mohácsi Viktória, az elmúlt évtized egyik legkártékonyabb megélhetési cigánypolitikusa kivándorolt Kanadába. A nyilvánosságra került információk szerint Mohácsi néhány hete Torontóba ment azzal a szándékkal, hogy ott politikai menedékjogot kérjen, mivel az utóbbi hónapokban idehaza már nem talált megélhetést, aminek következtében komoly anyagi gondokkal kellett megküzdenie. [az eredeti hírért katt a linkre]

Igazi cigánytempó. Olyan tipikusan Mohácsis. Olyan tipikusan felvilágosult liberált. A történetben benne van minden, minden, ami a honi, a magukat liberális cigányjogvédőnek nevezők sajátja. Az összes képmutatás, az összes gazemberség, az összes szándékos károkozás.

Mohácsi éveken keresztül szította a cigányokat a többségi társadalom ellen.

Elhitette velük, hogy az az élősködő életmód, ahogy a többségük él, védeni való értéket képvisel, hogy az is arathat, aki nem is vetett.

Elhitette a cigányokkal, hogy a magyarok miatt élnek rosszul, hogy a magyarok miatt vannak háttérbe szorítva.

Mohácsi volt az egyike azoknak, akik általános gyakorlattá tették azt, hogy a cigányok által elkövetett bűncselekményeket el kell kenni, míg az ugyanolyan súlyú, magyarok által elkövetetteket, túl kell dimenzionálni. De ő volt az is, aki azt tanácsolta a cigányoknak, hogy bármi is történik, bármi törvénytelenséget követnek is el, a velük szemben fellépőkre azonnal rasszizmust kiáltsanak. [a nagyításért katt a fotóra, a fotón szereplő Ku Klux Klán videóért pedig katt IDE]

Közben pedig hatalmas összegek tűntek el cigányfelzárkóztatás és kisebbségi jogvédelem címszóval. Azonban jó irányba soha nem változott semmi sem, de igazából ez soha nem is volt cél. A Mohácsi-féle jogvédőknek soha nem a cigányok számítottak, hanem maga a harc a rasszizmus ellen. Ezzel lehetett újsághasábokat, tévé- és rádióműsorokat megtölteni, és ami a lényeg, ebből lehetett hosszú-hosszú évekig könnyedén megélni.

Mára azonban elapadtak a források, elfogytak a számukra lenyúlható pénzösszegek. Így aztán Viktória is továbbállt és tette azt, ami igazából az egész lényének, az egész pályafutásának a lényege. Azaz elindult a pénz után, oda, ahol hite szerint még valakik fogékonyak a soha semmilyen megoldást, a soha semmilyen pozitív eredményt nem hozó álszent liberális cigányvédő ajvékolásra.

Az események tükrében jól látszik, hogyha Mohácsit egy fikarcnyit is érdekelné a cigányok sorsa, akkor nem hagyta volna itt őket, akkor pénz nélkül is kiállt volna mellettük. Akkor leköltözött volna valamelyik faluba, ahol ismereteivel, kapcsolataival segíthette volna az övéit. Azonban ez meg sem fordult a fejében, de miért is fordult volna? Egy gazdag, szociális hálóval felszerelkezett államba való eltávozás, Magyarország további befeketítése, mondván itt hátrányos megkülönböztetésben volt része, sokkal testhez állóbb számára, az üldöztetés és a rettegés eljátszásáról már nem is beszélve.

Így aztán most Kanada következik, ahol természetesen majd szigorúan független jogvédőként, a roma integráció közép-európai szakértőjeként akarja eladni magát és mindemellett nem kérdéses az sem, hogy ő lesz majd ismét a Kárpát-medencében tomboló rasszizmus legnagyobb ismerője. Mehet tovább a siránkozás, mehet tovább Magyarország lejáratása.

Mohácsi története többek mellett, ismét felhívja a figyelmet arra, hogy változtatni, pontosítani kéne Magyarország állampolgársági törvényén, mivel normális esetben annak tartalmaznia kéne egy olyan passzust is, ami arról szól, hogy az, aki külföldön politikai menedékjogért folyamodik, az automatikusan elveszíti a magyar állampolgárságát. Azt hiszem ez így lenne korrekt. Aki tényleg menekül, annak úgysem hiányzik, aki meg csak álszent módon játssza a menekültet, az meg nem méltó rá.

Mondjuk, azért arra kíváncsi leszek, hogy Kanadában megélhetési okok miatt hogy kaphat valaki politikai menedékjogot, és persze arra is, hogy a megélhetési antirasszizmusra mekkora kereslet lesz arrafelé.

Vasárnapi visszanéző, avagy ez történt az elmúlt héten – 5. hét

2012-02-05T00:12:00.008+01:00

Az elmúlt hét a blog bejegyzéseket tekintve végül nagyon nem úgy alakult, ahogy azt korábban gondoltam, de sajnos néha előfordul az, hogy a mindennapok mást hoznak, mint amit az ember előzetesen magában oly nagyszerűen eltervez. De ezen most már azt hiszem, kár keseregni, ez most már így alakult.

Köszönjük az érdeklődő és az aggódó leveleket, de az utóbbira nincs ok. Az oldal természetesen a korábbikban megszokott módon megy tovább.

Mivel a múlt héten nem került fel új bejegyzés az oldalra, ezért az eheti Vasárnapi visszanéző rendhagyó módon került összeállításra. Az alábbi néhány sorban három olyan történésre szeretnénk felhívni a figyelmet, amire az elmúlt napokban - ha lehetőség lett volna rá - biztosan hosszabban is reagáltunk volna.

Nem árulunk zsákbamacskát… [2012. január 28.]

„Nem árulunk zsákbamacskát, nem kérünk biankóra támogatást, maradunk azok, akik vagyunk: szimplán, egyszerűen magyarok” – kezdte évértékelő beszédét Vona Gábor múlt szombaton a zsúfolásig megtelt Sport Max csarnokban. A pártelnök bő egyórás beszédben értékelte az elmúlt esztendő eseményeit és vázolta a jövő feladatait, kihívásait:

Miért nem lehet azt mondani, hogy Köszönöm, de nem nyilatkozom? [2012. február 1.]

Szerda délután öttől az agyhalott antifasiszta gyűlölködők tüntetést tartottak az Új Színház előtt, Dörner György igazgatói kinevezése ellen. A rendezvényen nagyon helyesen megjelent a radikálisok egy nagyobb csoportja is, akik aztán a végére teljesen ellehetetlenítették a Hanti Vilmos szervezte gyülekezet demonstrációszerű erőlködését.

Az előzmények tükrében azon persze el lehet vitatkozni, hogy nekünk, radikálisoknak ki kell-e állni Dörner György és Csurka István szellemisége mellett, de talán most nem is ez a lényeg, hisz az Új Színház ügye messze túlmutat azon, hogy annak vezetését Dörnerre bízták. A liberált sakálkórus ajvékolása nem azért indult el, mert az új vezető az aki, hanem azért, mert a színház kikerült azon zsidó érdekkör felügyeletén kívülre, akik már hosszú évtizedek óta meghatározzák, hogy mi a művészet, úgy Budapesten, mind Magyarországon.

Azonban amire rá szeretnék mutatni az esemény kapcsán nem ez, hanem az a butaság, amit évek óta, szinte minden radikális megmozduláson elkövetünk. Mindannyian tudjuk, hogy a liberális média minden rendezvényünkön arra törekszik, hogy utána széles körben be tudja mutatni azt, hogy a radikálisok a hőbörgésen kívül semmit nem tudnak, hogy ezen az oldalon csak tudatlan ostobák állnak.

És legszomorúbb az egészben az, hogy mindig sikerül nekik.

Persze most sokan mondhatnák, hogy hülyék mindenhol vannak, hogy a másik oldal szimpatizánsai között is bőven vannak olyanok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy egy-egy rendezvény miről szól, akiknek a lényeg és az összes szellemi felkészültség kimerül abban, hogy jó hangosan lehet üvölteni a falkával, hogy „nácik haza”.

Ez valóban így van, de ez nem ment, nem menthet fel minket az alól, hogy mi is szénné égessük magunkat. Ha valaki nem tud értelmeset mondani, ha nincs különösebb ismerete a dolgokról, az ne álljon oda a kamerák elé, az ne akarjon úgy csinálni, mintha értene az adott témához. Miért nem lehet azt mondani, hogy Köszönöm, de nem nyilatkozom?

A hvg.hu riportja. Okulásképpen.

Indul a fekete sereg [2012. február 3.]

Hatvanhat év után megszűnt a magyar nemzeti légitársaság. Péntek reggel valamennyi járatát leállította a Malév. Utasok ezrei rekedtek a budapesti, illetve a nemzetközi repülőtereken.

A légitársaság igazgatóságának hirtelen hozott döntését az váltotta ki, hogy a Tel-Avivból induló Malév-járat nem tudott felszállni, mivel a cég már nem tudta kifizetni azt az összeget, amelyet a felszállásért kértek a repülőtér üzemeltetői. Arról, hogy tönkrement a cég nemcsak az utasok, de a Malév dolgozóinak többsége is csak pénteken értesült.

A csőd hírére a Malév Boeing 737-es lízingelt gépeit a tulajdonos International Lease Finance Corporation (ILFC) azonnal visszarendelte az írországi Shannonba, a cég európai központjába.

Nem sokkal este 7 óra előtt elindult Írország felé az első gép, aminek pilótája az úgynevezett közelkörzeti légiirányítónak a bejelentkezést követően azt mondta: „indul a fekete sereg”. A repülő ezután megtett egy iskolakört, pár méterrel a repülőtér fölött áthúzott és repülős szokások szerint elköszönt az eddigi bázisául szolgáló repülőtértől:

Kispajtások, most jól figyeljetek!

2012-01-28T00:10:00.009+01:00

Az alábbiakban két kivonatot és annak fordítását olvashatják a Süddeutsche Zeitung Nr.21./11.oldalán, 2012. január 26-án, csütörtökön, a FEUILLETON-rovatban megjelent írásából.

A cikk nem található az újság online oldalán.

Nachhilfestunden in Demokratie
Wie Europa mit Ungarn Umgehen sollte - und wie nicht / Von Jan-Werner Müller

Korrepetálás demokráciából
Avagy: Hogyan kezelje Európa Magyarországot - és hogyan nem /Szerző Jan-Werner Müller

...
So muß Europa helfen, aber nicht von oben herab belehren; es muß Druck ausüben und zur Not "Orbánistan" in der Union die Stimmrechte entziehen, wie im Lissabon-Vertrag vorgesehen - aber all dies immer im Namen gemeinsamer und stets wieder gemeinsam neu zu erringender Prinzipien, anstatt Völker wie Demokratie-Pennäler zu behandeln, die etwas schwer von Begriff sind.

...
Így aztán kénytelen Európa segíteni, de nem felülről lefelé kioktatni (sic!); nyomást kell gyakorolnia, és szükség esetén megvonnia "Orbánisztán"-tól a szavazati jogokat az Unióban, ahogyan azt a lisszaboni szerződés meghatározza - de ezt mindig csakis a közös, mindig az újra és újra közösen meghatározott alapelvek értelmében, ahelyett, hogy népeket úgy kezeljünk, mint mazsolákat, akiknek kissé nehéz a felfogásuk.

*****

...
Damit ist ein Großdilemma berührt. Schon John Stuart Mill forderte Mitte des neunzehnten Jahrhunderts, Völker müssten sich ihre Freiheit selber erkämfen; auch ein Paternalismus im Namen der Demokratie sei eine Form von Imperialismus. Der Streit um diesen Grundsatz spaltet inzwischen auch die ungarische Opposition: Ágnes Heller fordert, Brüssel müsse die Orbán-Gegner unterstützen, der ebenfalls linke Philosoph G.M. Tamás lehnt eine EU-Intervention ab (nicht zuletzt, weil diese offenbar nur der Durchsetzung neoliberaler Prinzipien, wie Unabhängigkeit der Zentralbank, und nicht der Hilfe zur demokratischen Selbsthilfe dient).

...
Itt most egy nagy dilemmát érintünk. Már John Stuart Mill is követelte a tizenkilencedik század közepén, hogy a népeknek önmaguknak kell a szabadságukat kiharcolniuk; egy, a demokrácia nevében létrehozott paternalizmus is egyfajta imperializmus. A vita efölött az alapelv fölött megosztja a magyar ellenzéket (sic!) is: Heller Ágnes követeli, hogy Brüsszel támogassa az Orbán-elleneseket, a szintén balos filozófus Tamás G.M. elutasít egy EU-intervenciót (nem utolsósorban, mert ez leginkább a neoliberális célkitűzéseket, mint például a nemzeti bank függetlenítését célozza, nem pedig segítségnyújtást a demokratikus önsegélyezés felé).

Der Autor ist Professor für Politikwissenschaft an der Universität Princeton in den Vereinigten Staaten.

A cikk szerzője a politikatudományok professzora az Egyesült Államok-beli Princeton egyetemen.

Hogy leköltöztetném-e a családomat? Csak nem gondolja? [videó]

2012-01-27T00:09:00.000+01:00

Vajon mi értelme volt akkor az elmúlt heteknek?

2012-01-26T00:16:00.008+01:00

Olvasgatva a beszámolókat és az elért ”eredmények” listáját OV keddi, brüsszeli tárgyalásairól, amelyeket Barrosóval és Martin Schulzcal folytatott, az embernek önkéntelenül is az ötlik a fejébe, hogy akkor vajon a mi értelme volt mindannak, amit a narancsos kormányzat csinált az elmúlt hetekben?

Mi értelme volt bevállalni az elszabaduló árfolyamot, a 10% feletti kötvényhozamokat? Mi értelme volt az egekbe lökni a magyar csődkockázati mutatót? És legfőképp mi értelme volt a hétvégén sok százezer embert végigvonultatni a városon a „nem leszünk gyarmat” felirat mögött?

Ov ugyanis a keddi tárgyalásai során, minden eddig hangoztatott narancsos érvet feladva, lényegében az összes pontban elfogadta a globalisták követeléseit. „Vannak kérdések, amelyekben a magyar kormány párbeszéd nélkül elfogadja az Európai Bizottság véleményét. A Magyar Nemzeti Bankot nem fogjuk összevonni a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletével, és töröljük az erről szóló jogszabályt is, ahogyan a jegybank monetáris tanácsának ülésén sem vesznek majd részt a kormány delegáltjai. Szintén elfogadjuk a Brüsszel jogi észrevételeit a monetáris tanács tagjainak felmentésével kapcsolatban. Nem engedünk viszont abból, hogy a nemzeti bank elnökére is vonatkozzon a kétmillió forintos fizetésplafonból és abból sem, hogy az MNB elnöke az alaptörvényre tegyen esküt.”

Ennyi.

A nagy narancsos szabadságharc délibábja végképp szétfoszlani látszik.

Sőt, most már kezdünk átesni a ló túloldalára is, mert OV már nem hogy nem kardoskodott, hanem egész egyszerűen benyalt Martin Schulznak, akinél nagyobb férget Cohn-Benditet és Guy Verhofstadtot leszámítva, arrafelé nem nagyon találni. „Jelenleg konszolidációs politika zajlik Magyarországon, és a kormány ezen gazdasági és társadalmi program köré akarja felsorakoztatni a népet.” A megbeszéléseket követő sajtótájékoztatón pedig kifejtette, hogy „teljes mértékben” tiszteli az Európai Parlamentet, melyet „a demokrácia szívének” tart. Végül a hétvégi tüntetés kapcsán kijelentette: „Magyarországon sajnálatos módon változik az eddig uniópárti közhangulat, de én és a kormány azon dolgozunk, hogy az Unió nyomvonalán tartsuk a szavazókat.”

Mielőtt valaki azt gondolná, hogy OV itt befejezte a nyáladzást, azt el kell, hogy keserítsem. Sajnos itt még nem volt vége a fidesz-féle sajátos szabadságharcolásnak. OV ugyanis a nagy lendületben elfogadta azt az új európai megállapodást is, amit néhány hete még azzal a felkiáltással, hogy nem tudunk semmit róla, nagyon helyesen elutasított. A helyzet azóta ebben az ügyben kardinálisan ugyan nem változott, de a narancsok vezérét ez most már nem aggasztotta: „Javasolni fogom az Országgyűlés illetékes bizottságának, hogy Magyarország csatlakozzék a készülő uniós pénzügyi paktumhoz.” – mondta bele a kamerákba a tárgyalások utáni sajtótájékoztatón.

Mint látszik OV mindent feladott. Mindent.

„Nem leszünk gyarmat” – skandálta szinte egy emberként a tömeg még néhány napja végig az Andrássy úton. „A magyar kormány párbeszéd nélkül elfogadja az Európai Bizottság véleményét” – mondta OV rá két napra Brüsszelben.

És ezen már nem lehet, pontosabban nincs mit magyarázni.

Vajon lesz pofára esés a végén?

2012-01-25T00:16:00.008+01:00

Hogy végül kiderül-e az igazság vagy sem, az egyelőre még nem tudható, az azonban biztos, hogy a Fővárosi Törvényszéken tegnap megkezdődött az a személyiségi jogi per, amelyet a holokauszt-túlélő Grüner Miklós [a fotón] indított Köves Slomó rabbi ellen, aki még 2009-ben egy internetes cikkben történelemhamisítónak titulálta őt.

Gondolom, a bevezető sorokat olvasva sokakban felmerül a kérdés, hogy mit érdekel minket az, hogy két zsidó milyen szirszar ügyön civakodik egymással? Mégis hol érint ez minket?

Ha az ügy valóban csak egy sima rágalmazási per lenne, mint aminek első hallásra látszik, akkor valóban nem lenne benne semmi érdekes. Azonban most jóval többről van szó, ugyanis a legjobb esetben bizonyítást nyerhet az az egészen megalapozott a feltételezés, hogy a holokauszt-ipar egyik legvisszataszítóbb figurája, Elie Wiesel nem más, mint az egyik legnagyobb szélhámos, akit valaha a hátán hordott föld.

A per igazi tétje ez.

Grüner Miklós az Auschwitzot is megjárt férfi, már évek óta próbálja felhívni a világ figyelmét arra, hogy a Nobel-békedíjas, magát Elie Wieselnek nevező valaki hamis személyazonossággal él és egyátalán nem az, akinek kiadja magát. Grüner szerint Wiesel egész egyszerűen ellopta egy lágertársa, Lázár Wiesel nevét és azonosítószámát. Grüner számára mindez akkor vált világossá, amikor először találkozott a magát Elie (Eliezer, Lázár) Wieselnek mondó holokauszt-sztárral. A találkozás alkalmával döbbenten állapította meg, hogy ez az ember nem az ő Lázár Wiesel barátja, akivel együtt volt a munkatáborban, hanem valaki, aki annak hazudja magát. Ennek akkor hangot is adott, aminek következtében Wiesel azóta sem volt hajlandó szóba állni vele.

Eleddig Grüner leleplezése nem sok sikerrel járt, mivel az általa hangoztatott és nem utolsó sorban bizonyítékokkal alátámasztott történetet az utóbbi évekig a radikális sajtón kívül senki nem volt hajlandó lehozni. Wiesel pedig talán tartva attól, hogy végül kiderül minden, ezidáig nem perelt helyreigazításért.

Így a történet jóideig elhallgatásra került, mígnem 2009-ben, Wiesel magyarországi látogatásakor Grüner újra előhozta az ügyet, ami immár nagyobb nyilvánosságot kapott. A dolgot ekkor már a magyarországi zsidó média sem tudta elhallgatni, így Grüner Miklós szavahihetőségét kezdték ki, melynek során Köves Slomó rabbi egy írásában történelemhamisítónak nevezte az idős embert.

Grüner azonnal átlátta a helyzetet, és mivel tudta, hogy őt sohasem fogják perelni, ezért ő indított keresetet rágalmazás miatt Köves ellen azért, hogy így közvetve a bíróságon tudja bebizonyítani azt, hogy Wiesel és az egész holokauszt-ipart megalapozó munkássága egy hatalmas nagy hazugság.

Mára már a zsidók is rájöttek arra, hogy a rágalmazással nem kicsi öngólt lőttek. Így Köves Slomó a sajtó képviselőinek már arról beszélt, hogy a Wiesel-ügy napirenden tartása alapot szolgáltathat az antiszemita és holokauszt-tagadó csoportok támadásaihoz, az ügyvédje, Nyizsnyovszki Alexandr pedig a tárgyalóteremben a kereset elutasítását kérte a bíróságtól mondván, hogy Köves a kifogásolt cikkében nem tényállítást közölt, csupán a véleményét fogalmazta meg Grüner Miklós tevékenységével kapcsolatban. Az ügyvéd végül még hozzátette: az amerikai állampolgár Wiesel személyazonosságát ezidáig hivatalosan egyetlen amerikai és nemzetközi hatóság sem vonta kétségbe, így tényként kell kezelni, hogy a Nobel-békedíjas író azonos azzal a személlyel, akinek vallja magát.

Az ügyvéd úr azonban azt valahogy elfelejtette hozzátenni, hogy Wiesel személyazonosságát azért nem vonta eddig kétségbe egyetlen bíróság sem, mert nem is volt eddig olyan per, ami ezt volt hivatott vizsgálni. Arról már nem is beszélve, hogy elég, mondjuk úgy sajátos észjárásra vall az az elgondolás, hogyha hivatalosan nem kételkednek valaki személyazonosságában, abban amit ő maga állít saját magáról, akkor tényszerűen annak kell elfogadni, aminek mondja magát.

De azt gondolom, hogy nem ez az utolsó olyan dolog, ami majd meglepődésre ad okot ennek az ügynek a kapcsán, hisz nem kérdés, hogy a holokauszt-ipar napszámosai minden cselt és fortélyt be fognak vetni annak érdekében, hogy Wiesel és az általa felépített mítosz semmit ne sérüljön.

Az előzetes információk szerint a Pataki Árpád bíró vezette Fővárosi Törvényszék február 6-án hirdet ítéletet az ügyben, aminek a vége ma még enyhén szólva is kétséges.

Vajon lesz pofára esés a végén?

Gyurcsány még nem tudja eldönteni, hogy cigányvajda legyen-e, vagy egy ócska celeb

2012-01-24T00:21:00.012+01:00

„Miskolcon vagyunk, beköltöztünk az Avas lakótelepre. Nem leszek abban a helyzetben, hogy hosszasan postoljak. De ha tudok, mesélni fogok. Bocs:))”

Ez a szöveg áll azon a virtuális cetlin, amit Gyurcsány hagyott az érdeklődőknek tegnap késő délután a fészbúk oldalán.

És tényleg. A hír igaz.

A DK lángoszlopai tegnap valóban leköltöztek a borsodi megyeszékhelyre. Gyurcsány, Molnár Csaba, Debreczeni József, Vadai Ágnes, Szűcs Erika és Varju László a következő három napra az Avas lakótelep egy-egy lakásába vackolt be, hogy a hivatalos indoklás szerint megismerjék a telep „valóságát”. Persze, hogy ez mennyire sikerül majd ennyi idő alatt, az mondjuk erősen kérdéses, hisz három nap még a felszín kapargatására sem elég, nemhogy a valódi problémák és azok gyökereinek a feltárására. De ezt minden bizonnyal Gyurcsányék is tudják. Ezért aztán nem rugaszkodunk el nagyon a valóságtól, ha azt mondjuk, hogy valószínűleg nem is emiatt mentek oda.

Gyurcsány bármennyire is klinikai esetnek tűnik, azért nem hülye gyerek. Pontosan tudja, pontosan érzi, hogy azzal, amit eddig csináltak, hogy azzal, ahogy eddig politizáltak soha nem fognak elmozdulni a 3 százalékos támogatottságtól. Így aztán valami új kellett, valami meglepő. Ez a miskolci túra pedig kiváló lehetőség arra, hogy a párt bemutathassa, hogy mennyire érzékeny az emberek problémáira, mennyire szívén viseli a legsanyarúbb sorsú rétegek sorsát.

Ne legyen kétségünk afelől, hogy a következő napokban a baloldali sajtó majd azzal lesz tele, hogy Gyurcsány és csapata az emberek valódi problémáival foglakozik, hogy ezek a derék emberek lemenve Miskolcra, ott szembesülve az átlagember mindennapjaival, mostantól már mindörökre megértik a vidéki emberek gondjait. És szinte az is biztos, hogy innentől majd ez lesz mindenre a hivatkozási alap: Mi lent voltunk Avason, pontosan tudjuk mi a helyzet. Mi értjük az emberek problémáit szemben veletek, akik a nagy jólétben teljesen elszakadtatok az átlagos hétköznapoktól.

Azonban Gyurcsány legújabb image-építése itt még nem állt meg.

Az avasi kiruccanással egyidőben ugyanis felkerült az ismertebb videómegosztókra a legfrissebb Gyurcsány-riport is, ahol az öszödi böszme a Blikk tévé Punk16 című műsorában, eléggé sajátos körülmények között adott interjút Majkának.

Annak a boncolgatásától szerintem most eltekinthetünk, hogy a nagy találkozó kapcsán Majka, vagy Gyurcsány süllyedt-e mélyebbre, mert ez a kérdés messze eltörpül a beszélgetés során elhangzottaktól. Ott ugyanis nagyon komoly dolgok derültek ki Ferenccel kapcsolatban:

Majka: - Van itt egy nagyon fontos dolog. Készítettek egy felmérést, ugye Önt mindig összehasonlítják mindenféle más politikusokkal… és Ön az egyik legszexibb politikus.
Gyurcsány: - Hááát. Ezzel meglep őszintén szólva.
Majka: - Én is meglepődtem, amikor elolvastam.
Gyurcsány: - Nem csodálom.
Majka: - Többek között olyan emberek szavaztak Önre, mint Anettka… Butor Mónika ex-playmate. Őt tudja? Nagyon jó. A kannák rendben vannak. Minden, abszolút… [a teljes riportért katt IDE]

Ezek vannak. Ez az új arculat.

Gyurcsány, mint látszik még nem tudta eldönteni, hogy a következő időszakban milyen szerepet öltsön magára. Jelen állás szerint cigányvajda lesz Avason, vagy egy ócska celeb Pesten. Aztán ha ez sem hozz semmit a pártnak, akkor majd kitalál valami újat, hisz olyan nincs, hogy valaminél ne legyen még lejjebb. Gyurcsánynál meg pláne. Persze előfordulhat az is, hogy Ferenc nem egy-egy figura eljátszásától várja a népszerűség szárnyalását, hanem egész egyszerűen az új kampányt a szánalom kivívására építi.

„A jobboldal szívesen élcelődik az én mentális állapotomon” – mondta bele a kamerába a pápai hős, de ezúttal is nagyot tévedett. Mert szó nincs élcelődésről, szó nincs ironizálásról. Csak tények vannak, amik pontosan kirajzolják egy szánalmas pojáca portréját.

Gyerünk Tibi! Ez kell!

2012-01-23T00:11:00.006+01:00

Amióta Gyurcsány kitakarította a Pártból a liberális szemetet és megalapította a saját kis szemétdombját, azóta a szocialisták háza táján nagyrészt csend és egyetértés uralkodik. Persze, hogy ez mennyire van ténylegesen így, az nem tudható, de talán a lényegen ez nem is változtat. Ha lehet hinni a híreknek, az elvtársak zöme elfogadta a szétválás után kialakult állapotot, és a többség megnyugvással vette tudomásul azt is, hogy a márciusi tisztújítás során nem lesz rivalizálás a főbb vezetői posztokért.

Mindenki arra számított, hogy Mesterházyt majd kihívó nélkül választják újra a pártelnöki poszton, hogy tovább folytathassa az általa megkezdett semmit mondást, és a kiszivárgott hírek szerint azt is sokan örömmel fogadták, hogy a párt őskomcsi brigádja már nem áll a Párton belüli generációváltás útjába. Szóval a külvilágnak szóló kommunikáció szintjén úgy látszott, hogy az elvtársak tényleg lezárták a nagy médiafigyelmet generáló belső harcokat és innentől már egységesen, a korábban megszokottaknak megfelelően az ország további árulását tartják a legfontosabb feladatuknak.

Azonban az elmúlt napokban ismét egy kis guano került a palacsintába, mivel a nehezen összehozott pártegységet most újabb veszély fenyegeti. Szanyi Tibi ugyanis a múlt csütörtökön, a párt Jókai utcai székházában bejelentette, hogy indulni kíván az elnökségért az MSZP közelgő tisztújító kongresszusán.

Mit mondhatnánk erre?

Hideg sör, kényelmes fotel.

Az előadás pazarnak ígérkezik, szép kis harc lesz, az kétségtelen. Lángolókereszt Tibi vs. Bikicsunáj Atti. A Párt igazi, emblematikus arcai. [a történetekért katt a linkekre]

Mindig van lejjebb – örökérvényű mondás. Az elvtársaknál meg pláne. Bár azért tegyük hozzá mindjárt azt is, hogy lényegében mindketten alkalmasak a feladatra és mindkettőjüknek megvan minden adottsága ahhoz, hogy vezessék az agyhalottak mára már azért szerencsére nem túl népes seregét. A butaság és az ostobaság kérdésében nagyjából fej-fej mellett haladnak és a Párt vezetéséhez szükséges hazugság és gátlástalanság faktor is mindkettőjüknél messze az elvárt szint felett húzódik.

Azt hiszem nem kérdés, hogy legalább ebből az aspektusból vidám napoknak nézünk elébe.

Nem tudom ki, hogy van vele, de szerintem az ország szempontjából az lenne a legjobb, ha Tibi nyerne. Az lenne az igazi megérkezés. Akkor tényleg minden végérvényesen a helyére kerülne, és a magyar balliberális oldal leplezetlenül megmutatná az igazi arcát. Szanyi az egyik lángoszlop, a másik meg Gyurcsány, és közöttük a feltörekvő nemteccikarendszeres és elempés idióták.

Gyerünk Tibi! Ez kell!

Szanyit az MSZP elnökének!

És persze még egy kis kannásbort mindenkinek...

Vasárnapi visszanéző – 3. hét

2012-01-22T00:10:00.004+01:00

Csendes a Don [2012. január 12.]

Magyarország ezer esztendős története nem szűkölködik véráldozatokban. Mégis kevés olyan tragédiája van történelmünknek, mint az 1943. január 12-én kezdődő doni áttörés. A rideg számadatok ma már mindenki számára ismeretesek. A katasztrófa során százötvenezer magyar: katona, munkaszolgálatos, hadifogoly lelte halálát.

Ma azokra emlékezünk, akik ezt a poklot megjárták és azokra a családtagokra, akik évtizedekig várták vissza férjüket, apáikat, testvéreiket, akiknek hétköznapjait soha el nem múlóan átitatta e tragédia…>>> tovább

Ki kéne szállni… [2012. január 16.]

Európa vonata és így vele mi is, egy mély szakadék felé száguld. A mozdonyt továbbra is azok irányítják, akik erre a vágányra terelték a szerelvényt. Az eddigi kazánfűtők megállás nélkül pakolják tovább a szenet.

Az előttünk lévő 26 vagonban áll a bál, a legelsőkben pedig már azt sem lehet tudni, hogy ki a fiú és ki a lány. Az első kocsikban már eljutottak odáig, hogy a pénzen kívül már semmi nem számít. A mocsok és a szemét lett az érték, a gátlástalanság a mérték.

Az utolsó, a piros-fehér-zöld jelzésű vagonban pedig mind gyakrabban jelenik meg a kalauz, és már sokadszorra akarja megfizettetni velünk a már elsőre sem olcsón vett jegyeket…>>> tovább

Anna néni azt üzente, hogy el Lehet Menni a Picsáb@ [2011. január 18.]

Amikor a múlt hét közepén Schiffer nagynéni egy nyílt levélben megüzente „Kedves Andris” - nak, hogy el Lehet Menni a Picsáb@, szerintem kevesen gondoltuk, hogy a felszólítás majd ilyen rövid időn belül valósággá válik. De mint látszik, Andris engedett a családi fészek nyomásának és múlt szombaton bejelentette, hogy azonnali hatállyal távozik a párt frakciójának éléről…>>> tovább

Szólok minden igaz magyarhoz

2012-01-21T00:29:00.006+01:00

Szólok minden igaz magyarhoz,
aki itt van testével, tiszta lelkével, igaz tenni akarásában.

A füves pusztán végigsuhan az Ős Turáni lélek,
hát ma itt vagyunk, és erről beszélünk,
és ezért gyújtunk együtt tiszta lélekkel szertüzet,
hogy szívünk lelkünk és fohászunk felszálljon a hetedik égbe.
Ott, ahol a dicső múltú Ősök, a mindhalálig Hősök,
akik Zászlót, Esküt, Hazát soha nem cseréltek,
de mindhalálig az Ősi Honért éltek.

Merjél hazádban magyar lenni,
napkelettől napnyugtáig,
és ha azt látod, hogy gyalázzák családod, hazádat,
dobbants oda, hogy NEM TŰRÖM!!!!!

Nincs annyi pénz, nincs annyi kincs, ami felérne azzal,
amit Őseink nékünk igaz szóval meghagytak.
Hűség, Bátorság, Becsület,
ez a magyar lelke és vezérlő szelleme...

Karaul táltos
Kurultaj
2008

Bukta

2012-01-20T00:13:00.005+01:00

Azért szépen alakul ez a Schmitt-féle plágium ügy, az kétségtelen. Az első hírek hallatán a gyanútlan szemlélődő még azt hihette, hogy az egész történet tényleg nem más, mint a liberált sajtó újabb lejárató akciója a narancsos kormányzat egyik emblematikus figurája ellen. Azonban ahogy egyre több információ látott napvilágot, úgy vált egyre hihetőbbé és megalapozottá az egész, ami aztán mára, legfőképp a hivatalos cáfolatok abszurditásának hatására, lényegében eljutott egy ZS-kategóriás tragikomédia szintjére.

Gondolom a sztori eleje, miszerint Schmitt Pál doktori disszertációja erősen plágium gyanús, talán már sokak által ismert. A múlt héten megjelent információk szerint a köztársasági elnök 215 oldalas dolgozatából mintegy 180 oldal Nikolaj Georgiev francia nyelvű munkájának többnyire szó szerinti, hivatkozás nélküli fordítása és átvétele. Azonban ez a kis apróság 1992-ben nem tűnt fel, vagy nem akart feltűnni senkinek sem. Így aztán Az újkori olimpiai játékok programjának elemzése című egyetemi doktori értekezésre az anyag bírálói a legmagasabb, summa cum laude minősítést adták, azaz a dolgozatot hiánypótló műnek minősítették mondván „hogy ez a problémakör sem a hazai, sem a nemzetközi szakirodalomban eddig ilyen részletességgel nem diszkutált”.

Amikor a plágium-vád megjelent a sajtóban a kormányzat részéről elsőként Szijjártó Péter, a miniszterelnök szóvivője kommentálta az esetet és a legjellemzőbb narancsos szokást alkalmazva „minősíthetetlen bulvárkacsa” címszóval besöpörte a kérdést a többi necces ügy mellé a szőnyeg alá. Ugyanígy tett a Köztársasági Elnöki Hivatal is, akik a leghatározottabban visszautasították a méltatlan vádakat, majd beküldték Schmittet a Magyar Rádió 180 perc című műsorába, hogy egy semmitmondó magyarázkodás után lezárhassák a kérdést. És kész. Ezzel elintézettnek is tekintették az ügyet.

De a történet itt valahogy még nem akart véget érni.

Hirtelen előkerült a 2005-ben megjelent Vendégségben: Schmitt Pál című könyv, amiben az elnök úr így vall a disszertáció körülményeiről: „amikor anyuka meghalt, megfogadtam, hogy doktori címet szerzek. „Minden szép, minden jó körülötted – mondta egyszer –, de úgy szeretném, ha dr. Schmitt Pál lennél.” Egyik fülemen bement, a másikon kijött. Gondoltam, ez úgyis lehetetlen, nekem sohasem lesz rá időm. De amikor meghalt, eldöntöttem, hogy le fogok doktorálni”.

A dolog innentől pedig kezd egész érdekesen alakulni, mivel mára már kiderült az is, hogy Schmitt édesanyja 1990 augusztusában halt meg. Georgiev pedig három évvel korábban, 1987-ben zárta le kutatásait és készült el tanulmányával. A rádióban az államfő már azt mondta, jól ismerte a bolgár sportvezetőt, és vele is közölte, szeretne írni egy kisdoktorit, amelynek „Nikolaj Georgiev akkor nagyon örült”. Tehát ha a könyvben leírtak és a rádióban elhangzottak fedik egymást, akkor Schmitt csak 1990 augusztusa után kereshette meg Georgievet, amikor a bolgár szakember már rég lezárta a kutatásait. Azaz ha a Schmitt által korábban mondottak megfelelnek a valóságnak, akkor semmiképpen nem kutathatott együtt Georgievvel.

Ciki. Mondhatnák bukta.

De az ügy itt még mindig nem ért véget.

Tegnap ugyanis újabb adalékkal gazdagodott a Schmitt-saga. Most az derült ki, hogy a doktori disszertációnak A gazdaság szerepe című fejezete szinte szó szerint megegyezik egy német tudós, Klaus Heinemann korábban publikált tanulmányának részleteivel, ami The Economics of Sport: The Institution of Modern Sport as an Area of Economic Competition címmel 1991-ben jelent meg, egy évvel Schmitt doktorálása előtt.

A kilencoldalas Heinemann-tanulmány Schmitt által felhasznált 8 oldalas része az államfő dolgozatában összesen 17 oldalt tesz ki. Így most úgy áll a dolog, hogy a 215 oldalas értekezésnek mindössze 18 olyan oldala maradt, amelyről még Schmitt azt állíthatja, hogy az az ő munkája. De szerintem nem kétséges, hogy napokon belül annak is meglesz gazdája.

Ez van.

Azt hiszem, elő lehet venni a régi dalt, mert lassan aktuálisabb lesz, mint valaha:

…egykori kommunista sporttitkár,
elutazott a pénzünkön a holdig már,
és hat nyelven mond semmit,
hogy a picsába kaptunk egy ekkora senkit?

A magyarokról nem esett szó

2012-01-19T00:18:00.012+01:00

Miközben OV kedd délután egy strasbourgi kávéházban készült a másnapi európai parlamenti vitára, aközben itthon Martonyi János vezetésével a kormány többi tagja ismét csontig nyalt a metélteknek.

Hogy a két történés, mármint az EP-vita és a budapesti nyalás között esetlegesen mennyire van, vagy lehet összefüggés, azt mindenki tippelje meg maga, de szerintem az itthoni hajbókolás akkor is meglett volna, ha történetesen a két esemény nem esik ennyire közel egymáshoz.

[nagyításért katt a fotóra]

Azonban legyen bármi is a háttérben, a lényegen ez mit sem változtat. A Magyar Nemzeti Múzeumban, a zsidómentő tevékenységéről ismert egykori svéd diplomata, Raoul Wallenberg születésének 100. évfordulója alkalmából szervezett programsorozat megnyitóján, ahol felsorakozott szinte a teljes magyar kormány, Martonyi János köszöntjében a következőket találta mondani: „A vészkorszak idején a magyar állam megmérettetett, és könnyűnek találtatott. Nem tudta megvédeni állampolgárait és elpusztításukhoz - igaz, megszállás alatt – segítséget nyújtott. Ez az egész nemzet tragédiája.”

A fenti mondat elhangzása biztosan nagy elégedettséggel töltötte el a zsidókat, mivel a Mazsihisz honlapján az eseményről való beszámoló főcímeként, a nap végén öles betűkkel már ez a idézet szerepelt. Bár mondjuk ennyiből akár Balog Zoltán társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár egyik-másik kinyilatkozását is betehették volna, mert azért ő is bőséggel mondott ánusznyálazó mondatokat: „Ma dől el, hogy milyen lesz a jövő, ezért fontos az emberi méltóság tiszteletének továbbadása a fiataloknak. Jó példával kell elöl járni, hogy azzal a saját jövőnkért tegyünk. Ha egyetemes értékként ismerjük el mindazt, amit Wallenberg cselekedett, mi is követhetjük őt az igazak keskeny ösvényén. Ezért munkásságát minél szélesebb körben kell megidézni és megismertetni” – mondta, majd átadta annak a városismereti vetélkedőnek a díjait, aminek a célja az volt, hogy a diákok megismerjék a magyar és zsidó kultúra együttélését, az embermentők tevékenységét.

A múzeumi váladékozáson, mintegy emelve az esemény hányadékfaktorát megjelent még Annette Lantos, Tom Lantos özvegye mellett Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter, Hende Csaba honvédelmi miniszter, Fónagy János a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium parlamenti államtitkára és persze Németh Zsolt kormányzati főseggnyaló is. De nem hiányozhatott az eseményről természetesen Erdő Péter bíboros, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, Zoltai Gusztáv, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) ügyvezető igazgatója, Feldmájer Péter, a Mazsihisz elnöke, Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija, Huszár Pál, a Magyarországi Református Egyház zsinatának világi elnöke, valamint a diplomáciai testület több tagja sem.

Szép rendezvény volt, ez kétségtelen. És ez még csak a kezdet, mivel a mostani esemény csak a nyitánya volt az egész évben tartó Wallenberg-programsorozatnak. Ha pedig esetleg valakiben felvetődne a kérdés, hogy vajon Magyarország miért nem egy magyar embernek rendez egy egész éves programsorozatot, akkor őket emlékezetném arra, hogy tavaly év végén a radikálisok a parlamentben kezdeményezték, hogy az idei évet a kormány nyilvánítsa Rákóczi-emlékévnek. Azonban a narancsos többség ezt nem tartotta megfelelőnek és november 2-án úgy határozott, hogy a 2012-es év, ha a fene fenét eszik, akkor is Wallenberg-emlékév lesz. És az is lett.

Arról, hogy OV-t Strasbourgban tájékoztatták-e az itthoni nyalásról, nem szólnak a hírek, és persze arról sem, hogy a honi hazaáruló liberáltak milyen infókat adtak le a fajtársaiknak az eseményről. Azonban az biztos, hogy tegnap a metéltek a parlamenti vitában jó három órán keresztül ekéztek magyar kormányt. Mondjuk ebben nagyon nincs is semmi meglepő, hisz egy Cohn-Bendittől, egy Guy Verhofstadttól, vagy egy Hannes Swobodatól mást nem is lehetett várni.

De OV-tól azért lehetett volna. Azonban ez sem történt meg. A magyar miniszterelnök lényegében elfogadott minden kritikát és megígérte, hogy felülvizsgál minden olyan törvényt, amit a metéltek nem tartottak megfelelőnek. Ráadásul a felrótt demokráciadeficit kapcsán, azzal mentegette magát, hogy volt annyira jófej gyerek, hogy betiltotta a Magyar Gárdát. „Törvényen kívül helyeztük, és felszámoltuk a paramilitáris szervezeteket” – mondta, majd biztosította a felvilágosult európai hallgatóságot arról, hogy minden körülmények között meg fogja védeni a zsidókat és cigányokat. [a videóért katt IDE]

A kormányzat és OV részéről a magyarok védelméről természetesen úgy, ahogy Strasbourgban, úgy Budapesten sem esett szó. De ez meg már kit érdekel. Lényeg, hogy a zsidók és a cigányok meg vannak védve. A liberáltaknak pedig be van nyalva.

Úgy látszik, a narancsos szabadságharc az elmúlt hetek valamelyest biztató fellángolása után, ismét visszatért a jól megszokott kerékvágásba.

Anna néni azt üzente, hogy el Lehet Menni a Picsáb@

2012-01-18T00:10:00.010+01:00

Amikor a múlt hét közepén Schiffer nagynéni egy nyílt levélben megüzente „Kedves Andris” - nak, hogy el Lehet Menni a Picsáb@, szerintem kevesen gondoltuk, hogy a felszólítás majd ilyen rövid időn belül valósággá válik.

De mint látszik, Andris engedett a családi fészek nyomásának és múlt szombaton bejelentette, hogy azonnali hatállyal távozik a párt frakciójának éléről.

„Sem dédapád, sem nagyapád soha nem értett egyet szélsőséges politikai véleményekkel, soha, semmilyen körülmények között sem lettek volna hajlandók jobboldali szélsőségesekkel együttműködni. Meggyőződéses baloldaliak voltak, és tisztességes meggyőződésük okozta a szélsőséges baloldaliak, de inkább a baloldali eszméket megcsúfoló politikai bűnözők általi meghurcolásukat.” – írta levélében Schiffer Anna, majd így folytatta: „Te Őket tagadod meg mindennapi politizálásoddal, nevükre, bennem hordozott emlékükre hozol szégyent! Majtényi László január 2-án elhangzott beszédének egyik fontos gondolatát, módosított formában, ajánlom figyelmedbe: Sokkal jobb sors egy demokratikus párt leköszönt vezetőjének lenni, mint megbuktatott politikusának.” [a teljes levél ITT olvasható]

Tekintettel a dolog abszurditására, abba, hogy Schiffer Anna egy mondatban képes volt leírni a baloldali és a tisztességes szót, ami ha politikáról van szó finoman szólva is értelmezhetetlen, most talán nem érdemes belemennünk. Azonban azon már érdemes kicsit elgondolkodnunk, hogy mi az általa írt nyílt levél legfőbb és legárulkodóbb üzenete.

Anna nagynéni fő bűnként azt rója fel, hogy Schiffer fel merte jelenteni és el merte utasítani Gyurcsányt, fel merte vetni a Jobbikkal való együttműködés lehetőségét és a parlamentben nem átallott szóba állni egyik-másik radikális képviselővel. Azaz a nagynéni üzenete teljesen egyértelmű. Egy megrögzött kommunista unokája sohasem működhet együtt, még közvetetten sem a jobboldallal. Ez egész egyszerűen nem történhet meg, legyen bármilyen mocsadék is a honi baloldal, lehet bármekkora hazaáruló is a szocialista brigád. Egy Szakasits-unoka soha nem állhat ki a sorból. Inkább lépjen hátrébb, inkább tűnjön el, de odaállni, vagy csak szóba elegyedni a másik oldallal nem lehet.

Andris pedig annyira nem hülye gyerek, így értett a szóból. Pontosan tudta, hogy neki a következő időben már nem osztanak lapot. A Birodalom csalódott benne pedig egy ilyen pedigrével igazán sokra vihette volna. Azonban a Birodalomnak most már teljes egység kell, mivel egyre vészesebben fogynak a hónapok. Nincs már idő szarakodásra és egy új párt felépítésére. A meglévőket kell egy zászló alá terelni, egy mindenki számára elfogadható jelölt mögé. A jelölt pedig, mint most már kiderült, nem Schiffer, aki volt annyira naiv, hogy valahol talán tényleg elhitte, hogy lehet más a politika. Azonban az arrafelé nem lehet más, még csak szavakban sem.

Így aztán Andrisnak most sem sikerült kilépni az igazi nagyhalak árnyékából úgy, ahogy 1989-ben sem, amikor a Gyurcsány vezette Új Nemzedék Mozgalomban Bajnai mögött csak a harmadhegedűst játszotta és 1992-ben sem, amikor kénytelen-kelletlen megvált az Ifjú Szocialisták mozgalmának ügyvivői székétől. Az akkori időkről így mesélt még néhány hónapja a Népszava újságírójának: „Jó néhány társammal azon törtük a fejünket '90-ben, miképp lehetséges egy olyan alternatív, kicsit radikális ifjúsági mozgalmat csinálni, amely vállaltan baloldali. A csapda az volt, hogy úgy szerettünk volna egy alternatív baloldali mozgalmat csinálni, hogy nem kértünk a pártállam utódszervezeteiből. Élt bennünk egy naiv illúzió, miszerint az akkori MSZP kapcsolatrendszerét át lehet súlypontozni a régi nómenklatúráról alternatív mozgalmakra.”

Andris nem lehet.

Nem lehet semmit súlypontozni felétek. A mocsok, a gátlástalanság, a harácsolás és a haza árulása soha ki nem vesző tulajdonsága a magyar baloldalnak. És ez most sincs másképp és nem lesz másként a jövőben sem. A fenti tulajdonságok nemzedékről nemezedére szállnak. Nem lesz olyan, hogyha majd kihal az utolsó Kádár-nemzedék is, akkor majd jönnek az új, tisztességes és fiatal baloldaliak. Mert ez nem lehet. Ez nem történhet meg, éppen az olyan családok és körök miatt, mint amilyen a tiétek is.

Nézz szét magad körül és láss. Schiffer nagynénikéd levele pontos látlelete, a tökéletes kórképe annak a velejéig rohadt világnak, amiben éltek.

Vona Gábor a Ma Reggelben [videó]

2012-01-17T00:16:00.002+01:00

[A szombati tüntetés vágatlan felvétele ITT megnézhető.]

Ki kéne szállni…

2012-01-16T00:19:00.010+01:00

Az elmúlt héten nem múlt el úgy nap, hogy az EU, az IMF, vagy valamilyen más felvilágosult globalista szervezet ne küldött volna valamilyen fenyegető üzenetet, ne fogalmazott volna meg valamilyen szigorú kritikát Magyarországgal kapcsolatban.

A hét elején az Európai Parlament állampolgári jogokkal foglalkozó szakbizottságának ülésén az illetékes főigazgató átfogó vizsgálatot sürgetett annak érdekében, hogy nem sértik-e az uniós jogszabályokat a jegybank függetlenségét, a bírók idő előtti nyugdíjazását és az adatvédelmi hivatal függetlenségét érintő új magyar törvények. A bizottságban ülő EP-képviselők pedig kritikák özönét zúdították az országra: „Nem szabad hagyni, hogy egy ország visszacsússzon a diktatúrába” - mondta egy portugál zöld képviselő, „ami most Magyarországon történik, elképesztő” - fejtegette aztán egy liberális belga politikus. Majd Françoise Le Bail, az Európai Bizottság jogérvényesülési főigazgatója vette át a szót és közölte: „az Európai Bizottság minden jogával élni fog a vizsgálat során, és a jövő héten dönt Magyarország sorsáról. Ha úgy ítéljük meg, kötelezettségszegési eljárást is indíthatunk az ország ellen.”

A kritikák és a fenyegetések sorát a hét közepén az EB illetékes alelnöke folytatta, aki szerint „a legsúlyosabb uniós szankció a kohéziós alapok kifizetéseinek leállítása lehet”. Olli Rehn kiemelte: „Brüsszel nem találta elegendőnek a magyar kormány intézkedéseit a költségvetési hiány lefaragására. Tavaly ugyan Magyarország hozta a GDP-hez viszonyított háromszázalékos deficithatárt, és ez vélhetően az idén is alatta marad, de az Európai Bizottság (EB) szerint ez csak egyszeri lépéseknek – a magán-nyugdíjpénztári pénzek átemelésének – tudható be, s jövőre már meghaladhatja a szintet a deficit.”

A hét második felében pedig José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke kertelés nélkül kimondta a lényeget, amit ezentúl akár az EU új alapkövének is tekinthetünk: „Felhasználjuk minden hatalmunkat annak biztosítására, hogy Magyarország igazodjon az EU elveihez és értékeihez”, azaz aki magától nem csinálja azt, amit a globalisták akarnak, azt simán bedarálják és letapossák.

A hírek hallatán gondolom, sokakban felvetődik a kérdés, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy a globalistáknál ennyire kivertük a biztosítékot? Vajon elképzelhető az, hogy OV látszatszabadságharcát ilyen komoly veszélynek tekintik? Tényleg előfordulhat az, hogy a narancsos kormányzat a globalista játékszabályok betartása melletti kicsi lavírozása is súlyos ellenszegülésnek minősül?

Azt hiszem, nem kell sem külpolitikai, sem gazdasági szakértőnek lennünk ahhoz, hogy lássuk azt, hogy normális esetben egy ilyen gazdaságilag és katonailag is súlytalan ország, mint a miénk nem jelenthetne veszélyt a globalista törekvéseknek. Magyarország gazdasága a számokat tekintve lényegében nem oszt, nem szoroz a nagy pénzügyi játékban, hisz az általunk produkált milliárdok a halandó ember számára bármennyire is nagy számoknak tűnnek, a globális piacnak igazából csak egy igen kis töredékei.

De akkor mi lehet az igazi ok?

A válasz a kérdésre többféle lehet, de talán a legvalószínűbb az, hogy a példa. A ”rossz” példa, ami akár ragadós is lehet, és ami olyan lavinát indíthat el, ami a globális kártyavár összeomlásához vezethet. Persze most sokan mondhatnák azt, hogy azért ne legyünk már ennyire naivak, ne higgyük már el, hogy majd mi döntjük be az eddig gondosan építgetett globális rendszert.

Nem tudom, de akik ezt mondják, azok ne felejtsék el az ’56-os forradalmat. Ne felejtsék el, hogy akkor, azokban a dicsőséges napokban mi indítottuk el a kommunista birodalom széthullást. Ma már tudjuk ezt, de azokban az időkben biztosan nem sokan gondolták volna, hogy az akkori bátor tettek néhány évtized múltán mihez vezetnek majd.

De legyen bárhogy is, a tényeken ez mit sem változtat. A tényeken, amelyek pontosan mutatják, amelyek pontosan jelezik, hogy a világ mostani pénzügyi rendszere a végét járja, hogy az évtizedekig pakolgatott kártyavár első lapjának, már csak egy egész kicsi hiányzik ahhoz, hogy elborulva maga alá temesse az egész rendszert. És az első kártya eldőléséhez a mai helyzetben, akár elég lehet a mi ellenállásunk, a mi kitartásunk és a mi példamutatásunk is.

Ha megvizsgáljuk a világ gazdaságának mutatóit, akkor az alábbi döbbenetes adatokat találjuk. A világ valamennyi termelő és értékképző tevékenységének a 2010. évi összes értéke – GDP – 58 ezer milliárd amerikai dollár volt, azaz ennyi értéket termeltek meg összességében a Föld országai. Ezzel szemben a világ összes államadóssága a 2010. évi állományt tekintve 110 ezer milliárd dollár.

Ugye érti mindenki?

A megtermelt javak összege 58 ezer milliárd, az államadósságok összege 110 ezer milliárd dollár. Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy a világszintű eladósodottság 190 százalékos. És ez csak az egyes államok adósságát jelenti. Ha megnézzük a világban kint lévő összes hitelpénz – részvény és kötvényállomány – vagyis a tőkepiac méretét, akkor azt láthatjuk, hogy az tavaly 212 ezermilliárd dollár volt, azaz 356 százalék a világ GDP-hez viszonyítva.

Azonban a történetnek itt még messze nincs vége. Mert az, hogy a világban lényegében három és félszer több adósság van nyilvántartva, mint amit megtermelünk, még messze eltörpül a spekulációs összegek mellett. Ugyanis a spekulációs, származékos, tőzsdén kívüli kereskedésbe kerülő – OTC (Over-the-counter) – eszközök nyilvántartott állománya 2010 végén 601 ezer milliárd dollár volt, ami a világ összes GDP-jéhez képest 10,4-szeres arányt képvisel. Igen, a világ GDP-jének 1040 százaléka.

És mielőtt elvesznénk a számokban még egy utolsó adat. A hozzáértők szerint a GDP-hez mért 60 százalék feletti államadósság már szinte visszafizethetetlen, vagy csak hosszú évtizedeken át csökkenthető egy elviselhető szintre, de ehhez kiemelkedő gazdasági növekedést kellene elérni, amit viszont, éppen az adósságfinanszírozás magas költségei és a kapcsolódó diktátumok akadályoznak.

Ennyi. A kör bezárult.

Manapság a pénz döntő többsége mögött nincs valós teljesítmény, minden a spekulációra épül. Az adósságok lényegében visszafizethetetlenek. A rendszer pedig csak addig tartható fenn, amíg mindenki maximálisan asszisztál ahhoz, hogy ez így legyen. Az EU vezetői ezért nem engedik meg azt, hogy bárki is saját utakon járjon, ezért nincs semmilyen lavírozási lehetőség, és ezért tapossák le azonnal azokat, akik kicsit is ki akarnak lógni a sorból.

Európa vonata és így vele mi is, egy mély szakadék felé száguld. A mozdonyt továbbra is azok irányítják, akik erre a vágányra terelték a szerelvényt. Az eddigi kazánfűtők megállás nélkül pakolják tovább a szenet.

Az előttünk lévő 26 vagonban áll a bál, a legelsőkben pedig már azt sem lehet tudni, hogy ki a fiú és ki a lány. Az első kocsikban már eljutottak odáig, hogy a pénzen kívül már semmi nem számít. A mocsok és a szemét lett az érték, a gátlástalanság a mérték.

Az utolsó, a piros-fehér-zöld jelzésű vagonban pedig mind gyakrabban jelenik meg a kalauz, és már sokadszorra akarja megfizettetni velünk a már elsőre sem olcsón vett jegyeket, miközben a vele tartó rendfenntartó üvöltözve megmondja nekünk, hogy hogy ülhetünk, miről beszélgethetünk, mikor húzhatjuk le az ablakot, és mikor használhatjuk a mosdót.

Nekünk pedig lassan rá kéne döbbennünk, hogy egy baromi rossz társasággal, baromi rossz irányba haladunk. És persze mihamarabb rá kéne jönnünk arra is, hogy amíg még lehet, ki kéne szállni…

Vasárnapi visszanéző – 2. hét

2012-01-15T20:14:00.004+01:00

Viccnek azért durva lenne [2012. január 6.]

Azt hiszem, nem esünk nagy túlzásba azzal, ha kijelentjük, Magyarország jelenleg nincs könnyű helyzetben. De minden további kockázat nélkül mondhatnánk azt is, hogy bajban vagyunk, nagyon nagy bajban. Az ország elleni gazdasági és politikai támadások mára már mindennapossá váltak. A globalisták minden eszközt bevetnek annak érdekében, hogy egy újabb megalázó feltételekkel felvett hitellel további hosszú évtizedekre állandósítsák az ország adósrabszolga besorolását. Sőt, ma már olyan hangokat is lehet hallani, hogy az EU és az Egyesült Államok a görög és az olasz mintának megfelelően, itthon is a saját emberét akarja a nyakunkba ültetni, aki majd még az eddigieknél is gátlástalanabbul rábólint mindarra, amit Brüsszelből, Washingtonból és Tel-Avivból diktálnak neki.

Egy ilyen helyzetben, amikor a következő évtizedek sorsa forog kockán, azt gondolom, hogy az átlagpolgár függetlenül attól, hogy szimpatizál-e a narancsos kormányzattal, vagy sem, azért azt joggal elvárhatná, hogy azok, akik döntenek a sorsáról, a helyzet komolyságának megfelelően kezeljék az ügyeket. És talán az sem lehet irreális elvárás, hogy a kialakult helyzet kommunikálást, a közvéleménnyel való megismertetését ne sík hülyékre bízzák, ne olyanokra, akiknek nagyjából és egészében a leghalványabb fogalmuk nincs arról, hogy mi folyik a világban…>>> tovább

Ne tévedjünk el [2012. január 9.]

Az elmúlt hetekben számomra kicsit döbbenetes módon, egyre több pozitív visszajelzést lehetett és lehet olvasni az egyes közösségi portálok radikális csoportjainak üzenőfalain, a múlt év végi elempés leláncolásos performansz és az operaházi tüntetés kapcsán. A hozzászólók jelentős része egyetért a balliberáltak akcióival és jónéhányan azon keseregnek, hogy ezek az ötletek miért nem a jobbikos képviselők fejéből pattantak ki, hogy a tiltakozásokat miért nem a radikálisok szervezték meg.

Azonban mielőtt elvesznénk a nagy hőbörgésben talán érdemes kicsit hátrébb lépnünk és távolabbról is megszemlélnünk a történéseket. Talán érdemes elgondolkodni azon, hogy kik azok, akik most a kormányt támadják, hogy kik azok, akik féltik a demokráciát. Persze most sokan mondhatnák azt, hogy kit érdekel, hogy kik tüntetnek, nekünk OV és a narancsos kormányzat most a legnagyobb ellenségünk. De ez nem igaz, pontosabban nem így igaz…>>> tovább

Prédikáció [2011. január 10.]

A plébános úr Kárpátalja egyik kisvárosában szolgált még a háború előtt.
Húsvét reggelén, amikor a zsúfolt templomban felment a szószékre prédikálni, egy üres és rozsdás madárkalitkát vitt magával és letette a szószék párkányára. Persze mindenki meglepődve nézte és kíváncsian vártuk, mi lesz ebből. Az atya elkezdte a prédikációt…>>> tovább

Tagok legyünk, vagy szabadok?

2012-01-14T00:05:00.002+01:00

Tagok legyünk, vagy szabadok? – ez a jelszava a Jobbik EU-ellenes tüntetésének, melyen a párt szót emel az Európai Bizottság szerdai ultimátumával szemben, mely a rendszerváltás óta a legdurvább támadás függetlenségünk ellen.

Az Európai Bizottság budapesti képviselete előtti demonstráción felszólal Vona Gábor, Szegedi Csanád és Varga István.

Január 14-én, ma 14 órától az Európai Bizottság Magyarországi Képviselete előtt (Budapest II. ker., Lövőház u. 35. – a Millenáris Park mellett - térkép) várunk minden hazája önállóságát féltő állampolgárt, pártszimpátiára való tekintet nélkül.

Jobbik Magyarországért Mozgalom

Üzenem

2012-01-13T00:27:00.002+01:00

Egyszer mindenért felelni kell,
egyszer minden számadásra kerül,
mert él még bennünk a törhetetlen hit,
hogy nem mindég a szemét marad felül...

Bár ma még csak káromkodni hajt is
a tehetetlen, meddő akarat,
megmozgatja a nehéz hidakat is
az ár ereje, ha gátja szakad.

Pedig egyszer ez is bekövetkezik,
elsodor megfontolást, józan okot
a megalázott szívben égiglobbant harag.
S a legény, ki eddig dallal szórakozott

a virágban terhes réteken,
a gazda, aki izzadva kapált,
az asszony, aki kenyeret dagaszt:
eljön kiosztani a megérdemelt halált!

Egyszer minden mocskos patkányra
rászakad az örök rémület,
s ti, akik ma mégis rajtunk rágtok,
tudjátok meg: nincs könyörület!...

Kérges markunk ököllé duzzad,
fáradt szemünk mintha villám volna,
s megismeri büszke úrmagunkat,
kifosztott fajtánk minden árulója.

Alföldi Géza
Csak a gyökér kitartson
1943

Csendes a Don

2012-01-12T00:15:00.006+01:00

Álmos a táj, nem muzsikál
Mint, amikor egy szív, ha megáll
Búsul a vén őszi levél
Vissza talán már sose tér

De még mielőtt a földbe teszik
Mesélj milyen volt, mondd el nekik
Hogy csendes a Don
Egy halk sírhalom
És fázik a jéghideg földben a csont
De mind hazavágy, mint a madár
Várja őket az otthoni táj

Hallgat a tábor, nincs csatazaj
Sírnak az ágak, néma a dal.

Magyarország ezer esztendős története nem szűkölködik véráldozatokban. Mégis kevés olyan tragédiája van történelmünknek, mint az 1943. január 12-én kezdődő doni áttörés. A rideg számadatok ma már mindenki számára ismeretesek. A katasztrófa során százötvenezer magyar: katona, munkaszolgálatos, hadifogoly lelte halálát.

Ma azokra emlékezünk, akik ezt a poklot megjárták és azokra a családtagokra, akik évtizedekig várták vissza férjüket, apáikat, testvéreiket, akiknek hétköznapjait soha el nem múlóan átitatta e tragédia...

Az 1943. január 12-én kezdődő doni áttörés gyökerei 1942 elejéig nyúlnak vissza, amikor is fordulat következett be Magyarország második világháborús katonai részvételében. A Barbarossa-terv meghiúsulása, valamint az 1941-42-es téli szovjet ellentámadás során elszenvedett személyi és anyagi veszteség arra sarkallta Hitlert, hogy határozottan követelje szövetségeseitől hadseregeik nagyobb arányú bekapcsolódását a hadműveletekbe.

A magyar hadvezetés, a minisztertanács 1942. január 26-i határozata értelmében eleget tett a követelésnek és 207 ezer fős személyi állományt mozgósított. A határozat előírta, hogy a behívottak az ország területéről egyenlő arányban kerüljenek besorozásra figyelembe véve azt is, hogy az így mozgósítottak csak kis mértékben érintsék a honvédség legjobban kiképzett állományát.

A 2. hadsereg alakulatainak tényleges mozgósítására 1942. február 24-től került sor. A kiszállítást követően a hadsereg csapatai súlyos harcok árán 1942. július 24-én érték el a Don folyó vonalát, ahol német alárendeltségébe kerülve a hadsereg személyi állományához és felszereltségéhez képest széles, 200 kilométer hosszú arcvonalon foglaltak védőállást.

A Friedrich Paulus tábornok parancsnoksága alatt álló hadseregcsoportot ezt követően két részre bontották. Az egyik része a Kaukázus felé nyomult előre és augusztus végére elérte a hegyvonulat magaslatait, azonban a szovjet hadsereg erőit nem sikerült a hegységből kiszorítania. A sereg másik része, amely a 2. német, a 2. magyar és a 8. olasz hadseregből állt, Sztálingrád ostromára vonult fel.

Ők augusztus 8-án érték el a Volgát Sztálingrád térségében, majd megkezdődött a benyomulás az elővárosokba. Súlyos utcai csatákban a németek megszerezték a város feletti uralom egy részét, a városközpontot azonban nem sikerült elfoglalniuk. November 19-én aztán heves tüzérséggel és harckocsi támadásokkal megindult a Vörös Hadsereg ellentámadása, aminek következtében bezárult a gyűrű az ostromló német erők körül. A végül szovjet győzelemmel záruló csata - mint ma már jól látható - döntő fordulatot eredményezett a háború menetében.

1943. január 2-án a németek elkezdték a visszavonulást a Kaukázusból. Január 12-én Urivnál, majd 14-én Scsucsjénél a szovjet hadsereg nagy erejű támadást indított a Don-kanyarban védelmi állásokban lévő, mintegy 200 ezer főt számláló 2. magyar hadsereg ellen. A szinte elviselhetetlen, mínusz 35-40 fokos hideg ellenére a magyar honvédek hősiesen próbáltak ellenállni, de megfelelő elhárító fegyverek hiányában, a páncélosok elleni szinte puszta kézzel való küzdelem eleve kudarcra volt ítélve.

Az első napokban a magyar csapatok szívósan tartották magukat. Működött a vezetés és volt mivel harcolni. Január 15-én azonban a szovjet támadó egységek elvágták a hadsereg többi erőitől a III. hadtestet, melynek következtében a nap estéjére az áttörés szélessége 100 kilométerre növekedett. A vezetés cselekvésképtelen volt, a páncélelhárítás gyenge, és a tüzérség kiesett. Jány Gusztáv vezérezredes hadseregparancsnok január 16-án kiadta az előzetes intézkedést a VII. hadtest és az 1. páncéloshadosztály visszavonulására. A német B. hadseregcsoport azonban, amelynek alárendeltségébe a magyar hadsereg is tartozott, nem engedélyezte a visszavonulást, de támogatást sem adott a mieinknek.

Ma már tudjuk, hogy a menekülő német egységek fedezetnek, ágyútölteléknek használták a magyar katonákat. A megmaradt csapategységek súlyos utóvédharcokat vívtak, Kurszk térségéig vonultak, s átkeltek a Dnyeperen. A csatavesztés után, akik túlélték a szovjetek golyóit és a fagy poklától is megmenekültek, azokra a legkegyetlenebb hadifogság várt.

A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak. A megfelelő fegyverzet, felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott hős honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda a -40 fokos orosz télben.

A mintegy kétszázezres magyar haderőből csaknem 150 ezer katona soha nem tért haza.

Mintha kicsit túllőtt volna a célon a Fidesz faliújságja

2012-01-11T00:16:00.006+01:00

Gondolom, a híradásokból már sokan értesültek arról, hogy a Fellegi Tamás vezette magyar delegáció, a hét elején megkezdte a puhatolózó tárgyalásokat a Magyarország számára folyósítandó újabb IMF-hitel ügyében. Az egyeztetések kapcsán az elmúlt napokban egyre több találgatás, újságcikk és szakértői vélemény látott napvilágot, ami a hitel fejében várható globalista követelések tartalmát és annak következményeit elemezgeti. A legtöbb írás azt valószínűsíti, hogy az IMF-EU páros a megegyezés feltételeként majd a nemrégiben elfogadott jegybanktörvény visszavonását, a multicégekre kivetett válságadók mértékének jelentős mérséklését és gyors kivezetését, valamint a tervezett reformok végig vitelét, azaz leánykori nevén újabb lakossági megszorításokat kér, pontosabban követel majd a magyar kormánytól.

Azonban tegnap reggelre kiderült, hogy a fentebb felsorolt követelések sora még messze nem teljes. A Magyar Nemzet ugyanis címoldalon, öles betűkkel hozta a legújabb hírt, miszerint az Európai Unió újabb követeléssel állt elő. Most már Gyurcsányt és a buzikat akarják. [nagyításért katt a fotóra, az online verzióért pedig IDE]

Igen, állítólag ezek a megegyezés Brüsszel által támasztott feltételei. Az MN szerint nem ad pénzt az EU, ha Gyurcsány és a buzik ügye nem rendeződik számukra megnyugtató módon.

A narancsosok faliújságjának állítólagos értesülése alapján „Az EU, a sikeres tárgyalások érdekében azt kéri, hogy vegyék ki az alaptörvényből azt a passzust, amelyik kimondja, hogy a házasság egy férfi és egy nő között jön létre (pontos szöveg: „Magyarország védi a házasság intézményét, mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot, mint a nemzet fennmaradásának alapját”). Továbbá kéri, "hogy szűnjön meg a Gyurcsány Ferenc ellen indított eljárás. (a volt miniszterelnököt a Központi Nyomozó Főügyészség hivatali visszaéléssel gyanúsította meg a sukorói kaszinóberuházással kapcsolatos büntetőügyben. Hétfőn Veres János volt szocialista pénzügyminisztert tanúként hallgatták ki a sukorói telekcsere ügyében.)”

A sorokat olvasva azt hiszem, nehezen lehet eldönteni, hogy az ember harsányan felnevessen, vagy inkább elsírja magát. Az elmúlt évek tapasztalataiból kiindulva, a gyanútlan szemlélődő sok mindent el tud képzelni a felvilágosult Európáról és annak liberális vezetőiről, de ez a hír valahogy kicsit necces. Mert azért az nehezen hihető, hogy egy ekkora téttel bíró tárgyalás sikerességének sorsát az határozza meg, hogy az egyik fél mit gondol a homokszexek házasságáról, arról már nem is beszélve, hogy milyen alapon lehetne egy tárgyalás hivatalos feltétele egy folyó jogi eljárás felfüggesztése? Természetesen az nem kérdés, hogy Gyurcsány jól fekszik az európai balliberáltak körében, de ez így, akkor is durva lenne.

Persze érti az ember a lap szándékát, értjük, hogy valahogy el kell venni a tárgyalások élét, hogy olyan információt kell elhinteni a tárgyalásokkal kapcsolatban a lakosság körében, ami megdöbbenti és felháborítja a többséget. De mégis, nem túlzás ez egy kicsit? Az ország egyik legnagyobb és magát mértékadónak hirdető napilapja eljut arra a szintre, hogy nehezen ellenőrizhető „értesülésekre” hivatkozva, „Munkatársainktól” felirat alatt buzikkal és Gyurcsányal bujtogat az IMF ellen?

Előző este összeült a szerkesztőbizottság és azon tanakodtak, hogy hogy lehet összehozni egy cikkben az EU-t, az IMF-et, Gyurcsányt és a homokosokat? És ez jött ki? A címlapra?

Vagy mégis mi?

Biztosan sokan vannak ebben az országban olyanok, akik finoman szólva sincsenek jó véleménnyel se az EU-ról, se az IMF-ről, se Gyurcsányról. És biztosan sokan vannak olyanok is, akik mindezek mellett még nem értenek egyet a melegházassággal, a deviancia propagálásával sem. De ettől még az ilyen jellegű írások nem válnak értelmessé, ettől még a lényeg, ami a ránk erőltetett hitel következményeit illeti, egy jottányit sem változik és legfőképp, ettől még a narancsos vezetés tevékenysége nem válik hitelesebbé.

A lap és a cikk reggeli megjelenését követően, délután aztán megszólalt Amadeu Altafaj Tardiót is, aki az EU pénzügyi biztosának, Olli Rehnnek a szóvivője. Tardio röviden úgy reagált a Magyar Nemzet értesülésére, hogy az „nonszensz”.

Nem mintha annyira fájna, hogy a Magyar Nemzetnek sikerült leküzdenie magát a primkó bulvárlapok szintjére, de azért az tényleg érdekelne, hogy mégis mire volt jó ez?

Prédikáció

2012-01-10T00:36:00.012+01:00

A plébános úr Kárpátalja egyik kisvárosában szolgált még a háború előtt.
Húsvét reggelén, amikor a zsúfolt templomban felment a szószékre prédikálni, egy üres és rozsdás madárkalitkát vitt magával és letette a szószék párkányára. Persze mindenki meglepődve nézte és kíváncsian vártuk, mi lesz ebből. Az atya elkezdte a prédikációt:

Amikor tegnap végigmentem a Fő utcán, szembe jött velem egy fiatal gyerek, kezében lóbálta ezt a madárkalitkát. A kalitka alján három kis vadmadár lapult, reszketve a hidegtől és a félelemtől.

Megállítottam a fiút és megkérdeztem:
- Hát te mit viszel magaddal?
- Csak ezt a három nyamvadt madarat - felelte.
- Aztán mit akarsz csinálni velük? - kérdeztem.
- Hazaviszem őket és szórakozom velük - felelte. - Feldühítem őket,kihúzom a tollaikat, egymás közötti viadalra uszítom őket. Élvezni fogom.
- De előbb-utóbb beleunsz majd. Utána mit csinálsz velük?
- Ó, van otthon két macskánk - mondta a fiú -, azok szeretik a madárhúst. Megetetem őket velük.

Hallgattam egy kicsit, aztán ismét megszólaltam:
- Fiam, mennyit kérsz a madarakért?
- Nem kellenek magának ezek a madarak, atya. Hiszen ezek csak nyamvadt mezei verebek. Még énekelni sem tudnak. Még csak nem is szépek.
- Mennyit kérsz értük? - kérdeztem ismét.

A fiú végigmért, mintha megbolondultam volna, aztán megmondta az árat: tíz pengő. Kivettem a zsebemből a tíz pengőt, odaadtam a gyereknek. A fiú letette a kalitkát a földre és elfutott, nehogy meggondoljam magam. Én pedig felemeltem a madárkalitkát, elvittem a közeli parkba, ott letettem, kinyitottam az ajtaját és szabadon engedtem a madarakat.

Miután a plébános úr elmondta a kalitka történetét, kicsi szünetet tartott és egy másik történetbe kezdett:

Egy nap a Sátán és Jézus találkoztak. A Sátán épp az Édenkertből jött és büszkén dicsekedett:
- Az egész emberiséget a kezeim közé kaparintottam. Csapdát állítottam nekik olyan csalétekkel, amelynek nem tudnak ellenállni. Mind az enyémek!
- Mit akarsz csinálni velük? - kérdezte Jézus.
- Szórakozok velük. Megtanítom őket, hogy a test élvezetéhez nem kell szerelem, megtanítom őket az élvezetek minden formájára, hogy részegeskedjenek és kábítószerekkel éljenek, utána feldühítem őket és arra is megtanítom, hogyan gyűlöljék és kínozzák egymást, meg arra is, hogy minél hatásosabb fegyvereket készítsenek és azokkal öljék egymást. Én pedig remekül szórakozom majd - mondta a Sátán.

- És mit csinálsz majd velük, ha megunod a játékot?
- Ó, roppant egyszerű - felelte a Sátán. - Megölöm őket.
Jézus hallgatott egy kicsit, mintha elgondolkodott volna.
- Mit kérsz értük? - kérdezte a Sátántól.
A Sátán fölnevetett.
- Nem kellenek neked az emberek! Nem jók ezek semmire! Megveszed őket, ők pedig csak gyűlölni fognak érte. Leköpnek, megátkoznak és ellened fordulnak. Nem kellenek ők neked!
- Mit kérsz értük? - kérdezte újból Jézus.
A Sátán végignézett Jézuson és amikor megszólalt, a hangja hidegen csengett:
- A véredet, a könnyeidet és az életedet!
Jézus így szólt:
- Megegyeztünk! - és kifizette az árat...

Ekkor a plébános úr fogta a madárkalitkát, és amit még nem tett soha, a szentmise kellős közepén kiment a templomból a sekrestyébe.

Mi pedig ott ültünk némán hosszú perceken át.

Ne tévedjünk el

2012-01-09T00:22:00.008+01:00

Az elmúlt hetekben számomra kicsit döbbenetes módon, egyre több pozitív visszajelzést lehetett és lehet olvasni az egyes közösségi portálok radikális csoportjainak üzenőfalain, a múlt év végi elempés leláncolásos performansz és az operaházi tüntetés kapcsán. A hozzászólók jelentős része egyetért a balliberáltak akcióival és jónéhányan azon keseregnek, hogy ezek az ötletek miért nem a jobbikos képviselők fejéből pattantak ki, hogy a tiltakozásokat miért nem a radikálisok szervezték meg.

Azonban mielőtt elvesznénk a nagy hőbörgésben talán érdemes kicsit hátrébb lépnünk és távolabbról is megszemlélnünk a történéseket. Talán érdemes elgondolkodni azon, hogy kik azok, akik most a kormányt támadják, hogy kik azok, akik féltik a demokráciát. Persze most sokan mondhatnák azt, hogy kit érdekel, hogy kik tüntetnek, nekünk OV és a narancsos kormányzat most a legnagyobb ellenségünk. De ez nem igaz, pontosabban nem így igaz.

Vegyük észre, hogy a most összeállt dinnyekoalíció – kívül zöld, belül vörös – nem Magyarország érdekei szerint cselekszik, az általuk meghirdetett ellenállás igazi célja nem más, mint a még megmaradt nemzeti önállóság teljes felszámolása és az ország szolgai belavírozása a formálódó Európai Egyesült Államokba.

Sokakat megtéveszt, hogy a másik oldalon rengeteg civilnek mondott szervezet és párt sorakozik fel, azt a téves képzetet hitetve el az emberekkel, hogy milyen széles társadalmi összefogás van kibontakozóban. De lássuk már meg, hogy ez nem igaz, vegyük észre, hogy nincs olyan, hogy Szolidaritás, 4K, Milla csoport, elempé, MSZP, Demokratikus Koalíció és még lehetne sorolni a szervezeteket, hanem csak egy valami van a Párt, aminek a célja mindenáron és minél gyorsabban újra megszerezni a hatalmat és továbbra is kiszolgáltatni az országot a globalista érdekeknek.

A Párt vezetői rájöttek arra, hogy az elmúlt évtizedek hazaáruló politikája miatt a többség már nemhogy nem hajlandó rájuk szavazni, hanem nagy részük egész egyszerűen megveti őket. Rájöttek arra, hogy az emberek nehezen felejtik el mindazt a gátlástalanságot és mocskot, amit végigéltek az elvtársak regnálta években. Ezért aztán a legfontosabb feladat számukra, a társadalom emlékezetének az erodálása volt.

A Párt osztódásnak indult mondván, ha egyedül nem megy, akkor külön-külön kell majd begyűjteni a szavazatokat. Újabb és újabb felvilágosultnak és demokratikusnak mondott szervezetek jöttek létre, amiket pontosan rászabtak az egyes társadalmi csoportokra annak érdekében, hogy a Párttól elfordulók találjanak maguknak új kapaszkodót. Megalakultak a haladó erők, akiknek a többsége a civil kezdeményezés álarca mögé bújva hívta és hívja a zászlók alá a megtévesztetteket.

Végül pedig elindult a kampány, ahol kezdetben külön-külön hőbörögve, majd az év végére már egymás nyakába borulva küzdöttek a kormányzati antidemokratikus erők ellen. A megtévesztettek serege pedig kezdte elhinni, hogy a korábbi unszimpátiánál van fontosabb, hogy van egy fontos "közös ügy", ami felülír mindent: Orbán önkényének ledöntése. Az új harc közepette, aztán már gyorsan megkoptak az emlékek, mígnem az év végi Operaház előtti tüntetésen már újra együtt volt mindenki, önfeledten feloldódva a nagy népfrontos tömegben. Innen pedig már csak egy egész kis lépés lesz elhitetni velük, hogy a közös ügy, természetesen közös képviselet is kíván, mondjuk úgy koalíciót. És a megvezetett népek ezek után majd gondolkodás nélkül ismét odaállnak a korábbi hazaárulók mellé. A Párt és a célok pedig tovább élnek.

Ennyi a lényeg.

A mai magyarországi folyamatok erről szólnak, erről és nem másról. Ehhez pedig nekünk, radikálisoknak nem szabad csatlakoznunk, nekünk ebben nem szabad részt vennünk, bármennyire is nem értünk egyet a mai narancsos politikával, bármennyire is felháborít minket nap, mint nap a kormányzati arrogancia.

Mindemellett ellenállás kell, de nem így és nem azért, amiért a balliberáltak teszik. A nagy kavarodásban vegyük észre azt is, hogy most már a kormány politikájával szembemenni nem elég, mert a mai folyamatok egész egyszerűen átléptek a narancsos kormányzaton. Ha megnézzük az EU, az Egyesült Államok, az IMF, a honi ellenzéki és a felvilágosult európai szervezetek az elmúlt napokban és hetekben küldött üzeneteit, akkor láthatjuk, hogy itt a tét már nem a kormány, nem Orbán Viktor, hanem annál sokkal több: Magyarország megmaradása.

Ezért aztán ne tévedjünk el, ne üljünk fel a hamis propagandának és legfőképp, ne álljunk a rossz oldalra. Az igazi harc, az igaz ellenállás ideje még csak most kezdődik majd. A következő hetekben, amikor majd kiderül, hogy a globalisták milyen újabb béklyót akarnak ránk erőszakolni, hosszú évtizedekre végképp adósrabszolgasorsba döntve a következő magyar nemzedéket is.

Vasárnapi visszanéző – 1. hét

2012-01-08T00:09:00.013+01:00

Ünneprontó [2011. december 29.]

Nem szeretnék itt a jeles napok közepette ünneprontó lenni, de azt gondolom, hogy néha vannak olyan helyzetek, amelyek mellett ilyenkor sem lehet szó nélkül elmenni.

Az elmúlt napokban talán már többeknek feltűnt, hogy a legnépszerűbb nemzeti hírgyűjtő honlap, az Alternatív Hírportál linkjére kattintva „A domain nem mutat tárhelyre” felirat jelenik meg a képernyőn, és talán már az is sokak által ismert, hogy a Nemzeti 1 televízió december 23-án, az utolsó adással befejezte a működését.

Igen, ez van…>>> tovább

2012, ez már a vég? [2012. január 3.]

Ismét eltelt egy év az életünkből és ma már elsőre bármennyire is hihetetlenül hangzik, de kettőezer-tizenkettőt írunk. A maják anno úgy gondolták, hogy innentől már nem érdemes tovább számolgatni az időt, mivel a saját, több ezer évre visszanyúló kalendáriumukat és így magát a világot is ez év december 21-vel befejezettnek nyilvánították. Hogy mennyire számoltak jól annak idején és hogy tényleg itt lesz-e a történet vége, ma még nem tudható, azonban az biztos, hogy a számításaik mindig helyesek voltak, hisz az eddig bekövetkezett cirka ötezer évben a csillagászati ciklusok mindig az általuk előre megadottak szerint változtak.

Ebből az aspektusból nézve a kérdést, a mindennapok gondjai és hülyeségei tényleg apró dolognak tűnnek, de ennek ellenére azért a nagy világvége-várás hangulat nem kéne, hogy nagyon eluralkodjon rajtunk, mivel egyébként meg van ennek az országnak enélkül is bőven baja. Sőt, a hétköznapok túlélése a magyar társadalom nagy részének már most, itt az év elején is felér egy apokalipszissel. Arról már nem is beszélve, hogy az elmúlt hónapok nehézségei után minden bizonnyal a következő időszak sem hoz majd könnyebbséget, hisz a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy a helyzet mind gazdaságilag, mind morálisan tovább romlik…>>> tovább

Sima pókerparti, vagy egy durva orosz rulett? [2011. január 5.]

Tegnap megint beszakadt a tőzsde és a mélységekbe zuhant a forint. A kötvényhozamok soha nem látott magasságokba emelkedtek és az egekben járt a magyar csődkockázati mutató is. A globalisták uralta nemzetközi sajtó címlapjain pedig Magyarország virított, mint elrettentő példa. Arról már nem is beszélve, hogy tegnap a franciák után most a németek gondolták úgy, hogy egyet még mindenképpen belénk kéne rúgniuk. Georg Streitner helyettes szóvivő szerdán Berlinben a kormány sajtótájékoztatóján kijelentette: „a német kormány üdvözli az Európai Bizottságnak az új magyar alkotmánnyal kapcsolatos brüsszeli vizsgálatát. Támogatjuk, hogy az EB megvizsgálja az új magyar alaptörvényt, hogy az összeegyeztethető-e az európai normákkal, különös tekintettel az igazságügyi reformra és a jegybank jogállására.”

A gyanútlan szemlélődő pedig csak néz, és nem nagyon érti, hogy mi folyik körülötte. Addig talán még mindenki számára követhető a történet, hogy manapság a szemünk láttára a világ újrafelosztása folyik, ahol nincs helye mellékutaknak, nemzeti alternatíváknak. Ahol, aki nem áll be a sorba azt bedarálják, ahol a pénzeszsákokon pöffeszkedők pénzügyi spekulációkkal pillanatok alatt már a kissé renitens országokat is megfojtják. És talán az is sokaknak dereng már, hogy a globalisták ebben az újonnan rendezendő színjátékban is csak a rabszolga szerepét akarják ránk osztani.

Eddig nagyjából érthető a dolog. Azonban az egyelőre még kevésbé világos, de mondhatnánk azt is, hogy egyátalán nem követhető, hogy egy ilyen környezetben, egy ilyen helyzetben a magyar kormány mire játszik…>>> tovább

Csillagösvényen - A magyar nép rejtélyes eredete [videó]

2012-01-07T00:06:00.000+01:00

Viccnek azért durva lenne

2012-01-06T00:22:00.024+01:00

Azt hiszem, nem esünk nagy túlzásba azzal, ha kijelentjük, Magyarország jelenleg nincs könnyű helyzetben. De minden további kockázat nélkül mondhatnánk azt is, hogy bajban vagyunk, nagyon nagy bajban. Az ország elleni gazdasági és politikai támadások mára már mindennapossá váltak. A globalisták minden eszközt bevetnek annak érdekében, hogy egy újabb megalázó feltételekkel felvett hitellel további hosszú évtizedekre állandósítsák az ország adósrabszolga besorolását. Sőt, ma már olyan hangokat is lehet hallani, hogy az EU és az Egyesült Államok a görög és az olasz mintának megfelelően, itthon is a saját emberét akarja a nyakunkba ültetni, aki majd még az eddigieknél is gátlástalanabbul rábólint mindarra, amit Brüsszelből, Washingtonból és Tel-Avivból diktálnak neki.

Egy ilyen helyzetben, amikor a következő évtizedek sorsa forog kockán, azt gondolom, hogy az átlagpolgár függetlenül attól, hogy szimpatizál-e a narancsos kormányzattal, vagy sem, azért azt joggal elvárhatná, hogy azok, akik döntenek a sorsáról, a helyzet komolyságának megfelelően kezeljék az ügyeket. És talán az sem lehet irreális elvárás, hogy a kialakult helyzet kommunikálást, a közvéleménnyel való megismertetését ne sík hülyékre bízzák, ne olyanokra, akiknek nagyjából és egészében a leghalványabb fogalmuk nincs arról, hogy mi folyik a világban.

Azon szerintem hosszasan el lehetne merengeni, hogy a narancsos pénzügyi guruk taktikája jó-e, hogy tudnak-e valamit, amit az átlag halandó még nem, hogy az OV irányította gazdaságpolitika egy egyszerű hazárdjáték, vagy egy durva orosz rulett-e. Azonban az nem lehet kétséges, hogy azok, akik a most zajló kormányzati lépések jóságát el akarják hitetni velünk, azok olyanok, akiktől az ember egy doboz gyufát nem venne, nemhogy elhinné nekik, hogy az, ami most folyik, az teljesen rendben van. Mert addig, amíg a kamerák kereszttűzében selmeczigabriellák osztják az észt, addig sok mindenről lehet beszélni, de felelős kormányzati hozzáállásról, a helyzetnek megfelelő komolyságról biztosan nem.

A szenátorasszony ilyen-olyan kvalifitásai biztosan egész sok mindenre feljogosítják őt a pártban, de a manapság folyó pengeélen táncolást azért valljuk meg, nem vele kéne sem itthon, sem a nagyvilágban kommunikáltatni.

„Mi arra készülünk, hogy az IMF-fel való tárgyalások eredményre vezetnek, egy védőhálóban szeretnénk megegyezni az IMF-fel, és akkor nem lesz szükség a B forgatókönyvre.

Magyarországnak erős kormánya van, több mint kétharmados többséggel kormányozza a koalíció, több forgatókönyvünk van, megvédjük az országot ezektől a támadásoktól. És bármilyen döntés születik, akár IMF-fel vagy IMF nélkül, minden a magyar családok érdekét fogja szolgálni.

Az a lényeg, hogy (...) Magyarország stabil gazdasági alapokon áll, ki tudjuk védeni ezt a napokban tapasztalható pénzügyi támadást is” - mondta bele a szőkeség a mikrofonokba, majd komoly arccal hozzátette: „Látszik az is, hogy január 2-án még béke és nyugalom volt a piacokon és a tőzsdén, majd amikor visszajöttek a szilveszteri buliból a brókerek, akkor újra támadásba lendültek. Január 3-án már látszott a forinton, hogy újra támadás éri az országot.”

Az utolsó gondolat üt, ez kétségtelen.

Azért arra kíváncsi lennék, hogy a képviselő asszony mire gondolhatott, amikor ezt így összerakta magában. A lelki szemei előtt felderengett egy kép, ahogy a világ jól öltözött pénzemberei egy hosszúra nyúlt szilveszteri mulatság után egymás hányásában fetrengenek, aztán az egyik hirtelen felkiált, hogy gyerekek, álljunk takarékra, mert már harmadika van, ezután pedig hirtelen mindenki talpra ugrott, lenyomtak egy karton Outoxot, és a nyakkendőre száradt hányásnyomokat kapargatva azonnal elkezdték shortolni a forintot?

Vagy mégis hogy jött ez ki?

Amikor először olvastam a hírt, hirtelen egy régi vicc jutott eszembe. Gondolom, sokaknak megvan, amikor a székely fia favágás közben az apja hátába állítja a baltát, mire az visszakérdez: Fiam ez most komoly? Igen apám – válaszolja a fiú. Akkor jó. Mert viccnek azért durva lenne.

Ja.

Viccnek azért durva lenne…

Sima pókerparti, vagy egy durva orosz rulett?

2012-01-05T00:07:00.014+01:00

Tegnap megint beszakadt a tőzsde és a mélységekbe zuhant a forint. A kötvényhozamok soha nem látott magasságokba emelkedtek és az egekben járt a magyar csődkockázati mutató is. A globalisták uralta nemzetközi sajtó címlapjain pedig Magyarország virított, mint elrettentő példa. Arról már nem is beszélve, hogy tegnap a franciák után most a németek gondolták úgy, hogy egyet még mindenképpen belénk kéne rúgniuk. Georg Streitner helyettes szóvivő szerdán Berlinben a kormány sajtótájékoztatóján kijelentette: „a német kormány üdvözli az Európai Bizottságnak az új magyar alkotmánnyal kapcsolatos brüsszeli vizsgálatát. Támogatjuk, hogy az EB megvizsgálja az új magyar alaptörvényt, hogy az összeegyeztethető-e az európai normákkal, különös tekintettel az igazságügyi reformra és a jegybank jogállására.”

A gyanútlan szemlélődő pedig csak néz, és nem nagyon érti, hogy mi folyik körülötte. Addig talán még mindenki számára követhető a történet, hogy manapság a szemünk láttára a világ újrafelosztása folyik, ahol nincs helye mellékutaknak, nemzeti alternatíváknak. Ahol, aki nem áll be a sorba azt bedarálják, ahol a pénzeszsákokon pöffeszkedők pénzügyi spekulációkkal pillanatok alatt már a kissé renitens országokat is megfojtják. És talán az is sokaknak dereng már, hogy a globalisták ebben az újonnan rendezendő színjátékban is csak a rabszolga szerepét akarják ránk osztani.

Eddig nagyjából érthető a dolog. Azonban az egyelőre még kevésbé világos, de mondhatnánk azt is, hogy egyátalán nem követhető, hogy egy ilyen környezetben, egy ilyen helyzetben a magyar kormány mire játszik.

Az szerintem talán már itt az elején leszögezhető – függetlenül attól, hogy OV-t szeretjük-e, vagy sem -, hogy a narancsosok vezére nem hülye és talán nem túlzás azt sem kijelenteni, hogy biztosan tudja, hogy mit csinál, hogy pontosan tisztában azzal, hogy a döntéseinek mik lesznek, vagy mik lehetnek a következményei. És OV a jelenlegi helyzetben magabiztosan mosolyog, a kormány a fenyegetőzések és a durvuló piaci folyamatok ellenére, minden további nélkül megszavaztatja az új jegybanktörvényt, a kabinet tagjai pedig továbbra is olyan nyilatkozatokat tesznek, amik alapvetően szembemennek a piaci elvárásokkal.

Miközben a globalisták éppen 320 forintra tolták az eurót, Pleschinger Gyula, a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára a következőket közölte a Wall Street Journal riporterével: „Egyeztethetünk, és minden lehetőséget megfontolunk majd az IMF-vel folytatandó megbeszélések során. Azonban nem lenne tragédia, ha nem jönne létre új IMF-megállapodás, mert a kormánynak van terve arra az esetre is, ha nem születik egyezség egy új biztonsági hálóról.”

A kérdés már csak az, hogy vajon mi a terv? És legfőképp mikor akarják bevetni?

A forintpiaci finanszírozás ugyanis tekintettel a 10% feletti kötvényhozamokra korlátos és egyre drágább, ami így hosszú távon fenntarthatatlan, bár az is igaz, hogy a legpesszimistább szakértői vélemények szerint is az év közepéig elég lehet az ország tartaléka, mindenféle IMF-megállapodás nélkül is. De utána mi lesz?

Vajon mi lehet a háttérben? Mire ez nagy magabiztosság?

Vajon elképzelhető, hogy a színfalak mögött megállapodtunk Kínával, az oroszokkal, vagy valakivel, hogy mielőtt még végleg összeomlana minden, dobnak egy mentőövet? Vagy tényleg előfordulhat az, hogy nincs semmi a paraván mögött, hogy OV csak blöfföl, hogy csak az időhúzásra játszik arra, hogy mire elfogyna a pénzünk, addigra hátha magától is összedől az egész európai kártyavár és aztán már úgysem lesz érdekes semmi? Esetleg azt hiszi, hogy az IMF majd betojik a magabiztosságunktól? Vagy előfordulhat az, hogy tényleg szándékosan becsődölteti az országot?

Vagy mégis mi?

Vajon mi az a játék, amit a narancsosok játszatnak velünk? Egy sima pókerparti, vagy egy durva orosz rulett?

Minden szemét egy helyen, avagy a megszilárdult hiteltelenség

2012-01-04T00:28:00.005+01:00

Elnézve a híradások beszámolóit, azért valljuk meg, nem mindennapi eseményeknek lehettünk tanúi hétfőn este a képernyőkön keresztül. Talán még az idősebbek sem emlékeznek olyan alkalomra, amikor a fővárosban az összes szemetet egy helyre fújta volna össze a szél. Mindet. Most ez is megtörtént. Az Andrássy út sokat látott flaszterén, ugyanis egy zsebkendőnyinél alig nagyobb területen ott üvöltött az összes még mozdulni tudó agyhalott kádár-nyugger karöltve az újonnan feltörekvő aberáltakkal és idiótákkal.

Igazán szép társaság jött össze, ez kétségtelen.

Szinte öröm volt nézni, ahogy a Magyar Leszbikus, Meleg, Biszexuális, Transznemű Szövetség, a Háttér Társaság a Melegekért és a Labrisz Leszbikus Egyesület tagjai együtt csápoltak Bródyra a Magyar Szolidaritás Mozgalom, a Negyedik Köztársaság, a Demokratikus Koalíció, az LMP, az MSZP, az MSZDP, a Szövetség Az Egységes Magyarországért, az előkukázott SzDSz, a Societas, a Magyarországi Munkáspárt 2006, az Európai Baloldali Párt és a Zöld Baloldal legfőbb képviselőivel és szimpatizánsaival.

Mindenki boldog volt és persze nagyon lelkes. A pártok és a szervezetek prominens képviselői megtalálták a maguk színvonalát az őrjöngő nyuggerekben és a belpesti degeneráltakban. Mindeközben az Operaházban OV ünnepeltette magát a jól megválogatott sleppel, szépen keretbe foglalva és persze teljessé téve ezzel a Minden szemét egy helyen című képet.

Gondolom mondani sem kell, lent az utcán igazán remek volt a hangulat. Az utcai felszólalók természetesen egytől-egyig rettegték a jövőt és féltették a köztársaságot, a nagyon felvilágosult és nagyon hozzáértő közönség pedig egyetértve az elhangzottakkal, a magukkal hozott táblákkal felszerelkezve integetett vissza a szónokoknak.

Egyes hírek szerint Ferenc, hogy emelje az este fényét magával hozta a kiásott Kádárt, mintegy így is demonstrálva a régi alkotmány melletti kiállást és megidézve a szép idők szellemét.

A legtöbb mikrofonhoz lépő azon siránkozott, hogy az új alaptörvény hatálybalépésével megszűnt köztársaság, a tömeg pedig egy emberként üvöltötte az égre az ebből fakadó borzasztó fájdalmát. Az pedig egy cseppet sem zavart senkit sem, hogy a köztársaság, mint államforma nem szűnt meg, csak az ország neve ezentúl nem Magyar Köztársaság, hanem Magyarország.

A nagy hőbörgés közepette érdekes mód az nem okozott gondot se a felszólalóknak, se az egybegyűlteknek, hogy a mindennapok egyre nehezebbek, hogy az árak emelkednek, a bérek pedig csökkennek, hogy a társadalom jelentős része adósságcsapdában szenved. Ezek a problémák nem lépték át a jelenlévők ingerküszöbét, őket csak is az alkotmány és a köztársaság védelme érdekelte.

És valahogy nem jutott eszébe senkinek sem felidézni Kuncze Gábor egykori szavait a kiosztandó ciántablettákkal kapcsolatban, amit megoldásként még az elvtársak regnálása idején javasolt az akkori elégedetleneknek. De ugyanígy elmaradt a táncoslábú azon magvas gondolatának a felolvasása is, amit még 2007-ben, az utcai megmozdulásokkal kapcsolatban fejtett ki: „Aki az utcai politizálást választja, az aláássa a demokráciát. El kell dönteni, demokraták vagyunk és a Parlament falai között ütköztetjük véleményünket, vagy az utcát választjuk. A kettő együtt nem megy!”

Vagy most már mehet?

Annak idején, amikor megtörtént a rendszerváltásnak hazudott csillagváltás, a hozzáértők azt jósolták, hogy nagyjából húsz év kell ahhoz, hogy a nyugatos demokratikus berendezkedés teljesen megszilárduljon az országban. Azt hiszem bátran kijelenthető, hogy ez megtörtént. Sikerült létrehozni egy nagyrészt pökhendi ostobákból álló kormányoldalt és egy retardált idiótákból álló ellenzéket. Az egyik ott fényezi magát az Operában, a másik hiteltelen országrontó banda meg az épület előtt, az utcán hőbörög azért, mert most momentán nem ők állnak a húsosfazék közelében.

Magyarország 2012. A megszilárdult hiteltelenség.

2012, ez már a vég?

2012-01-03T00:51:00.004+01:00

Ismét eltelt egy év az életünkből és ma már elsőre bármennyire is hihetetlenül hangzik, de kettőezer-tizenkettőt írunk. A maják anno úgy gondolták, hogy innentől már nem érdemes tovább számolgatni az időt, mivel a saját, több ezer évre visszanyúló kalendáriumukat és így magát a világot is ez év december 21-vel befejezettnek nyilvánították. Hogy mennyire számoltak jól annak idején és hogy tényleg itt lesz-e a történet vége, ma még nem tudható, azonban az biztos, hogy a számításaik mindig helyesek voltak, hisz az eddig bekövetkezett cirka ötezer évben a csillagászati ciklusok mindig az általuk előre megadottak szerint változtak.

Ebből az aspektusból nézve a kérdést, a mindennapok gondjai és hülyeségei tényleg apró dolognak tűnnek, de ennek ellenére azért a nagy világvége-várás hangulat nem kéne, hogy nagyon eluralkodjon rajtunk, mivel egyébként meg van ennek az országnak enélkül is bőven baja. Sőt, a hétköznapok túlélése a magyar társadalom nagy részének már most, itt az év elején is felér egy apokalipszissel. Arról már nem is beszélve, hogy az elmúlt hónapok nehézségei után minden bizonnyal a következő időszak sem hoz majd könnyebbséget, hisz a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy a helyzet mind gazdaságilag, mind morálisan tovább romlik.

A várható folyamatok már jól kivehetően a múlt év végén elkezdődtek. A globalisták, az országot rabszolgasorsba döntők mind külföldön, mind itthon elsöprő támadásra indultak. Jól láthatóan senkinek nem érdeke, hogy Magyarország megerősödjön, hogy a saját, független útját járja. Persze hogy a megerősödés és függetlenség felé vezető út az-e, amin OV és csapata akarja vinni az országot, az valóban érdekes kérdés, azonban az teljesen egyértelmű, hogy a balliberáltak által felvázolt és az elmúlt években már prezentált lehetőség biztos, hogy nem az.

Így aztán a következő hónapokban még a korábbiaknál is jobban érdemes figyelni a történésekre, mivel attól, hogy valakik elutasítják a narancsosok néha valóban felháborító politikáját, még nem lesznek a szövetségeseink és attól, hogy mi radikálisok, nem tartunk a civileknek álcázott liberáltakkal a szánalmas kis performanszaik bemutatásában, még nem leszünk se megalkuvók, se a fideszesek szekértolói.

Persze most sokan mondhatnák, hogy ez rendben van, de az utcát akkor sem szabadna átadnunk a nemzetvesztőknek, hogy nem szabadna hagynunk, hogy ami eddig a mi terepünk volt, azt most ők uralják. Azonban lássuk be azt is, most minden kormányellenes utcai megmozdulás, az is, amit mi szerveznénk, valahol a liberáltak malmára hajtaná a vizet, ami pedig nem hinném, hogy nekünk, vagy az országnak érdeke lenne.

Nekünk úgy, ahogy eddig, úgy ezután is a magunk útját kell járnunk. Támogatnunk kell minden olyan kezdeményezést, ami a nemzet érdeke és el kell utasítanunk minden olyat, ami nem az, függetlenül attól, hogy annak ki a kezdeményezője. Az utca pedig, amikor majd kell, akkor majd újra a miénk lesz úgy, ahogy a miénk volt korábban is. Mindennek eljön majd az ideje, annak is, ha majd újra mozdulnunk kell.

Aquila non captat muscas, azaz a sas nem kapkod legyek után. Várjuk ki, hogy mivé fajul a nagy balliberált összeölelkezés és lássuk meg, hogy merre halad majd tovább a narancsos kormányzati politika. Most higgadtság kell, tiszta fej és megfontoltság.

Talán nem nagy túlzás kijelenteni, hogy 2012 sorsfordító év lesz, mind Európa, mind Magyarország szempontjából. A következő hónapokban majd bizton elválik az ocsú a búzától, a következő hónapokban majd mindenki számára kiderül, hogy kik azok, aki a nemzet érdekeit képviselik és kik azok, akik csak árulják azt. És persze eldől majd az is, hogy a jóslatok mennyire helytállóak, hogy a szakértői elemzések mennyire állják meg a helyüket.

Az pedig, hogy december 22-én reggel is a szokásoknak megfelelően kel fel-e a Nap, majd kiderül, de legyen bárhogy is, azt hiszem, erre van a legkevesebb befolyásunk. A többire azonban valamelyest igen. Úgyhogy csak gyerünk tovább ésszel, hittel és bátorsággal.

Adjon az Isten, szebb jövőt!

Vona Gábor - 2011 a spekulánsok éve volt [videó]

2011-12-31T00:31:00.001+01:00

Csillagösvényen - Hazatérés [videó]

2011-12-30T12:52:00.002+01:00

Ünneprontó

2011-12-29T00:27:00.007+01:00

Nem szeretnék itt a jeles napok közepette ünneprontó lenni, de azt gondolom, hogy néha vannak olyan helyzetek, amelyek mellett ilyenkor sem lehet szó nélkül elmenni.

Az elmúlt napokban talán már többeknek feltűnt, hogy a legnépszerűbb nemzeti hírgyűjtő honlap, az Alternatív Hírportál linkjére kattintva „A domain nem mutat tárhelyre” felirat jelenik meg a képernyőn, és talán már az is sokak által ismert, hogy a Nemzeti 1 televízió december 23-án, az utolsó adással befejezte a működését.

Igen, ez van.

Az év végére megszűnt két olyan kezdeményezés is, amelyekről minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy az elmúlt időszakban a nemzeti radikális média fontos bástyái voltak. Hogy mi van, vagy mi lehet a háttérben az AltHír esetében egyelőre még nem tudható, az N1 stábja pedig a finanszírozás hiányával indokolta a kényszerű leállást. Azonban legyen bármi is a színfalak mögött, a lényegen ez mit sem változtat, mert a legfontosabb kérdés akkor is érvényes: Vajon megengedheti-e magának a radikális oldal, hogy elveszítsen két ilyen fontos és népszerű portált?

Nem hiszem, hogy a válasz ne lenne egyértelmű. De akkor hogy lehet az, hogy ez csak nekünk, itt kint az utcán az? Hogy lehet az, hogy a többi meghatározó radikális portál szinte egyetlen sort sem szentelt az ügynek? Hogy lehet az, hogy lassan egy héttel a történtek után egyetlen döntéshelyzetben lévő radikális vezető nem szólalt meg, nem írt egy háromsoros közleményt, hogy értjük a problémát és mindent megteszünk a mihamarabbi megoldásáért?

A megoldásért, ami persze lehet bármi, de az nem kétséges, nem lehet kétséges, hogy a nemzeti oldalnak szüksége van egy olyan hírgyűjtő oldalra, ahol folyamatosan frissülve egyszerre jelen van mindenki, aki ezen az oldalon tevékenykedik, és nem lehet kétséges az sem, hogy szükség van egy olyan napi hírműsorra, ami a mi szemszögünkből vizsgálja a szűkebb és a tágabb világ történéseit.

Annak idején, amikor a Jobbik bekerült pontosabban, amikor a Jobbikot beszavaztuk a Parlamentbe, mindenki tisztában volt vele, hogy a párt bejutása nem a cél, hanem csak eszköz arra, hogy megvalósítsuk mindazt, amit az elmúlt években közösen kitűztünk magunk elé. Mindenki tudta, hogy az út, a harc a bejutással nem ér véget, hanem még csak akkor kezdődik el igazából. Mindenki tudta, hogy a hátországot mihamarabb meg kell erősíteni, hogy a párt körül létre kell hozni egy értelmiségi holdudvart, és egy gyorsan fejlődő médiabirodalmat, mert a mai világ harcait már nem fegyverekkel vívják, a mai harcok nem a csatamezőkön, hanem a televíziók, az újságok és az internet oldalain zajlódnak.

Ezért aztán nem lehet veszni hagyni azt, ami már elindult, azt, ami már bizonyította, hogy működőképes, ami már bizonyította, hogy igény és szükség van rá. És nem lehet az sem, hogy indokként elfogadjuk, hogy nincs rá forrás, mert az kizárt, hogy egy parlamenti párt nem tudja finanszírozni egy napi 10-15 perces híradó elkészítését, az nem lehet, hogy egy ne lehessen találni pénzt egy hírgyűjtő oldal fenntartására. Főleg úgy ne, hogy lényegében nem kell kitalálni semmit sem, hisz ma még technikailag mindkét honlap megvan, ma még mindkét oldalt lényegében csak újra kell indítani.

Jó, persze tudom. Szinte még csak most értek véget a karácsonyi ünnepek és azt sem tudható, hogy a háttérben milyen lépések történnek. De akkor is. Tegnap már rendkívüli parlamenti ülés volt és holnap is az lesz. A mindennapok haladnak. Így aztán, akinek dolga, annak azért most már tényleg meg kéne szólalnia.

Magyar karácsony az égben

2011-12-24T00:12:00.006+01:00

Aki még nem tudott róla, ám tudja meg, hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak, s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt, s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit.

Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához, s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban aláindulnak velük a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt mindenki.

De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit s tudatták velük, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönt.

Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek s helyesnek, s így is történt.

Mikor aztán megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást, és a kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy szégyenében nyomban elszaladt, s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá.

Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadja a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!

Elsőnek az ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. „Pro libertate”, suttogta a nagyságos fejedelem, s Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S rendbe kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét, s felsírt a húrokon a magyar „Mennyből az angyal...” De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót.

Majd az Úr Jézus jelt adott megint, s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetségből valók sorra kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.

Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamenynyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset, s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba.

Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka köntösének a csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kis angyalt. „Hát te minek bújtál oda?” – kérdezte tőle mosolyogva. „Restellem magamat” – vallotta be a szeplős. – „Elfelejtettem volt azt a csengőt, lássa.” „Oh, hát te voltál az!” – nevetett az Úr. „Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?” „Katika a nevem s Budapestről jöttem – felelte a vézna, szeplős kicsi angyal – november negyedikén, Uram.

Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték, s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csendet. „Isten hozott, Katika” – mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet. „Aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?” „Küldtem, Uram” – felelte Katika, s elpirult a szeplői alatt. „Aztán mit küldtél?” – kíváncsiskodott az Úr Jézus. „Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?” A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt. „Nem imádságot küldtem” – vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott. „Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?” „Kenyeret” – felelte szepegve Katika. „Szép fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is” – tette hozzá bizalmasan. „S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már…”

Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.

Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kislányt. „Jól tetted, Katika”, mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, „sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent jártam a Földön. Kenyeret.”

Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte. „Ne sírj, nagymama!” – kiáltotta hangos, csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot – „Apuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!”

Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a nap Magyarország fölött!

Wass Albert
Valaki tévedett
1945

…mi itt mindannyian így gondolkodunk

2011-12-23T00:42:00.002+01:00

Napok óta megy a hőbörgés Bukarestben a néhány napja Csíkszeredában rendezett román-magyar jégkorongmérkőzésen történtek miatt. A román ajvékolás apropóját most az adta, hogy a múlt pénteki meccs kezdete előtt a házigazdák játékosai a román helyett – a közönséggel együtt – a magyar, majd a székely himnuszt énekelték teli torokból. Azonban ha kicsit jobban megvizsgáljuk a történteket, akkor azonnal látható, hogy ebben igazából nincs is semmi meglepő. A román jégkorong-válogatott huszonhatos keretében huszonnégyen erdélyi magyarok.

A történtek után a román soviniszták természetesen azonnal egy platformra kerültek a magyar balliberáltakkal és innentől már együtt szörnyűlködtek azon, hogy milyen súlyos atrocitás is történt. Az eset súlyosságára tekintettel a Népszabadság azonnal riportert küldött Székelyföldre, hogy egy interjú keretében kiderítsék, hogy a ”román” csapat, hogy vetemedhetett ilyen provokációra. A lap Becze Tihamértól, a román hokiválogatott erdélyi csatárától kért riportot, aki készséggel állt a mikrofon elé. Azonban a beszélgetés nem igazán úgy sült el, ahogy azt a népszabadságos okostónik valószínűleg szerették volna:

- Bár erre majdnem másfél évtizede nem volt példa, most 4:1-re nyertek a tartalékos vendég ellen. Szépen elagyabugyálta Románia Magyarországot...

- Mondjuk inkább úgy, hogy a Székelyföld. A románoknak jóformán semmi közük ehhez a válogatotthoz, meg egyáltalán: az itteni jégkoronghoz sem. A csapatba rajtunk kívül egy ukrán srác és egyetlen román nevű játékos fér be, a kapusunk, de ő is gyergyószentmiklósi, az édesanyja pedig magyar.

- Az ominózus meccsről hallani ezt is, azt is. Valójában mi történt?

- Úgy készültünk a magyar válogatott elleni mérkőzésre, mint minden más találkozóra: sportemberekként, akik győzni akarnak. Számomra semmiféle különbséget nem jelent, hogy Benkék, az ukránok vagy éppen a lengyelek sorakoznak-e velünk szemben. A szervezők úgy döntöttek: a hokiban bevett szokással ellentétben ezúttal nemcsak a meccs végén, a győztes együttes tiszteletére hangzik fel a himnusz, hanem, mint minden más sportágban, már a mérkőzés előtt mindkét országé. Miután a nézők illedelmes csendben végighallgatták a román nemzeti dalt, a magyart végigénekelték. Persze velünk együtt. Aztán még rákezdtünk a székely himnuszra is. Az történt csupán, ami Csíkban vagy Gyergyón mindennapos.

- A mezükön mégiscsak az áll: Romania...

- A mi hazánk Székelyföld, a mi himnuszunk úgy kezdődik: Ki tudja, merre, merre visz a végzet... és úgy folytatódik: Maroknyi székely, porlik, mint a szikla... Én magam amúgy kettős állampolgár vagyok, és kényszerűségből játszom Románia csapatában. A távlati terveim között az szerepel, hogy magyar válogatott leszek, ám erre az érvényben lévő szabályok szerint a legkorábban négy év múlva lesz lehetőségem. Egyébként ha mi most testületileg nemet mondanánk, Románia nem tudna kiállítani olyan csapatot, amelyet ne verne agyba-főbe mindenki.

- Fordítsunk a dolgon: ha egy tisztes, a sportágat amúgy nem különösebben ismerő bukaresti családapa pénteken bekapcsolta a televíziót, azt látta, hogy az országát képviselő hokisok egy romániai városban az ellenfél himnuszát éneklik. Ön szerint mire gondolhatott?

- Nem vitás, a helyzet feloldhatatlanul súlyos. De nem mi tettük azzá, nekünk tiszta a lelkiismeretünk.

- Néhány hete a tizenhat éven aluliak román válogatottjának öltözőjében a magyar nemzetiségű játékosok vizes törülközővel vertek meg egy román fiút. Hallott erről?

- Természetesen. Úgy tudom, a román hokis apja korábban folyamatosan inzultálta a magyarok szüleit. Az ominózus eset előzménye pedig az volt, hogy a srác – mondván, éppen december elseje, azaz Románia nemzeti ünnepe van – arra kérte a csapattársait, legalább ezen a napon beszéljenek egymás közt románul. Ekkor került elő a törülköző.

- Önt érte már bármiféle atrocitás a román szurkolók, esetleg játékosok részéről?

- Soha semmilyen. Ellenben tavaly, amikor a válogatottak számára kötelezően előírt orvosi vizsgálaton kellett részt vennem a fővárosban, az orvosok és a nővérek is a szememre vetették, hogy nem értem, mit beszélnek.

- Nem tud románul?

- Csak nagyon keveset értek a nyelvből. De ez nem csoda, mert a gyerekkorom jó részét Magyarországon töltöttem. A székelyföldiek egyébként nagyjából úgy vannak a kötelező románnyelv-oktatással, mint ahogyan a rendszerváltás előtt a magyarok viszonyultak az oroszhoz. Púp a hátukon.

- A válogatott szövetségi kapitánya kanadai, ám a másodedző román. Vele hogyan kommunikál?

- Sehogyan. Mivel nem értenénk meg a másikat, nem szólunk egymáshoz.

- Az érzéseit méltányolva is fölvetődik a kérdés: ilyen körülmények között nem lenne tisztességesebb lemondani a román válogatottságot?

- Nehéz helyzetbe hoz. A szakmai fejlődés miatt nem engedhetem meg magamnak, hogy kihagyjam a világversenyeket, a nagy tornákat. Ugyanakkor: éppen most hallottam, hogy a bukaresti parlamentben fölvetődött, meg kellene vonni tőlünk a szavazati jogot. Az biztos, hogy ha a pénteki eset miatt bármiféle szankció ér bennünket, vagy netán gyenge képességű román játékosokkal akarják teletömni a keretet, nyilvánvalóan nincs folytatás.

- Mielőtt megkerestem, arra gondoltam, kényes a téma, és nehéz lesz szóra bírni. Ehhez képest...

- Tudom, különösnek hathat, hogy mi itt mindannyian így gondolkodunk. A helyzet megértéséhez Erdélyben kell élni. Mindenesetre örülök, hogy kiadhattam magamból mindezt, mert büszke vagyok a székelységemre, a magyarságomra. És arra is, hogy sportoló vagyok, csapatjátékos. Aki mindig nyerni akar, álljon bármilyen felirat a dresszén.

A megélhetési nácivadász újra színre lép

2011-12-22T01:11:00.010+01:00

A nyári, budapesti pofára esést követő néhány hónapos viszonylagos csend után a gátlástalan cionista ámokfutás mintapéldánya, Efraim Zuroff ismét színre lépett.

Úgy látszik kezdett kiürülni a kassza és a nyilvános mocskolódás is hiányozhatott neki, mert a napokban azzal a hányingert keltő önelégült arcával ismét kiállt a kamerák elé és bejelentette a gyűlölködő hadjárat legújabb állomását:

„Elindítjuk Az utolsó esély – 2 műveletet, a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ újabb nácivadász programját. Az amerikai Targum Shlishi alapítvánnyal közös program részeként 25 ezer eurót ajánlunk fel mindazoknak, akik hozzájárulnak náci háborús bűnök elkövetésében érintett személyek felkutatásához és felelősségre vonásához. A program mindenekelőtt a balti országok hatóságainak, valamint a németországi, osztrák, lengyel, horvát, román és magyar nyomozó hatóságok munkájának támogatására szolgál. Minderre azért van szükség, mert közel 70 évvel a holokauszt után még több száz náci háborús bűnös van szabadlábon, a gyilkosok bűne pedig az idő múlásával nem lesz kisebb.”

A hírt olvasva a gyanútlan szemlélődő nem tudja eldönteni, hogy a bejelentés hallatán harsányan felnevessen, vagy inkább elsírja magát, mert amit Zuroff mond, az egyszerre röhejes és megdöbbentő. Hisz azok, akik után ez a megélhetési nácivadász kutat a legjobb esetben is 90 év körüliek, de sokkal valószínűbb, hogy már nem is élnek. Nem hinném, hogy pont ez a háborús generáció lenne az, akiket valamilyen különös véletlen folytán tömegesen hosszú élettel áldott volna meg a sors.

Így aztán bátran kijelenthető, hogy Az utolsó esély program lényegében nem más, mint egy pénzlekarcoló művelet, a gátlástalan holokauszt-ipar egyik ága, ami az utolsó pillanatig kihasználja a szerencsétlen sorsú emberek emlékét. Efraim Zuroff csak azért, hogy bizonyítsa a Wiesenthal Központ szükségességét, csak azért, hogy az erre fogékony közegekben magát továbbra is az igazság bajnokaként tudja mutogatni, ismét átgázol majd mindenen. Át a józan észen, az emberségen, a tisztességen. Nem érdekli, hogy nincsenek bizonyítékok, nem érdekli semmi, csak a saját aljas kis ”igazsága” és persze a megélhetése.

Így megy ez.

Mondjuk, azért az érdekelne, hogy meddig lesz még az ilyen Zuroff-félék arcán bőr újabb és újabb „utolsó esélyeket” kitalálni, vagy legközelebb már az lesz a program, hogy kihantolják az általuk valamilyen indokkal kinevezett bűnösöket és megkövezik a holttesteket? Esetleg felkutatják a hozzátartozókat, és azokat kötelezik jóvátételre? Vagy mégis milyen megélhetési rettegés jöhet még? Mert hogy valami lesz, afelől ne legyenek kétségeink.

OV globalista dogmája megdőlni látszik

2011-12-21T00:33:00.009+01:00

„Mindig elmondom Vona elnök úrnak, képviselőtársamnak, hogy biztosan sokan vannak Magyarországon, akik szívesen hallják azt a mondatot, hogy „Nem fizetünk”. (…) Az is jól esne a magyaroknak, ha azt mondanánk, hogy holnap reggel mi Magyarország adófizetőinek pénzéből egy fillért sem küldünk adósság visszafizetésre, hanem azt a több mint ezermilliárdot, amit erre a célra kéne küldeni - melynek a fölhalmozásában a felelősség egészen egyértelmű – azt inkább megtartjuk magunknak.

Ezen lehet gondolkodni, csak arra kérem önöket, hogy mielőtt felülnek erre a könnyű álmot ígérő gondolára, azelőtt a következő dologgal és következményekkel vessenek számot (...), ha azt tennénk, amit Önök mondanak az egész egyszerűen csődbe rántaná Magyarországot. (…) Ezért azt kell mondanom újra és újra, akárhányszor is provokál ebben a Jobbik, mindig ezt kell mondanom: Magyarország államadósságát vissza kell fizetnünk” – fejtegette az államadósság átütemezése kapcsán felvetett jobbikos kérdésre OV, még a múlt hét elején a Parlamentben.
[a teljes OV beszéd ITT, az érintett rész 8:13-tól]

Akik rendszeresen figyelik a belpolitika történéseit, azok pontosan tudják, hogy az elmúlt időszakban nem ez volt az első ilyen jellegű csörte a miniszterelnök és a radikálisok között. Azonban a végkifejletet tekintve most sem történt semmi másként, mint a korábbi esetekben. OV, mint eddig mindig, most is szándékosan csúsztatva összekeverte az államadósság átütemezésének és a visszafizetés megtagadásának kérdését. A radikálisok minden esetben átütemezésről a fizetési feltételek könnyítéséről beszéltek, míg OV mindannyiszor a fizetés megtagadásáról és annak következményeiről értekezett és mindannyiszor kitartott azon álláspontja mellett, hogy az államadósság megbolygatásának kérdése egész egyszerűen nem kerülhet napirendre, mert annak még a felvetése is súlyos károkat okoz Magyarországnak.

Ha csak felületesen, ha csak a felszínt kapargatva vizsgáljuk az ügyet, akkor OV óvatossága valamelyest érthető, hisz a globális pénzpiac valóban ugrik az ilyen jellegű kijelentésekre, és azonnal nyomást gyakorol az adott ország gazdaságára és vezetőire, hogy még véletlenül se kerüljön a kérdés a komolyan megfontolandó dolgok sorába. De ettől még a tény, tény marad, és ma már mindenki, még a legnagyobb pénzügyi analfabéták is tisztában vannak azzal, hogy a magyar államadósság visszafizethetetlen. És tegyük hozzá gyorsan azt is, hogy ez nem csak a magyarra, hanem még jónéhány európai országra is igaz.

Ezért hamis OV érvelése, ezért nem lehet, ezért nem szabadna azt ilyen egyértelműen, már-már dogmaszerűen ismételgetni, hogy az utolsó fillérig, ha beleszakadunk is, visszafizetünk mindet. De legfőképp azért nem, mert ez nem igaz, mert ez egész egyszerűen lehetetlen. OV a sorozatos pofára esések ellenére jól láthatóan még mindig azt hiszi, hogy el tud lavírozni, hogy el tud játszadozni a globalisták írta feltételek között. Azt hiszi, hogyha elfogadja az ő játékszabályaikat, akkor esetleg nyerhet. Pedig nem. Mert itt és így nem lehet nyerni.

Persze most a narancsosok közül sokan mondhatnák azt, hogy kívülről nagyon könnyű okosakat mondani, hogy demagóg dumákat felelősség nélkül elengedni nem kerül semmibe sem. Azonban a helyzet ma már nem így áll, hisz az államadósságok átrendezésének kérdése, és annak felvetése mára európai üggyé vált. Amit mi nem mertünk meglépni, azt megtették mások. Amiről nálunk még beszélni sem szabad, az máshol már kormányzati programmá emelkedett.

Az írek ugyanis nem rettentek meg, nem akartak mindenáron megfelelni a globalista elvárásoknak, hanem egész egyszerűen kijelentették, hogy csak abban az esetben írják alá az új európai költségvetési paktumot, ha cserébe Írország kormányzati adósságát nagymértékben átrendezik. „Nem nyerő az az elképzelés, hogy megállapodás nélkül, adósságunk jelentős átrendezése nélkül népszavazást tudunk rendezni. Mielőtt föltesszük a kérdést (népszavazásra), ezt meg kell oldani, és ezt már kezdik érteni EU-szinten is, amitől erősödik a pozíciónk” – mondta ki az OV szerint kimondhatatlant Bryan Hayes, Írország pénzügyminiszter-helyettese a The Sunday Business Post című lapnak adott interjújában, majd így folytatta: „Törlesztjük az adósságunkat, ez nagyon fontos üzenet. De hosszabb lejáratot akarunk, hogy be tudjuk indítani a gazdaságot, hogy 2-3 százalékos növekedést érhessünk el.”

Nem kétséges egy tabu ledőlt.

Végre kimondta valaki, hogyha teljesen kiszipolyoznak egy társadalmat, akkor a végére tényleg nem lesz senki, aki fizessen. Végre kimondta valaki, hogy egy-egy ország mélyrepülése hosszabb távon nem csak az adott társadalom problémája, hanem azoké is, akik beletaszították az adósságspirálba őket. Végre kimondta valaki döntéshozói szinten is, hogyha nem lesz változás, akkor az egész rendszer nagyon rövid időn belül összeomlik.

És innentől már csak egy kérdés van: Vajon mi mikor vetjük fel hivatalosan ugyanezt?

Év végi balliberált idiotizmus

2011-12-19T00:21:00.010+01:00

Aranyvasárnapi hétvége ide, az ünnepek közelsége oda, a magyar közéletben a hülyeség, a politikai idiotizmus megállíthatatlanul tombol. Az egyes pártok nyilatkozatait hallgatva a gyanútlan szemlélődőben az az érzés kezd eluralkodni, hogy a balliberált oldal egyletei mintha teljesen elvesztették volna a realitásérzéküket, mintha eltévedtek volna a világban, vagy legalábbis nem egy műsort néznek a magyar társadalom többségével. Vagy persze az is előfordulhat, hogy a hétvégi időjárási front zavarta meg a túloldalon néhányak agyát, mert amit az elvtársak, az elemempések és a Gyurcsány-féle egylet szombaton külön-külön előadott, az azért finoman szólva is felveti az épelméjűség kérdését.

A megszólalások sora az emeszpé székházban kezdődött, ahol Török Zsolt viharkabátban, a kezében villogó piros biciklilámpával ugrott a pulpitus mögé, majd hosszan fejtegetni kezdte, hogy a „népnyúzó kormány, a viharkabátos urak” intézkedéseikkel és villogásaikal milyen kárt okoznak a magyar embereknek, „az adózóknak, a munkavállalóknak, a kisvállalkozóknak és a nyugdíjasoknak”.
Miután elpuffogtatta az összes bullshit-generátor által kidobott ”okosságot” rátért a lényegre: „Az MSZP arra szólítja fel a kormányt, hogy térjen le a józan észt vesztő útról, és térjen vissza a szocialista kormány által örökül hagyott és javasolt normális gazdaságpolitikához.”

Istenem, ez mégis hol él? – sóhajthattak fel a közélet iránt érdeklődők, de további elmélkedésre és néhány keresetlen kurvaanyázásra már nem maradt idő, mivel az MTI máris szállította a következő hírt:

„Új ellenállást hirdetett meg az LMP, mert Magyarországon megszűnt a demokrácia. Egy diktatúra körvonalai sejlenek fel, melyben a december 23-i nap lesz a fordulópont, amikor egy sor botrányos törvény elfogadásával az utolsó szöget is beverik a demokrácia koporsójába” – fogalmazott Karácsony Gergely, a párt frakcióvezető-helyettese budapesti sajtótájékoztatóján, majd így folytatta: „ezért az LMP az új ellenállás jegyében demonstrációt szervez december 23-ára a Parlament elé.”

És hogy teljes legyen a kép, szombaton megszólalt Molnár Csaba, a Demokratikus Koalíció ügyvezető alelnöke is, aki a következőket tartotta fontosnak tudatni a közvéleménnyel: „A Demokratikus Koalíció kiáll Juhász Ferenc volt honvédelmi miniszter mellett, és nemmel fog szavazni a mentelmi jogának felfüggesztésére, mivel olyan ügyben kérik ki Juhász Ferenc MSZP-s politikust, amelyben semmiféle törvénysértés nem történt.”

Ez lenne hát így év végén a nagyon felvilágosult, nagyon demokratikus magyar balliberált oldal.

Az ősmag, az elvtársak utódpártja, maga mögött tudva az ország népességének nem egészen 11 százalékát, felszólítja a kormányt, hogy az legyen, amit ők szeretnének. Sőt, a mostaniak térjenek vissza az elvtársak nyolcéves ámokfutásához. És Török Zsótit egyátalán nem zavarja, hogy nagyjából és egészében a magyar társadalom döntő többsége egész egyszerűen már attól is elokádja magát, ha meglátja a szegfűs címert valahol, nem hogy vissza akarna térni ahhoz a nemzetáruló politikához, amit az emszpé prezentált itt nekünk az elmúlt években.

Aztán jön a mindösszesen 620 fő tagot számláló liberális gittegylet, akik tömegdemonstrációt akarnak szervezni a Parlament elé. Az ötlet finoman szólva is röhejes, de mindemellett sok mindent elárul az LMP-ről és a hozzájuk kötődőkről. Hisz nem kétséges, egy Szenteste előtti demokráciaféltés igazán jó program, legfőképp azoknak a sajátos jegyekkel rendelkezőknek, akiknek december 24-e lényegében semmit sem jelent.

És végül befut a hétvégi idiotizmus képzeletbeli dobogójának harmadik fokára Molnár Csaba, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva azt hiszi, hogy ő és a pártja tényező a mai világban, aki mintha bármi is múlna rajta bejelenti, hogy a 10 fős, frakció nélküli gyülekezetük nem szavazza meg Juhász mentelmi jogának kiadását. Na és? Mégis mit, mégis hol számít, hogy Molnár, vagy a többi Gyurcsány-féle idióta mit szavaz meg és mit nem?

Török, Karácsony, Molnár. Csak így tovább. Ez kell, ezt fejlesszétek még tovább és előbb-utóbb minden és mindenki a helyére kerül.

Good night left side.

Vasárnapi visszanéző – 50. hét

2011-12-18T12:14:00.000+01:00

Előítélet, vagy tapasztalat? [2011. december 7.]

Szinte már előre látom a következő napok európai balliberális sajtótermékeinek a címlapjait, ahogy öles betűkkel hozzák a hírt: Magyarországon tombol a rasszizmus. Magyarország súlyos morális válságban, a gyűlölet a tetőfokára hágott. És persze lehetne még hosszan sorolni és találgatni, hogy mi lesz majd a felvilágosult és nagyon demokratikus lapok reakciója arra a felmérésre, ami hétfőn látott napvilágot a hazai lapokban.

Történt ugyanis, hogy a British Council Budapesten nemrégiben háromnapos konferenciát szentelt a radikalizmus témájának, ahol magyar és külföldi szakemberek ismertették a legújabb kutatásaik eredményeit. Ezek sorában számolt be a Tárki Idegengyűlölet a magyar fiatalok körében című, háromezres mintán végzett felméréséről Sík Endre, az intézet igazgatója.

A kutatás egyik legfőbb megállapítása az lett, hogy Magyarországon…>>> tovább

Ismét üveggyöngyökért adtunk el mindent [2011. december 9.]

Hétfő óta folyik a magyar külügyminisztérium sikerpropagandája a szerbiai kárpótlási törvény módosítása kapcsán, melyben a hivatalos bejelentés szerint a belgrádi parlament a magyarok kollektív bűnösségét rögzítő törvény egyes rendelkezéseit igazította ki…

…a belgrádi törvényhozás ugyanis nem változtatta meg a kárpótlási törvény kifogásolt rendelkezését, az továbbra is érvényben van. Hétfőn a szerb képviselők egy másik, egy új törvény fogadtak el, ami a rehabilitálásról szól. Ezt nevezték ki annak a szabályozásnak, ami a kárpótlási törvény szóban forgó rendelkezését értelmezni hivatott…>>> tovább

Csak a buzik voltak elégedettek, avagy egy felvilágosult konferencia margójára [2011. december 13.]

Egy nagyon komoly, mondhatnám mérvadó konferencia zajlott szombaton Budapesten, amelynek keretében civil és persze független szervezetek értékelték az emberi jogok magyarországi állapotát. A rendezvénynek - jelentőségének és súlyának megfelelően - az Erzsébet téri Gödör Klub adott helyet, melynek már a szelleme is független és persze roppant demokratikus. A hely mondhatnánk egy igazi demokrácia sziget abban a súlyosan antifelvilágosult világban, ami ma a magyar mindennapokat jellemzi…>>> tovább

Mohács 1526 [videó]

2011-12-17T12:08:00.002+01:00

One way ticket, avagy repülőjegyet minden cigánynak

2011-12-16T00:23:00.010+01:00

Hosszú hónapok mély csendje után, azért az év végére előkerült Aladár. Nem kétséges, mély fájdalom lett volna, egy hatalmas űr a mindennapjainkban, ha úgy múlott volna el ez az év, hogy a magyar kirakatcigányok legjobbika, a gátlástalanság mintapéldája még így az ünnepek előtt nem helyez fel egy apró kis guanódarabot az ország képzeletbeli asztalára oda, ahonnan az elmúlt évtizedek során nagykanállal zabálta azt, ami csak a keze ügyébe került. De azt hiszem, ezen már kár lenne meglepődnünk, hisz teljesen felesleges morális értéket elvárni egy olyantól, aki nagy valószínűséggel azt sem tudja, hogy mi az.

Mostanság meg aztán pláne nem.

Aladárt ugyanis a sajátos jegyekkel rendelkező belpesti barátai megjutalmazták a hosszú évek alatt végzett kitartó pusztításáért, aminek következményeként már fél éve a providence-i Brown Egyetem vendégkutatója. Hogy mit kutat ez a nagyon tehetséges és felvilágosult ember az Egyesült Államokban, arról nem szólnak a hírek, de biztosan valami nagyon fontos lehet, mert Aladár ma már ismét olyan pozícióban érzi magát, hogy már az sem okoz gondot számára, hogy felszólítást intézzen a kanadai kormányhoz a miheztartást illetően.

Történt ugyanis, hogy Horváth Aladár a Torontói Egyetem Munk Központja és a York Egyetem meghívására a múlt héten négynapos látogatáson Kanadában járt, ahol az ott élősködő magyar cigányok csoportjai mellett, az ottawai parlament képviselőivel, menekültügyi szakértőkkel valamint a helyi civil szervezetekkel tárgyalt. A téma természetesen még véletlenül sem a honi cigányok kanadai élősködése, az észak-amerikai állam lekarcolása, a bűnözés és az erőszak terjedése volt. Nem. Az nem volt érdekes. Aladár csak és kizárólag a magyarországi helyzettel foglalkozott és persze azzal, hogy miként lehet a legtöbbet ártani, miként lehet a legjobban durva hazugságokkal mocskolni az országot:

„Magyarországon önkényuralmi hatalmi rendszer van kiépülőben, amely közelebb áll a Jobbik nyilas gyökerekkel rendelkező politikájához, mint az európai keresztény demokráciákhoz. A magyarországi roma lakosság több mint fele joggal érezheti szülőföldjén közvetlen veszélyben magát, ezért Kanadának el kell gondolkodnia azon, hogy képes-e a tömeges befogadásukra, hiszen Kanada erős, gazdag és befogadó nemzet, amely szívén viseli az emberi jogokat.

Javaslom, hogy Kanada küldjön vizsgálóbizottságot Magyarországra, amely helyben tud tájékozódni a valós helyzetről. Így talán kevésbé fogják bizarrnak találni a kanadai hatóságok a magyarországi romák menekültáradatát. Arra kérem Kanadát, hogy hiteles információk alapján tervezze meg bevándorlási politikáját, valamint, hogy gazdasági és diplomáciai eszközeivel segítsen megerősíteni a magyarországi civil társadalmat, a szabadság kis köreit, és hasson a magyar kormányra annak érdekében, hogy felelősen és szakszerűen döntsön a magyarországi romák sorsáról.”

Mondjuk, azért az érdekelne, hogy a cigányok itthon vajon mitől érzik közvetlen veszélyben magukat? Félnek, hogy tévedésből egymást verik fejbe baltával, amikor idős és védtelen embereket rabolnak ki éjjelente? Esetleg attól rettegnek, hogy a mindennapi késelés közben megvágják magukat? Vagy netán az a félelem oka, hogy kicsit dolgozni kell a segélyért? Vagy mégis mi?

Az pedig legfőképp érdekelne, hogy vajon Horváth Aladár mire gondolhatott akkor, amikor arról beszélt, hogy Kanadának el kell gondolkodnia azon, hogy képes-e fogadni jelentős számú roma menekültet. Talán az járt a fejében, hogy Kanadának törvényessé kéne tennie a lopást, a rablást? Esetleg legalizálni kéne a védelmi pénz szedést, a csicskáztatást és lányfuttatást? Mert ezek nélkül nem nagyon fog menni a nagy cigány beilleszkedés.

Mindamellett, hogy Aladár hazudik, mint a vízfolyás az ötlete azért valljuk meg nem rossz. Menjen Kanadába az összes cigány, de úgy, hogy aki elment az már ne jöhessen vissza. Ez támogatható javaslat.

Sőt, abban is biztos vagyok, hogy a magyar társadalom többsége egy kis pénzt is áldozna erre. A repülőjegyek árát szerintem a többség pillanatok alatt összedobná, és innentől kezdve pedig már minden a gyors megoldás útján haladhatna tovább. Mind a Malév, mind az ország jól járna. Az előbbi jelentős forgalomra tenne szert, az utóbbi jelentős tehertől szabadulna meg.

Jó terv, ez kétségtelen.

Mondhatnám komoly projekt. Ezért aztán természetesen megadnánk a módját a dolognak. A reptéren önkéntes kis búcsúztató brigádok váltogatnák egymást, akik nagy lendülettel lobogtatnák az örömkönnyektől nedves zsepiket, a hangszórókból pedig megállás nélkül üvöltene a régi dal:

One way ticket, one way ticket
One way ticket, one way ticket…

A helyes oktatás

2011-12-15T00:12:00.005+01:00

Nem az a tudatlan ember, aki tanulatlan, hanem az, aki nem ismeri önmagát és a tanult ember ostoba, amikor könyvekre, tudásra, és tekintélyre hagyatkozik, hogy megértésre leljen azokban. A megértés csak önismereten keresztül lehetséges, amely az ember teljes pszichológiai folyamatának tudatosítása. Így az oktatás - valódi értelemben véve - önmagunk megértése, mivel mindannyiunkban össze van gyűjtve a létezés egésze.

Amit mi oktatásnak hívunk, az az információ és tudás gyűjtése, amit bárki megtehet, aki olvasni tud. Az ilyen oktatás egy finom menekülési formát ajánl önmagunktól, és mint minden menekülés, elkerülhetetlenül nyomorúságot teremt. A konfliktus és zűrzavar az emberekkel, dolgokkal, és eszmékkel való rossz kapcsolatunkból származik, amíg nem értjük meg ezt a kapcsolatot és nem változtatjuk meg, addig a puszta tanulás, a tények gyűjtése, és a különböző képesítések megszerzése csak káoszhoz és romboláshoz vezethet.

A társadalom jelenlegi elrendezése szerint, azért küldjük gyerekeinket iskolába, hogy tanuljanak valamilyen technikát, amellyel majd végül megélhetéshez jutnak. A gyereket elsősorban egy szakemberré akarjuk tenni, remélvén, hogy ezzel egy biztonságos gazdasági helyzetet teremtünk számára. De vajon egy technika elsajátítása képessé tesz-e minket önmagunk megértésére?

Bár nyilvánvalóan szükségszerű az olvasni- és írni tudás, a gépészet vagy más szakma megtanulása, megadja-e a technika az élet megértésének képességét? Kétségtelen, hogy a technika másodlagos; és ha a technika az egyetlen, amire törekszünk, akkor nyilvánvalóan megtagadjuk azt, ami az életnek messze a nagyobb része.

Az élet fájdalom, szépség, csúnyaság, szeretet, és amikor megértjük ezt, mint egészet, minden szinten, akkor ez a megértés megteremti a saját technikáját. Ennek az ellenkezője nem igaz: a technika sohasem teremti meg a kreatív megértést.

A jelenlegi oktatás teljes kudarc, mert túlhangsúlyozta a technikát. A technika túlhangsúlyozásával elpusztítjuk az embert. A kapacitás és hatékonyság fejlesztése, az élet megértése nélkül, a gondolkodás és a vágy módjainak átfogó észlelése nélkül, csak egyre kegyetlenebbé fog tenni minket, ami háborúkat idéz elő, és veszélyezteti testi biztonságunkat. A technika kizárólagos fejlesztése tudósokat, matematikusokat, hídépítőket, űrhódítókat állított elő; de értik ők az élet teljes folyamatát? Csak amikor megszűnnek szakembernek lenni.

A technológiai fejlődés megold bizonyos fajta problémákat, néhány ember számára egy adott szinten, de bevezet tágabb és mélyebb következményeket is. Az, hogy egy adott szinten éljünk az élet teljes folyamatának figyelembevétele nélkül, annyi, mint a szenvedés és rombolás előhívása. A legnagyobb szükség és a legnyomasztóbb probléma minden egyén számára az élet átfogó megértése, amely képessé teszi arra, hogy szembenézzen annak egyre növekvő bonyolultságával.

A technikai fejlődés, bármennyire is szükséges, semmiképpen sem fogja megoldani belső, pszichológiai szükségletünket és konfliktusunkat; és azért vált a technológia önmagunk rombolásának eszközévé, mert anélkül szereztünk technikai tudást, hogy megértettük volna az élet teljes folyamatát. Aki tudja, hogyan kell atommagot hasítani, de nincs a szívében szeretet, egy szörnyeteggé válik.

Képességünknek megfelelően választunk foglalkozást; de vajon egy szakma követése ki fog bennünket vezetni a konfliktusból és a zűrzavarból? A technikai képzés néhány formája szükségesnek látszik; de ha mérnökökké, orvosokká, könyvelőkké válunk, akkor mi van? Egy szakma gyakorlása az élet beteljesedése? Látszólag a legtöbbünknél igen. Különböző szakmáink talán lefoglalnak minket létünk nagyobb részében; de éppen azok a dolgok, amiket előállítunk, és amiktől olyannyira el vagyunk bűvölve, okozzák a pusztítást és a szenvedést. A szemléletünk és értékrendünk az, ami a dolgokat és foglalkozásokat az irigység, keserűség, és gyűlölet eszközeivé teszi.

Önmagunk megértése nélkül a foglalkozás önmagában elégedetlenséghez vezet, a maga elkerülhetetlen meneküléseivel, mindenféle kártékony tevékenységein keresztül. A technika megértés nélkül ellenségeskedéshez, és kegyetlenséghez vezet, amit kellemesen hangzó kifejezésekkel takarunk el. Mi értelme van a technikát hangsúlyozni és hatékony entitásokká válni, ha az eredmény a kölcsönös pusztítás? A technikai fejlődésünk fantasztikus, de ez csak megnövelte az erőnket, hogy elpusztítsuk egymást, mindenfelé jelen van az éhezés és a szenvedés. Nem vagyunk békés és boldog emberek.

Amikor csak a funkció a fontos, az élet tompává és unalmassá válik, egy gépies és meddő rutinná, amelyből különféle pusztításokba menekülünk. A tények gyűjtése és a képességek fejlesztése, amelyet oktatásnak hívunk, megfosztott minket az egységbe rendezett élet és tevékenység teljességétől. Nem értjük az élet teljes folyamatát, ezért ragaszkodunk a kapacitáshoz, hatékonysághoz, amelyek így hatalmas jelentőségűnek látszanak. De az egész nem érthető meg a részen keresztül, csak cselekvésen és tapasztalaton keresztül.

A technika kiművelésének egy másik tényezője, hogy biztonságérzetet ad, nem csak gazdaságilag, de pszichológiailag is. Megnyugtató tudni, hogy tehetségesek, és hatékonyak vagyunk. Tudni, hogy tudunk zongorázni, házat építeni, az életerő érzését adja, az agresszív függetlenség érzését; de a kapacitás hangsúlyozása a pszichológiai biztonságra való vágyódás miatt annyi, mint megtagadni az élet teljességét. Az élet egész tartalmát sohasem lehet előre látni, újként kell megtapasztalni pillanatról pillanatra; de mi félünk az ismeretlentől, ezért lélektani biztonsági zónákat hozunk létre magunknak, rendszerek, technikák, és hiedelmek formájában. Amíg belső biztonságot keresünk, addig az élet teljes folyamatát nem lehet megérteni.

A helyes oktatásnak - a technika elsajátításának bátorítása mellett - meg kellene valósítania valamit, ami sokkal nagyobb fontosságú: segítenie kellene az embert, hogy megtapasztalja az élet egységbe rendezett folyamatát. Ez az a tapasztalat, amely majd a kapacitást és a technikát a megfelelő helyre teszi. Ha az embernek tényleg van valami mondanivalója, annak puszta kimondása megteremti a saját stílusát, de ha belső megtapasztalás nélkül tanulunk meg egy stílust, az csak felszínességhez vezethet.

A mérnökök világszerte eszeveszetten tervezik a gépeket, amelyeknek működtetéséhez nem kell ember. Egy olyan világban, amit majdnem teljesen gépek működtetnek, mivé válhat az ember? Egyre több szabadidőnk lesz anélkül, hogy tudnánk, hogyan használjuk fel és menekülést fogunk keresni, tudáson keresztül, elgyengítő szórakozási lehetőségeken keresztül, vagy eszméken keresztül.

Úgy gondolom köteteket írtak már oktatási elméletekről, mégis nagyobb zűrzavarban vagyunk, mint valaha. Nincs olyan módszer, amely arra nevelné a gyereket, hogy egységbe rendezett és szabad legyen. Amíg elvekkel, eszmékkel, és módszerekkel foglalkozunk, addig nem segítjük az egyént, hogy megszabaduljon saját önközpontú tevékenységétől, ennek félelmeivel és konfliktusaival együtt.
Egy tökéletes utópia eszméi és tervei sohasem fogják előteremteni a szív radikális változását, amely nélkülözhetetlen, ha véget akarunk vetni a háborúnak és az univerzális pusztításnak. Az eszmék nem tudják megváltoztatni jelenlegi értékrendünket. Azt csak helyes oktatással lehet megváltoztatni, amelynek elő kell segítenie a valóság megértését.

Amikor együtt dolgozunk egy eszméért, a jövőért, az egyéneket ennek a jövőnek az elképzelése szerint alakítjuk; egyáltalán nem foglalkozunk az emberi lényekkel, csak azzal az elképzeléssel, hogy milyeneknek kellene lenniük. Az aminek lennie kellene, sokkal fontosabbá válik számunkra, mint az ami van, vagyis az egyén összetett volta. Amikor elkezdjük közvetlenül megérteni az egyént, ahelyett, hogy olyan képernyőn keresztül látnánk, amilyennek szerintünk lennie kellene, akkor azzal foglalkozunk, ami van. Akkor már nem akarjuk többé átalakítani az egyént valami mássá; az egyetlen dolgunk, segíteni önmaga megértésében, és ebben nincs személyes indíték, vagy nyereség. Ha teljesen tudatában vagyunk annak, ami van, meg fogjuk azt érteni és így megszabadulunk tőle. Abba kell hagynunk a küszködést azért a valamiért, amik nem vagyunk.

Az eszméknek nincs helye az oktatásban, mivel megakadályozzák a jelen megértését. Nyilvánvalóan akkor tudjuk megérteni azt, ami van, amikor nem menekülünk a jövőbe. A jövőbe tekintés, a törekvés egy eszme után, az elme tunyaságát mutatja és a jelen elkerülésének vágyát.

Vajon egy átvett utópia követése, nem az egyén szabadságának és teljessé válásának a megtagadása? Vajon amikor az ember egy eszmét követ, egy mintát, amikor van egy formulája arról, hogy minek kellene lenni, nem egy nagyon felszínes, és automatikus életet él? Nekünk nem idealistákra, vagy mechanikus elméjű entitásokra van szükségünk, hanem teljessé vált emberi lényekre, akik intelligensek és szabadok. Ha csak tervünk van a tökéletes társadalomhoz, az perlekedés és vérontás azért, aminek lennie kellene, miközben figyelmen kívül hagyjuk azt ami van.
Ha az emberi lények mechanikus entitások volnának, automatikus gépek, akkor a jövő megjósolható volna és a tökéletes utópia képe felrajzolható lenne; akkor képesek lennénk rá, hogy gondosan megtervezzünk egy jövőbeli társadalmat és dolgozhatnánk érte. De az emberi lények nem gépek, amiket egy határozott minta szerint elő lehet állítani.

A jelen és a jövő között hatalmas űr van, amelyben sokféle befolyás dolgozik mindannyiunkon, és amikor a jövő számára feláldozzuk a jelent, akkor rossz eszközöket követünk, amik egy lehetséges jó célhoz vezetnek. De az eszköz határozza meg a célt; mellesleg, kik vagyunk mi, hogy eldöntsük, milyennek kellene lennie az embernek? Milyen jogon akarjuk egy adott minta szerint formálni, amit valamilyen könyvből tanultunk, vagy saját törekvéseink, reményeink, félelmeink szerint határoztunk meg?

A helyes oktatás nem foglalkozik semmilyen ideológiával, bármilyen sokat ígér is az egy jövőbeli utópia számára. Semmilyen rendszeren nem alapszik, bármilyen gondosan kigondolt is az; nem is egy eszköz, amely valamilyen speciális módon kondicionálja az egyént. Az oktatás igazi értelemben véve, segíti az egyént éretté és szabaddá válni, hogy virágozzon szeretetben és jóságban.

Ez az amivel foglalkoznunk kellene és nem azzal, hogy a gyereket valamilyen idealisztikus minta szerint formáljuk.

Minden módszer amely temperamentum, és adottság alapján osztályozza a gyereket, csupán hangsúlyozza a különbségeket. Ellentéteket szül, elősegíti a társadalmi megosztottságot, és nem segíti az emberi lények teljessé válását. Nyilvánvaló, hogy semmilyen módszer, vagy rendszer nem tudja megteremteni a helyes oktatást és egy adott módszerhez való szigorú ragaszkodás tunyaságot mutat az oktató részéről. Amíg az oktatás mintaszerű elveken alapszik, elő tud állítani olyan nőket és férfiakat akik hatékonyak, de nem tud kreatív emberi lényeket létrehozni.

Csak a szeretet tudja előidézni a másik megértését. Ahol jelen van a szeretet, ott azonnali a kapcsolat a másikkal, azonos szinten és azonos időben. Mivel mi magunk olyan szárazak, üresek és szeretet nélküliek vagyunk, megengedtük a kormányoknak és a rendszereknek, hogy átvegyék gyerekeink nevelését, és életünk irányítását; de a kormányok hatékony szakembereket akarnak, nem emberi lényeket, mert az emberi lények veszélyessé válnak a kormányok számára, és a szervezett vallások számára. Ezért törekszenek a kormányok és a vallási szervezetek az oktatás irányítására.

Az életet nem lehet egy rendszerhez alkalmazkodóvá tenni, nem lehet egy keretbe erőltetni, bármilyen nemesen kigondolt is az és egy elme, amit pusztán tényszerű tudásra képeztek, képtelen az élettel, annak változatosságával, finomságával, mélységeivel, és nagy magasságaival szembenézni. Amikor gyerekeinket egy gondolatrendszer, vagy egy adott elv szerint képezzük, amikor ágazati felosztáson belül tanítjuk őket gondolkodni, akkor megakadályozzuk őket, hogy teljessé váljanak, és ezért képtelenek intelligensen gondolkodni, amely az élet teljességével való szembenézést jelenti.

Az oktatás legmagasabb rendeltetése egy teljessé vált egyén előteremtése, aki képes az élet egészével szembenézni. Az idealista, úgy mint a specialista, nem az egésszel foglalkozik, hanem csak a résszel. Addig nem lehet teljessé válás, amíg az ember egy ideális cselekvési mintát követ és a legtöbb tanár, aki idealista, félre rakta a szeretetet, száraz az elméje, és kemény a szíve. Egy gyerek tanulmányozásához az embernek ébernek kell lennie, figyelmesnek, öntudatosnak és ez sokkal nagyobb intelligenciát és szeretetet igényel, mint arra biztatni, hogy kövessen egy eszményt. Az oktatás másik rendeltetése, hogy új értékrendet teremtsen. Amikor létező értékrendeket egyszerűen a gyerek elméjébe ültetünk, hogy alkalmazkodjon az eszményekhez, akkor kondicionáljuk anélkül, hogy felébresztenénk az intelligenciáját. Az oktatás szorosan kapcsolódik a jelenlegi világválsághoz és az oktató, aki látja az okát ennek az univerzális káosznak, meg kellene, hogy kérdezze önmagától, hogyan ébressze fel az intelligenciát a tanulóban, így segítvén a következő generációt, hogy ne teremtsen további konfliktust és katasztrófát. Minden gondolatát, minden figyelmét és szeretetét a helyes környezet megteremtésének kell szentelnie és a megértés fejlesztésének, hogy amikor a gyerek éretté válik, képes legyen intelligensen szembenézni az emberi problémákkal. De ennek érdekében az oktatónak meg kell értenie önmagát, ahelyett, hogy ideológiákra, rendszerekre és hiedelmekre támaszkodna.

Ne elvek és eszmék szerint gondolkozzunk, hanem úgy tekintsünk a dolgokra, ahogy vannak; mivel az intelligenciát annak a figyelembevétele ébreszti fel, ami van, ezért az oktató intelligenciája sokkal fontosabb, mint az, hogy tudomása legyen egy új oktatási módszerről. Amikor az ember egy módszert követ, még ha az egy gondos és intelligens személy által lett is kidolgozva, a módszer nagyon fontossá válik, és a gyerekek csak annyiban fontosak, hogy miként illenek abba bele. Az ember méri és osztályozza a gyereket, aztán folytatja az oktatását valamilyen előírás szerint. Ez az oktatási folyamat talán megfelelő a tanár számára, de sem egy rendszer gyakorlása, sem a vélemény és tudás önkényuralma nem tud előteremteni egy teljessé vált emberi lényt.

A helyes oktatás magában foglalja a gyerek megértését úgy, ahogy van, anélkül, hogy ráaggatnánk egy olyan eszményt, amilyennek szerintünk lennie kellene. Ha bezárjuk egy eszmény keretei közé, akkor bátorítjuk az alkalmazkodásra, amely félelmet szül, és egy állandó konfliktust teremt benne aközött, amilyen és amilyennek lennie kellene; és minden belső konfliktusnak megvan a maga külső megnyilvánulása a társadalomban. Az eszmények ténylegesen akadályoznak minket a gyerek megértésében, és a gyereket is akadályozzák önmagának megértésében.

Egy szülő aki ténylegesen meg akarja érteni a gyerekét, nem egy eszmény szűrőjén keresztül néz rá. Ha szereti a gyereket, megfigyeli, tanulmányozza hajlamait, hangulatait és sajátosságait. Csak akkor fordulhat elő, hogy egy eszményt erőltet a gyerekre, amikor nem érez szeretetet, mivel akkor az ember ambíciói próbálják megvalósítani önmagukat benne, azt akarván, hogy ilyenné vagy olyanná váljon. Amikor az ember nem az eszményt, hanem a gyereket szereti, akkor van lehetőség, hogy segítsünk neki megérteni magát, úgy ahogy van.

Amikor a gyerek hazudik, mi értelme van például az igazság eszményét elé rakni? Ki kell találnia, hogy miért mond hazugságot. Ahhoz, hogy segítsük a gyereket, időt kell fordítani a tanulmányozására és a megfigyelésére, amely türelmet igényel, szeretetet és törődést; de amikor az emberben nincs szeretet, nincs megértés, akkor egy viselkedési mintába kényszeríti a gyereket amit eszménynek hívunk.
Az eszmények kényelmes szökési formák és a tanár, aki követi őket, képtelen megérteni a tanulóit és intelligensen bánni velük; számára a jövőbeli eszmény és az aminek lennie kellene, sokkal fontosabb, mint a jelenlevő gyerek. Az eszményre való törekvés kizárja a szeretetet és szeretet nélkül nem oldható meg emberi probléma.

Ha a tanár helyes úton jár, nem fog módszertől függeni, hanem tanulmányozni fog minden egyéni tanítványt. A gyerekekkel, fiatalokkal való kapcsolatunkban nem mechanikai eszközökkel van dolgunk, amiket gyorsan meg lehet javítani, hanem élőlényekkel, akik befolyásolhatóak, ingatagok, érzékenyek, félénkek, szeretőek; és a velük való foglalkozáshoz nagy megértésre, a türelem és szeretet erejére van szükségünk. Amikor ez hiányzik belőlünk, akkor gyors és könnyű gyógymódokat keresünk és csodálatos, automatikus eredményeket remélünk. Amikor viselkedésünkben és cselekedeteinkben figyelmetlenek vagyunk, gépiesek, akkor kitérünk minden kihívás elől, ami zavaró, és ami nem oldható meg egy automatikus válasszal, ez az egyik legnagyobb problémánk az oktatásban.

A gyerek a múlt és a jelen eredménye, ezért már kondicionált. Amikor átadjuk neveltetésünket a gyereknek, akkor állandósítjuk az ő kondicionáltságát és a saját kondicionáltságunkat egyaránt. Csak akkor van radikális átalakulás, amikor megértjük saját kondicionáltságunkat és megszabadulunk tőle. Teljesen felesleges annak megbeszélése, hogy milyennek kellene lennie a helyes oktatásnak, amíg mi magunk kondicionáltak vagyunk.

Amíg a gyerekek éretlenek, természetesen meg kell védenünk őket a fizikai bántalomtól, meg kell akadályoznunk, hogy fizikailag veszélyeztetettnek érezzék magukat. De sajnos nem állunk meg itt; formálni akarjuk a gondolkodásmódjukat és érzéseiket, saját vágyaink és szándékaink szerint. Gyerekeinkben akarjuk beteljesíteni magunkat, hogy rajtuk keresztül állandóvá tegyük magunkat. Falakat építünk köréjük, kondicionáljuk őket, hiedelmeinkkel, eszményeinkkel, félelmeinkkel, reményeinkkel és sírunk, imádkozunk amikor háborúkban megölik, megcsonkítják őket, vagy szenvedésre kényszerülnek az élet tapasztalatai által.

Az ilyen tapasztalatok nem hozzák meg a szabadságot, ellenkezőleg: erősítik az "én" akaratát. Az "én" a védekező és önkifejező reakciók sorozatából épül fel és a beteljesedése mindig a saját kivetítéseiben és örömet okozó azonosulásaiban van. Amíg a tapasztalatot az "én", és az "enyém" szerint fordítjuk, amíg az ego a reakcióin keresztül fenntartja magát, addig a tapasztalatot nem lehet megszabadítani a konfliktustól, zűrzavartól, és fájdalomtól. A szabadság csak akkor jön el, amikor az ember megérti az én, a tapasztaló szokásait. Amikor az én - az összegyűjtött reakcióival - nem a tapasztaló, hanem a tapasztalat egyedül, akkor vesz fel egy teljesen más értelmet és válik teremtéssé.

J. K.

Most dobban a szív, bátran indul a láb…

2011-12-14T00:54:00.010+01:00

Ma van 90 éve annak, hogy elkezdődött Sopronban és környékén az a háromnapos népszavazás, amely arról hivatott dönteni, hogy a város és a környékén lévő mintegy 257 négyzetkilométernyi terület Magyarországhoz vagy Ausztriához tartozzon-e. Ez volt a trianoni békeszerződés egyetlen komolyabb területi revíziója, amit a nagyhatalmak tartósan elfogadtak.

Azonban amíg eleink eljutottak idáig, sok mindennek meg kellett történnie.

A soproni eseményeket a közvélemény alapvetően összeköti a Rongyos Gárdával, de az igazság az, hogy a Gárda története jóval korábban kezdődött és sokkal később is ért véget, mint az 1921. augusztus 28-án kitört nyugat-magyarországi felkelés és az ahhoz kapcsolódó közvetlen események. A Rongyos Gárda megalakulásának időpontja ugyanis 1919. április 18.-a volt. Ezen a napon Héjjas Iván főhadnagy [a fotón] Kecskemét melletti tanyáján összegyűltek egykori századának katonái, környékbeli gazdák, napszámosok és diákok, hogy felvegyék a harcot a Tanácsköztársaság terrorlegényeivel, valamint az országra törő idegen hadakkal szemben. Ez volt lényegében az az esemény, amellyel megkezdődött az úgynevezett kecskeméti ellenforradalom.

A Gárda, mint az talán sokak által ismert az elnevezését onnan kapta, hogy nem volt egyenruhájuk, hanem saját hétköznapi, olykor szedett-vedett öltözékükben harcoltak. De nem csak egyenruhájuk nem volt, hanem hadi felszerelés terén sem álltak valami jól. Ezt úgy pótolták, ahogy tudták. Héjjas vezetésével rajtaütöttek a vörösök jakabszállási fegyverraktárán, ahol puskákat, lőszert és gépfegyvereket zsákmányoltak. A felfegyverkezett „rongyosok” Helvécia irányában indultak első portyájukra, mivel jelentették nekik, hogy arrafelé vörös katonák garázdálkodnak, elhajtanak embert, állatot egyaránt.

A Rongyos Gárda azonban még időben rajtuk ütött és rövid tűzpárbajban megfutamodásra kényszeríttette, a halottakat és sebesülteket hátrahagyó vörösöket, akik Kecskemétre húzódtak be. Innen értesítették a budapesti vörös főparancsnokságot, amely segítségükre kiküldte Szamuely Tibor halálvonatát és a Lenin-fiúkat. Héjjasék Katonatelepnél felszedték a síneket, a páncélvonat ágyúihoz azonban kevésnek bizonyultak az ő könnyűfegyvereik. Vissza kellett hát vonulniuk. Rövid ideig Szegeden húzták meg magukat. Szamuely halálvonata közben Kecskemétre ért, és a Lenin-fiúk kegyetlen bosszút álltak a városon: találomra választottak ki és akasztottak fel embereket...

Szegedről a „rongyosok” ismét a kiskunsági tanyavilág, szűkebb pátriájuk felé vették útjukat, mivel hírét vették, hogy román csapatok fosztogatnak arrafelé. Augusztus 3-án, Csalánosnál ütöttek rajta az oláh rablókon, akik a falut felgyújtották, a terményt szekerekre rakták, az állatokat elhajtották, a nőket meggyalázták, az ellenálló férfiakat pedig felakasztották. A támadásra nem számító románokkal Héjjasék mind egy szálig végeztek. A tanyavilágban pedig futótűzkézként terjedt a hír: „Megjött a Rongyos Gárda!”

A tanyák parasztsága tömegesen csatlakozott az ellenállókhoz. Legtöbbjük azonban rendes fegyverrel sem rendelkezett, csak furkósbot, vasvilla volt a kezében. Héjjas Iván figyelőszolgálatot szervezett belőlük és ahol feltűntek a románok, ott hamarosan ők is megjelentek és nem volt kegyelem. Mivel emberanyagban már nem szenvedtek hiányt, ezért Héjjas fegyverek szerzésére helyezte a hangsúlyt. Kémei kifürkészték, hogy Örkényből négy teherautónyi lőszer és fegyver indul Budapestre. A Kecskeméttől 35 km-re lévő „itatóhelyen”, Adacson a románok is megálltak szomjukat oltani. Mit sem sejtve vedeltek a kocsmában, miközben a „rongyosok” elkötötték az őrizetlenül hagyott teherautókat. Mikor a teherautók motorjának zajára részegen kitántorogtak az ivóból, a Rongyos Gárda golyózáporában lelték halálukat.

Héjjas hírszerzői újabb román fegyverszállítmányt jelentettek: vasúton, Lajosmizséről Kecskemétre. A szerelvény személyvagonjaiban vígan italoztak a magukat biztonságban érző románok, és mit sem törődtek az őrizetükre bízott négy utolsó tehervagonnal. Kisnyírnél, a célállomástól 11 km-re magyar lovascsapat csatlakozott a vonathoz, Kaszala Károly vezetésével. Néhányan közülük felkapaszkodtak a szerelvényre és lekapcsolták az utolsó négy, fegyverekkel megrakott vagont. Mikor a szerelvény befutott Kecskemétre a megszállók a fegyverszállítmánynak csak hűlt helyét találták.

Ekkor már a románok is kezdték komolyan venni a Rongyos Gárdát, és vérdíjat tűztek ki Héjjas Iván fejére, aminek nem sok eredménye volt. Sőt, újabb komoly rajtaütés következett, mikor a románok Kecskemétről megerősített menetoszlopban rekvirálni indultak. A pusztai hírszerzésnek köszönhetően Héjjasék értesültek a románok mozgásáról, és Bugac-Monostor mellett megtámadták a menetoszlopot. A tüzet csak néhányak viszonozták, a többség rögtön elesett vagy az életét mentve megfutamodott.

Mikor a románoknak később el kellett hagyniuk Kecskemétet, a helyőrség parancsnoka – félve a nép jogos haragjától – felvette a kapcsolatot Héjjas Ivánnal, és arra kérte őt, hagyják őket békében visszavonulni és védjék meg őket a lakosság bosszújától. Groteszk látvány volt a hosszú sorokban vonuló oláh gyalogság, két oldalt lovas „rongyosoktól” kísérve.

Ebben az időben azonban már izzott a nyugat-magyarországi felkelés parazsa, ezért a Rongyos Gárda is arrafelé fordította zászlaját. 1921. augusztus 28-án kezdődött meg a felkelés a mai Burgenland és Sopron-környéki területeken. A felek Ágfalvánál ütköztek meg, Héjjas 120 embere (az Alföldi-brigád) keveredett tűzharcba az osztrák csendőrökkel. A rongyosok gerillaharcot folytattak az osztrákokkal, így lehetetlenné vált, hogy Ausztria birtokába vegye a neki ítélt területet.

Azonban nemcsak Ausztria és Magyarország került szembe egymással, hanem maguk a felkelők is, mert míg Prónay és Héjjas a szabad-királyválasztók közé tartozott, addig Friedrich István egykori miniszterelnök, aki szintén a felkelők között volt, s Kismartont felügyelte, valamint Ostenburg legitimisták voltak. Horthy Gömbös Gyula későbbi miniszterelnököt nevezte ki nyugat-magyarországi kormánybiztosnak, akinek a feladata az önállósuló felkelők megrendszabályozása lett. Azonban mind Héjjas, mind Friedrich megtagadja az utasítását, hogy vonuljanak vissza.

Úgy tűnt, Prónay egymaga akarja megvalósítani a Sigray-Lingauer tervet, miszerint, ha a magyar kormány kiegyezne Ausztriával, lemondva ezzel a Nyugat-Magyarországról, a felkelők önálló államot hoznak létre Lajtabánság néven. A bán Sigray főkormánybiztos, vagy Albrecht főherceg lett volna. Ám időközben kézzelfogható közelségbe került a népszavazás lehetősége, így a miniszterelnök lebeszélte Sigrayt tervéről.

1921. október 3-án Nyugat-Magyarország az antant fennhatósága alá került, mivel az antant adta volna át a területet az osztrák félnek. Így 1921 október 4-én Prónay-ék kikiáltották a terület függetlenségét.

Az antant felszólította a magyar kormányt, hogy vonja ki a harcoló csapatokat, amely ezt bár nem tette meg, de az önálló Lajtabánságot sem ismerte el. A helyzet megoldására 1921. október 11-12-én a két fél olasz közreműködéssel Velencében tárgyalni kezdett, Magyarország vállalta a felkelők visszavonását, Sopron és környéke hovatartozásáról viszont népszavazással döntöttek, ezzel az új állam meg is szűnt.

A velencei jegyzőkönyv értelmében 1921. december 14-e és 16-a között Sopron és környékének lakossága népszavazáson döntötte el, hogy a kérdéses területek melyik országhoz tartozzanak. Az összesen 26 900 jogosultból 24 063 fős (87,7%) részvétel mellett 15 334 fő (65,16%) szavazott Magyarországra, 8 227 fő (34,84%) Ausztriára, és 502 szavazat érvénytelen volt. Sopron 37 509 lakója közül 18 994-nek volt szavazati joga. Itt 89,2%-os részvétellel 72,7% szavazott Magyarországra. A nyolc faluban a 7 900 jogosult 83,9%-os részvételével 54,6%-a Ausztria mellett szavazott. Magyarországra csak Nagycenken, Fertőbozon és Kópházán szavaztak többségben.

A trianoni szerződés alapján Ausztriának ítélt területeken az átcsatolást követően tíz faluban tiltakozások kezdődtek. Ennek eredményeként ezekben a községekben is népszavazásokat írtak ki, melyeknek az lett a következménye, hogy 1923. január 10. és március 9. között ezek a helységek is visszakerültek Magyarországhoz. A szóban forgó községek: a Szombathelytől nyugatra illetve délnyugatra fekvő Narda (akkor Kisnarda és Nagynarda), Felsőcsatár (akkor Alsócsatár és Felsőcsatár), Vaskeresztes (akkor Németkeresztes és Magyarkeresztes), Horvátlövő, Pornóapáti, Szentpéterfa, valamint a Kőszegtől északkeletre fekvő Ólmod. A folyamatban kezdeményező szerepet játszó Szentpéterfa később megkapta a "Communitas Fidelissima", azaz a Leghűségesebb Község címet.

A fentieken kívül még egy falu került vissza Magyarországhoz a trianon utáni nyugati határok mentén. A szintén Vas megyei, Őriszentpétertől délnyugatra fekvő Szomoróc község lakosai a szomszédos Kerca lakosainak és az ott állomásozó határőröknek segítségével 1920. augusztus 1-jén fegyveres harcban szorították ki falujukból a megszállókat. Bár a sikert hamarosan ellentámadás követte és a falu újra szerb-horvát-szlovén megszállás alá került, hosszú tárgyalások után 1922. február 8-án Szomoróc újra Magyarországhoz csatlakozhatott.

Az országgyűlés A soproni népszavazás emlékének törvénybe iktatásáról szóló 1922. évi XXIX. törvényben a Civitas fidelissima, azaz a Leghűségesebb város címmel jutalmazta Sopront, ahol a 61 méter magas Tűztorony déli részén ezután alakították ki a Hűségkaput.

Csak a buzik voltak elégedettek, avagy egy felvilágosult konferencia margójára

2011-12-13T00:31:00.008+01:00

Egy nagyon komoly, mondhatnám mérvadó konferencia zajlott szombaton Budapesten, amelynek keretében civil és persze független szervezetek értékelték az emberi jogok magyarországi állapotát.

A rendezvénynek - jelentőségének és súlyának megfelelően - az Erzsébet téri Gödör Klub adott helyet, melynek már a szelleme is független és persze roppant demokratikus. A hely mondhatnánk egy igazi demokrácia sziget abban a súlyosan antifelvilágosult világban, ami ma a magyar mindennapokat jellemzi.

A rendezvény leghangsúlyosabb része természetesen az a civil évértékelés volt, ahol az emberi jogok honi képviselőinek élharcosai mondták el véleményüket Magyarország jelenlegi állapotáról a köztévéből nemrég elbocsátott Mészáros Antónia moderálása mellett. Gondolom, mondanom sem kell, a konferencia megállapítása szerint az emberi jogok kérdése ma Magyarországon erős kihívásokkal küzd. Pontosabban fogalmazva, mint ahogy azt Tóth Balázs, a Magyar Helsinki Bizottság képviseletében kijelentette: „Magyarország nem jogállam többé.”

Persze mielőtt valaki azt gondolná, hogy a független jogi élharcosok a vidéki Magyarország cigánybűnözéstől szenvedő szerencsétlen sorsú polgárai miatt aggódtak volna, vagy esetleg azon ment volna a háborgás, hogy a bíróság mára szinte az összes 2006-os történés miatt elmarasztalta a rendőrséget, akkor sajnos ki kell, ábrándítsak néhányakat, mert a probléma szerintük nem ez. De azokat is csalódás érhette, akik azt várták, hogy majd a konferencián szó lesz az iskolákban egyre nagyobb méreteket öltő cigányagresszióról vagy az Amsterdam Shop-szerű üzletek legális drogkereskedéséről.

Azonban ezekről és az ilyen jellegű dolgokról nem esett szó, ezen problémakörök ugyanis nem lépték túl a részvevők ingerküszöbét, viszont az gondot okozott számukra, hogy a formálódó magyar oktatáspolitikából hiányzik a romagyerekek esélyegyenlőségére való törekvés, sőt. Vég Zoltán Ákos, a Tanszabadságért nevű szervezet képviselője felszólalásában egyenesen a törvénybe iktatott szegregáció éveként értékelte 2011-es évet.

Aztán szólásra, pontosabban váladékozásra emelkedett a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) munkatársa, Juhász Péter, aki úgy vélte, hogy romaügyben már reménykedni sem tud. Szerinte Magyarországon kimutathatóan megjelent a totális diktatúra, és „ideje lenne megálljt parancsolni a helyi, elsőként az érpataki és gyöngyöspatai kiskirályoknak.” A témára rácsatlakozva a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda részéről Muhi Erika tovább feszegette a problémát és kijelentette:”Bár megszületett egy nemzeti romastratégia, de mivel nincs benne az a mondat, hogy a romák diszkriminációmentes életet élhessenek, nincs miről beszélni.”

Ezután Jeney Orsolya, az Amnesty International Magyarország igazgatója következett, aki pontokba szedte értékelését. Ő a médiatörvényben, a gyülekezési szabadság korlátozásában, a gyűlölet-bűncselekmények - mint például a gyöngyöspatai - megnyilvánulásaiban, az új alaptörvény számos kitételében látta az emberi jogok hazai sérülésének kivetüléseit.

Aztán mielőtt még a mély depresszió és a szörnyű rettegés eluralkodott volna az egybegyűlteken következett Polgári Eszter, aki végre jó hírekről tudott beszámolni: „a Háttér Társaság a Melegekért Egyesület oldaláról azt mondhatom, hogy 2011 nem volt annyira rossz, mint vártuk. Nem törölték el a bejegyzett élettársi kapcsolat azonos neműekre vonatkozó passzusát, és ha rövidített útvonalon is, de felvonulhattak a melegek és leszbikusok júliusban.”

Ennyi.

A Magyarországon működő emberi jogi egyesületek ennyit tudtak elmondani a kérdésről. Ezek azok a súlyos problémák, amik szerintük megkeserítik az életet ebben az országban, pedig a rendezvény előzetes beharangozójában a szervezők azt ígérték, hogy azért hozták össze ezt a konferenciát, hogy „láthatóvá váljanak az összefüggések és összefoglalhatóvá az elvárások egy XXI. századi jogállamtól.”

Ehhez képest a hivatásos jogvédőknek, a közismert rettegőknek és a civil aktivistáknak eszükbe nem jutott, hogy tiltakozzanak a szlovák műállam jogsértései ellen, eszükbe nem jutott, hogy felemeljék a hangjukat a rimaszombati, csaknem százéves Tamás Ilona érdekében, akit a tótok épp a napokban fosztottak állampolgári jogaitól. De nem tűnt fel nekik az sem, hogy a globalista világ átverésének következtében Magyarországon egyre inkább a harmadik világ törvényei látszanak érvényesülni, hogy lassan mindannyian segédmunkások és rabszolgák leszünk a saját hazánkban. Hogy egyre többen vannak, akik feladják, akik az alkoholizmusba, vagy rosszabb esetben az öngyilkosságba menekülnek a mindennapok elől.

A gyanútlan szemlélődőben ilyenkor önkéntelenül is felmerül a kérdés: Vajon hol élnek ezek az emberek? Vajon honnan szerzik az ismereteiket, vajon honnan jutnak olyan következtetésekre, amikre? Tényleg az lenne a helyzet, hogy a felszólalók zömének a világ a budapesti nagykörútnál véget ér, és ami az után van, ami az után történik az már nem más, mint egy-egy bejátszás a kereskedelmi tévék híradójában, egy-egy félig elolvasott hír a bulvármagazinok belső oldalain?

Tényleg ennyire korlátoltak lennének? Vagy tényleg ennyire velejéig rohadtak?

Miért van az az érzésem, hogy az utóbbi az igaz? Hogy lehet az, hogy nekünk ezekből is a legalja jutott? És vajon mi az oka annak, hogy az itt élő liberáltak nemzetközi összehasonlításban is a legaljasabb hazaáruló kategóriába tartoznak?

Vona Gábor az egypártrendszerről, a felsőoktatásról és a Jobbik nem túlzottan köztiszteletben álló képviselőiről [videó]

2011-12-12T00:18:00.000+01:00

Vasárnapi visszanéző – 49. hét

2011-12-11T20:21:00.004+01:00

Így azért könnyű azt mondani, hogy lesz@rom, hogy van-e válság, vagy nincs
[2011. november 30.]

Nem hiszem, hogy túl sok olyan vállalkozás lenne ebben az országban, ahol egyátalán nem érzik meg a gazdasági válság hatásait. Nem hiszem, hogy túl sok olyan vállalkozás van ebben az országban, akik az elmúlt időszakban nagyjából 600 százalékkal növelték a bevételüket. Azt meg pláne nem hiszem, hogy akiknek ez sikerült, azok az átlag, halandó emberek közé tartoznak. Tegyük hozzá mindjárt, hogy sajnos.

Azonban vannak olyanok is, akiknek nem okoz gondot az elmúlt hónapok gazdasági mélyrepülése, akik egyátalán nem érzik a szűkülő piaci lehetőségeket.

Ez természetesen normál esetben inkább örömre kéne, hogy okot adjon, mintsem károgásra, de abban az esetben, amikor valaki ezt úgy éri el, hogy valószínűleg erősen lejt a pálya, hogy talán nem egyenlőek a versenytársakkal a feltételek, akkor azért az ártatlan szemlélődőben felmerül a gyanakvás: azért így jutni előre, finoman szólva sem túl tisztességes…>>> tovább

Vajon van választásunk? [2011. december 1.]

Az szerintem ma már a legnagyobb gazdasági analfabéták számára is teljesen egyértelmű, hogy egy-egy ország tényleges gazdasági teljesítménye és az adott ország hitelminősítők által meghatározott értéke, lényegében köszönő viszonyban nincs egymással. Mára már szinte mindenki számára egyértelmű, hogy a magukat mérvadónak nevező hitelminősítők nem az alapján pontoznak le, vagy éppen fel országokat, hogy ott miként működik a gazdaság, hanem aszerint, hogy a globalistáknak éppen mi az érdekük.

Mára eljutottunk oda, hogy a hitelminősítők olyan súlyos fegyverek lettek a világ urai kezében, amivel könnyen térdre tudják kényszeríteni azon országokat, amelyek nem akarnak behódolni, vagy csak el akarnak térni az általuk kijelölt iránytól. A Nyugat országai, pontosabban annak népei pedig tehetetlenek, mert a globalista rendszer mindenhol a saját embereit ültette a nyakukba, akik gátlástalanul kiszolgálják a pénzvilág irányítóit. A kezükben lévő fősodratú média mindent elhitet az emberekkel, még azt is, hogy minden jelenlegi változás az ő érdekükben, az ő jólétük miatt történik, holott a mostani mindennapok nem szólnak másról, mint a világ gazdasági újrafelosztásáról, a még koncentráltabb pénzhatalom létrehozásáról…>>> tovább

Magyar voltál, ezért! [2011. december 5.]

A napokban van a 67. évfordulója annak a népirtásnak, amit a Délvidéken, 1944 telén a jugoszláv kommunista partizánalakulatok brutális kegyetlenséggel követtek el az ott élő civil magyarok, németek és horvátok ellen…>>> tovább

Ismét üveggyöngyökért adtunk el mindent

2011-12-09T00:08:00.007+01:00

Hétfő óta folyik a magyar külügyminisztérium sikerpropagandája a szerbiai kárpótlási törvény módosítása kapcsán, melyben a hivatalos bejelentés szerint a belgrádi parlament a magyarok kollektív bűnösségét rögzítő törvény egyes rendelkezéseit igazította ki.

„Jól példázzák a történtek, hogy a mindenkori magyar kormánynak nem kell az önfeladás politikáját választani: megmutatkozott, hogy lehet egyszerre támogatni egy szomszédunk integrációs erőfeszítéseit, és érvényesíteni ebben a folyamatban a nemzeti érdekeket is. Mivel teljesült a magyar feltétel, támogatjuk a szerb EU-tagjelöltséget" – mondta bele a belgrádi parlamenti szavazás után a mikrofonokba Németh Zsolt, majd tovább fényezve a történetet kijelentette: ”a kettős állampolgárságra vonatkozó népszavazás hetedik évfordulóján sikerült elérni, hogy ne csak a nemzeti önfeladás évfordulója legyen ez a dátum, hanem a nemzeti érdekérvényesítésé is.”

Mint az talán sokak által ismert, a szerbiai parlament idén ősszel fogadta el a restitúcióról és kárpótlásról szóló törvényt, amely lényegében a kollektív bűnösség elvét állapítja meg az országban élő őshonos magyar lakosság szemben. A törvény 5. szakasza 3. bekezdésének 3. pontja kimondja: „az a személy, aki a második világháború alatt a Szerb Köztársaság területén tevékenykedő megszálló erők tagja volt, vagy azok örököse”, az nem jogosult az elvett vagyon-visszaszármaztatásra, illetve kárpótlásra.

Az október hatodikán, a magyarság gyásznapján hatályba lépő törvény mind a honi, mind az elszakított területeken élő magyarság körében mély felháborodást okozott. A narancsos kormányzat érzékelve a társadalmi elvárásokat figyelmeztette a szerbeket, hogy a kárpótlási törvény ilyen tartalommal elfogadhatatlan Magyarország számára. A nyomaték kedvéért a külügyminisztérium meglebegtette, hogy amennyiben nem lesz elmozdulás az ügyben, Magyarország nem fogja támogatni Szerbia EU-tagjelölt státuszának megadását.

Ilyen előzmények után került sor a hétfői belgrádi szavazásra, ahol a képviselők módosították az eredeti elképzelést. Pontosabban erről beszél a hivatalos magyar média, ezt adja el mindent elsöprő diplomáciai sikerként magyar külügyminisztérium. Azonban a helyzet nem egészen ez.

A belgrádi törvényhozás ugyanis nem változtatta meg a kárpótlási törvény kifogásolt rendelkezését, az továbbra is érvényben van. Hétfőn a szerb képviselők egy másik, egy új törvény fogadtak el, ami a rehabilitálásról szól. Ezt nevezték ki annak a szabályozásnak, ami a kárpótlási törvény szóban forgó rendelkezését értelmezni hivatott.

Hogy mennyire megtévesztés-ízű, mennyire nem, azt mindenki döntse el maga, de érdekes módon ezen új törvénynek is az 5. szakasza foglalkozik a kérdéssel, ez a szakasz tartalmazza „a törvény erejénél való rehabilitálást”. Azonban ez a rehabilitálás nem helyettesítheti egy olyan képviselőházi politikai nyilatkozat elfogadását, amely elítéli az 1944/45-ös délvidéki vérengzést, amely eltörli a csúrogi, zsablyai és mozsori magyarokra kimondott, a mai napig fenntartott kollektív bűnösséget, amely biztosítja az áldozatoknak kijáró végtisztesség és a méltó megemlékezés jogát. És ne feledjük azt sem, hogy ez az új törvény sem teszi lehetővé az események hatékony, tudományos feltárását és az elkövetők megnevezését sem.

Így aztán ne legyünk eltévedve. A szerbek a restitúciós törvényhez nem nyúltak hozzá, a fent idézett bekezdés továbbra is érvényben van, és ellenünk, magyarok ellen szól, ráadásul a rehabilitációs törvényben tett ”pontosítások” is végtelen sok visszaélésnek és félreértelmezésnek adnak, adhatnak majd teret.

De ha tovább gondoljuk az ügyet és kicsit szélesebb rálátással nézzük az eseményeket, akkor könnyedén észrevehetjük, hogy az igazi baj talán nem is ez. Az egész történt legnagyobb tragédiája talán nem is a továbbra is érvényben maradó megbélyegzés, nem a magyar kormány indokolatlan öntömjénezése, hanem az, hogy kis túlzással megint odaadtunk üveggyöngyökért mindent.

Mert vajon mit kértünk, milyen előnyt, vagy előrelépést harcoltunk ki a szerb EU-s tagság támogatásáért az ottani magyarok számára? Elértük, hogy hozzanak egy olyan értelmező törvényt, amit majd a későbbiekben úgy forgatnak ki, ahogy akarnak? Ez lenne az eredmény? Ez lenne a megalkuvás nélkül képviselt nemzeti érdek?

Hol van az autonómia kérdése? Hol van a kisebbségi jogok garantálása? Hol van a fejlesztési források diszkrimináció mentes elosztásának garantálása a magyarlakta települések felé? És hol van a temerini fiúk ügye?

Megannyi sorskérdés, amiben jottányit sem léptünk előre és mondjuk ki: most már nem is fogunk. Itt volt a lehetőség a kezünkben, de úgy, ahogy Románia EU-csatlakozása esetében, úgy itt is elszalasztottuk lehetőségét annak, hogy jobbá tegyük a Délvidéken élő véreink életét. Pedig nem kellett volna sok, nem kellett volna lehozni a csillagokat az égről, mindössze csak igazi, csak a magyar érdekeket figyelembe vevő nemzetpolitika kellett volna.

Meddig hátrálunk még?

2011-12-08T00:28:00.008+01:00

Orbán Viktor az Európai Néppárt kongresszusán újságíróknak arról beszélt, hogy „bár mi nem vagyunk tagja az eurózónának, mégis azért érdemes szorítanunk, hogy az eurózóna országainak miniszterelnökei megegyezésre jussanak, mert ha azt leértékelik, az hazánkat is magával ránthatja.”

Ezzel ismét beismerte Magyarország függőségét és önállótlanságát.

A kormányzati PR munka ellenére egyre valószínűbb, hogy a narancsos vezetésnek semmilyen kidolgozott terve nincs a jövőre vonatkozóan. Nem hogy hosszú távúak nincsenek, de ahogy látszik, még rövid távúak sem. Sokszor hallhatjuk az átlag Fidesz-szavazóktól, hogy Orbán „milyen jól lavíroz” a hazai érdekek és a nemzetközi hatalmak érdekei és követelései közt, ami azért valljuk meg, elég erős csúsztatás, hisz pont ezt a politikát láthatjuk most kudarcot vallani.

Teljes bizonytalanságban kormányoznak egy országot, elhitetik az emberekkel a magabiztosságukat, de egyre inkább kibukik az igazság, vagyis az, hogy ők sem tudják, mi lesz velünk.

A világ húsz legnagyobb hatalmát tömörítő G-20-ak országai most épp azt fontolgatják, hogy 600 milliárd dollárnyi plusz forrást juttatnak a Nemzetközi Valutaalapnak, hogy azt a bajba került euróövezeti tagállamok megsegítésére használja. És itt be is zárul az ördögi kör, amiből kilépni lenne az egyetlen hosszú távú megoldás, hisz ma már jól látszik, hogy a nemzetközi világhatalmi érdekek célja az, hogy az elszakadni készülő húrt minél tovább feszítsék, minél jobban kizsákmányolva az embereket.

Kérdés, hogy mikor pattan el az átlagember agya, és mikor megy neki fizikailag az útjába kerülő legelső banknak, vagy multi cégnek. Sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy sokáig képesek vagyunk tűrni. Talán túl sokáig is. Amíg az átlagember még ki tudja fizetni a tescos sört és nézheti a tévét, addig nem fogja észrevenni, hogy egy haszonállattá vált, akit a hatalom kényére-kedvére kihasznál.

A hithű fideszeseknek is észre kellene venniük, hogy sokáig nem lehet lavírozni két ellentétes érdek között, nem lehet egyszerre két urat szolgálni. Nekik sem fog menni.

Lassan összedől a kártyavár, és mindenki felébred a kábulatból.

Előítélet, vagy tapasztalat?

2011-12-07T01:07:00.004+01:00

Szinte már előre látom a következő napok európai balliberális sajtótermékeinek a címlapjait, ahogy öles betűkkel hozzák a hírt: Magyarországon tombol a rasszizmus. Magyarország súlyos morális válságban, a gyűlölet a tetőfokára hágott. És persze lehetne még hosszan sorolni és találgatni, hogy mi lesz majd a felvilágosult és nagyon demokratikus lapok reakciója arra a felmérésre, ami hétfőn látott napvilágot a hazai lapokban.

Történt ugyanis, hogy a British Council Budapesten nemrégiben háromnapos konferenciát szentelt a radikalizmus témájának, ahol magyar és külföldi szakemberek ismertették a legújabb kutatásaik eredményeit. Ezek sorában számolt be a Tárki Idegengyűlölet a magyar fiatalok körében című, háromezres mintán végzett felméréséről Sík Endre, az intézet igazgatója.

A kutatás egyik legfőbb megállapítása az lett, hogy Magyarországon három emberből kettő súlyosan előítéletes. A következtetést onnan sikerült levonni, hogy a Tárki felmérése szerint a jobbikosok 79 százaléka részben vagy egészben egyetért azzal, hogy a cigányoknak a vérükben van a bűnözés. De ez még hagyján, mert az összlakosság 63 százaléka is ugyanígy gondolkozik ebben a kérdésben. A pártszimpátia szerint pedig a következő a helyzet: a fideszesek körében ez az arány 60, a szocialistáknál 61 százalék, de még az LMP-sek 49 százaléka is genetikai meghatározottságnak véli a cigányok bűnözési hajlamát.

Még nagyobb előítéletességet mutat az úgynevezett Bogardus-féle szociálistávolság-skála, ahol arra keresik a választ, hogy az illető elfogadná-e, ha gyermeke cigánygyerekkel barátkozna. Itt is a jobbikosok voltak a legelőítéletesebbek, esetükben csak a megkérdezettek 23 százaléka fogadná el, hogy gyermeke roma gyerekekkel barátkozik. A többi pártnál közel azonos a kérdésre adott igenek aránya: a Fidesz és az MSZP szimpatizánsainak esetében 36-36 százalék, az LMP-seknél pedig csak 35 százalék szeretne gyermekének roma barátot.

Ezek alapján pedig egyáltalán nem meglepő, hogy a szervezet szerint a nemzetközi radikalizmus indexen a vizsgált 33, többségében uniós ország között Magyarország az ötödik helyen áll. A legradikálisabb Törökország, a legkevésbé radikális pedig Izland a lista szerint.

A fentiekből kiindulva azt hiszem, nem lesz kétséges, hogy majd megint mi leszünk az antitoleránsok, a sötét pusztabunkók, akik nem értik meg a nagyszerű európai multikulturalizmus lényegét. Most majd megint lehet mutogatni, hogy na, ezek azok, az előítéletesek. Pedig szerintem szó nincs erről. Egyszerűen hazugság az, hogy a magyarok többsége előítéletes.

Azonban mielőtt továbbmennénk, azt hiszem érdemes fellapoznunk a Magyar Értelmező Szótárt, mert annak segítségével egy pillanat alatt eligazodhatunk a kérdésben. Akkor nézzük:

előítéletes (melléknév)
1. akinek nem korrekt vagy nem tényeken alapuló véleménye van valamiről.

előítélet (főnév)
1. a tények ismerete nélkül vagy figyelmen kívül hagyásával kialakított vélemény.
2. ésszerűtlen ellenszenv vagy bizalmatlanság bizonyos emberekkel szemben, csupán azért, mert olyan csoporthoz tartoznak, ami más, mint az illető sajátja.

tapasztalat (főnév)
1. az a tudás vagy hozzáértés, amit a gyakorlatban szerezhetünk meg, és nem könyvekből való tanulással.
2. valami, ami valakivel történik, és a gondolataira és érzéseire hatással van, személyes tapasztalat, élmény.

Ma Magyarországon bátran kijelenthető, hogy nagyon kevés olyan magyar ember van, akinek közvetlenül személyesen, vagy közvetetten a családja, a barátai kapcsán ne lett volna már valamilyen konfliktusa, vagy negatív élménye cigányokkal. A fősodratú média és a hivatalos PC szöveg ugyan igyekszik eltagadni a létezését, de ennek ellenére van cigánybűnözés, van cigánykivagyiság, van magyargyűlölet és ez teljesen független attól a liberát fotel-szociológusok által hangoztatott hamis nézettől, hogy mindenről a mélyszegénység tehet. Egész egyszerűen azért, mert a probléma nem csak a keleti országrészben jelentkezik, ahol tömegesen fordulnak elő a cigányok, ahol nagyobb a szegénység, hanem máshol, a kevésbé cigányfertőzött és gazdaságilag jobb helyzetben lévő részeken is.

Így aztán bármennyire is azt akarják majd beállítani a liberált megmondóemberek, hogy mi, magyarok előítéletesek vagyunk, az emberek döntő többsége pontosan tudja, hogy ez nem előítélet, hanem tapasztalat. Generációk óta szerzett tapasztalat.

Arról már nem is beszélve, hogy vajon mikor készül egy olyan felmérés, ami azt kutatja, hogy mennyire előítéletes a cigányság más csoportokkal szemben?

Talán a nagy liberált kutatgatások közepette érdemes lenne elgondolkodni azon is, hogy nem mindig a cigányokat kéne áldozatnak bemutatni, és legfőképp nem elhitetni velük azt a hamis képzetet, hogy ők semmiről nem tehetnek, hogy nekik nem kell tenniük semmit sem azért, hogy a kialakult helyzet megváltozzon. Az elmúlt 20 évben mindig ez volt a kormányzati hozzáállás a dologhoz, de az ma már jól látható, hogy ez nem vezet sehová sem. Pontosabban vezet, az örökös ajvékoláshoz és a maroktartáshoz.

Egyébként meg a felmérés nem is jó. A közel kétharmados arány egész egyszerűen tévedés. Tegnap végeztem egy gyors közvélemény-kutatást az ismerősök körében.

Itt kivétel nélkül mindenki ”előítéletes”…

A globalizált legenda

2011-12-06T00:35:00.008+01:00

Ma már sokan nem is tudják, hogy honnan ered a Mikulás. Felnőtt fejjel már csak arra emlékszünk, milyen érzés volt várni rá, majd örömmel meglesni, hogy mit tett az olyan nagy gonddal kifényesített csizmákba. Pedig a Mikulás története igazán érdekes, a hozzá kapcsolódó dolgok pedig pontosan leképezik azt, hogy mennyit és merrefelé változott a világ az elmúlt évszázadok alatt.

A legenda Kr. u. 245-ben kezdődött, amikor is a kis-ázsiai Anatóliában, Patara városában, egy gazdag családban megszületett a ma már Szent Miklósként tisztelt gyermek. Alig kezdte el iskoláit, amikor a városban nagy járvány tört ki, és mint kisgyermek árvaságra jutott. Ezért a szüleitől örökölt hatalmas vagyonával apja testvéréhez, Patara érsekéhez a város kolostorába költözött. Az ő felügyelete mellett nevelkedett, s gyermekévei alatt megszerette a kolostori életet, majd iskoláinak befejeztével a papi hivatást választotta.

Életét az emberiségnek és a gyerekek tanításának szentelte. Bárki kérte, mindig segített. Emberszeretete, segítőkészségének híre messze földre eljutott. 270-ben épp egy zarándoklatra tartott Jeruzsálembe, amikor a tengeren óriási vihar kerekedett.

Két tengerész vízbe esett, az egyik hajó pedig majdnem elsüllyedt, mikor Miklós pap hirtelen kimentette az embereket és megjavította a hajót. Miután végzett, imával köszönte meg Isten segítségét, majd vízbe vetette magát és eltűnt a megrémült emberek szeme elől, akik azt hitték, hogy egy égi Szent segített rajtuk.

Ugyanebben az időben, Anatólia fővárosában Myrában épp az anyagias püspökök versengtek egymással a betölthető tisztségekért. A pozíciók fontosak voltak, hisz a város adottságai igazi gazdagságot biztosítottak a lakosságnak és persze a vezetőknek egyaránt. Az elanyagiasodott és korrumpálódott püspökök, rendszeresen váltogatták egymást. Volt, aki csak néhány hónapig töltötte be ezt a szerepet, de volt, aki kihúzta másfél évig is. Történetünk idején a püspöki tisztért való versengésben már nem tudtak megegyezni. Négynapi vádaskodás és önjelelölések után, valamint az egyik főpap látomására a püspöki kar meglepő határozatot hozott: "az legyen Myra városának püspöke, aki felszentelt papként elsőnek jön be a városkapun."

Épp Miklós pap tért be akkor hazafelé menet, így őt azonnal püspökké választották és ezt az egyházi tisztséget 52 éven keresztül töltötte be. Később a zarándokút tengerészei is betértek hálaadásra imádkozni Myrába, ahol a templomban felismerték a hajójukon imádkozó személyt Miklós püspökben. Ettől kezdve a tengerészek védőszentje lett, akik a bajban hozzá imádkoztak.

Évek alatt a szeretete, a gyerekekkel, az emberekkel való törődése miatt a város lakói annyira megszerették, hogy nem csak püspöküknek, de vezetőjüknek is tartották. Egyszerű emberként élt a nép között, miközben tanított és szeretetet hirdetett. Vagyonát a gyerekek és az emberek megsegítésére áldozta. Minden este órákig sétált a városka utcáin, beszélgetett az emberekkel, figyelt a gondjaikra. Így esett meg a legismertebb legendájához tartozó történet is, ami tényleg valós eseményen alapul:

A kolostor szomszédságában élt egy elszegényedett nemes ember, aki úgy elnyomorodott, hogy betevő falatra is alig jutott. Három férjhezmenetel előtt álló lánya azon vitatkozott egy este, hogy melyikük adja el magát rabszolgának, hogy tudjon segíteni a családon, és hogy a másik férjhez tudjon menni. Ekkor ért a nyitott ablak alá Miklós püspök. Meghallotta az alkut. Visszasietett a templomba, egy marék aranyat kötött keszkenőbe, és bedobta az ablakon.

A lányok azt hitték, csoda történt. Majd egy év múlva ugyan
ebben az időben még egy keszkenő aranyat dobott be a második lánynak. A lányok kisiettek, mert lépteket hallottak az ablak alól. Akkor látták, hogy egy piros ruhás öregember siet el a sötétben. Harmadik évben ezen a napon nagyon hideg volt, és a püspök bepalánkolva találta az ablakot. Ekkor felmászott a sziklaoldalban épült ház tetejére, és a nyitott tűzhely kéményén dobta be az aranyat. A legkisebb lány éppen ekkor tette harisnyáját a kandallószerű tűzhelybe száradni, és a pénz éppen beleesett.

Az idők folyamán aztán kitudódott a titok, hogy a jótevő maga Miklós püspök, ugyanis a legkisebb lánynak bedobott aranyak között volt egy olyan darab, amit a helyi aranykereskedő előzőleg adományozott a papnak egy szerencsés üzletet követően. Ezt felismerve már mindenki tudta, hogy ki a titokzatos segítő. De kiderült ez abból is, hogy december 5-én, a névnapja előestéjén a hideg idő beköszöntével rendszeresen megajándékozta a gyerekeket mindenféle édességgel. Ezért az adakozásaiért a nép elnevezte "Noel Baba"-nak, ami azt jelenti "Ajándékozó Apa".

Miklós hosszú, békés öregkort ért meg. A legenda szerint lelkét 326. december 5-én angyalok vitték végső nyughelyére, ahol egy tiszta forrás eredt. A mai magyarázatok szerint ebből a tiszta forrásból áradó szeretettel küldi legendája a mai gyerekekhez utódát, a Mikulást.

A Mikulást, akit mára már a világ teljesen átalakított.

Szent Miklós püspök emléknapja nálunk Oláh Miklós püspök prímás alatt, az 1560-ban tartott zsinat döntése szerint 1610-ig parancsolt ünnep volt. Azonban a kötelező ünnepek sorából az 1611. évi nagyszombati zsinat törölte.

Ezután a 18. század végén német mintára jelenik meg ismét Magyarországon Miklós napi esemény egy álarcos, jelmezes játék formájában, amit nem sokkal később a gyerekek ijesztgetése miatt be is tiltottak, mivel nem a ma ismert, jókedvű, pirospozsgás Mikulás járt házról házra, hanem egy félelmetes, koromfekete arcú, láncot csörgető rém, aki egyszerre jutalmazott és büntetett. A szokás kapcsán többféle eredetmagyarázat alakult ki, a legelterjedtebb álláspont szerint a rémisztő alak Odin germán főisten továbbélése, akinek kettőssége, a jó és a rossz mutatkozik meg a december 6-i szokásban: jóságos alakja ajándékot oszt, míg büntető alakja ijesztgetett.

Eközben a tengerentúlon is erőre kapott a Mikulás-kultusz. 1804-ben a holland bevándorlók által frissen alapított New York Historical Society holland tradíciók szerint az ajándékhozóként tisztelt Szent Miklóst választotta védőszentjének. A társaság 1810-es karácsonyi vacsoráján helyet kapott egy fametszet, amely Szent Miklóst ábrázolta; alatta egy holland vers volt olvasható, amely a Sancte Claus címet kapta. 1821-ben William Gilley költeményében is megjelenik egy bizonyos ajándékhordó „Santeclaus”, ahogy éppen óriásbundába öltözve, rénszarvas által vontatott szánkón közlekedik. 1822-ben Clement Clarke Moore lejegyzett egy másik verset, amelyet gyermekeinek olvasott fel. Moore történetében a szánkót nyolc szarvas húzta, emellett a szerző bevezette a kéményen való leereszkedés toposzát is.

Az emberi Mikulás figurája először 1841-ben tűnt fel, amikor egy philadelphiai kereskedő, J.W. Parkinson felbérelt egy férfit, hogy jelmezben másszon fel boltja kéményére. 1863-ban a Harper’s Weekly egyik karikaturistája, Thomas Nast kialakította saját Mikulás-képét, vidám bajszokat rajzolva a tetőtől talpig bundába öltöztetett nagyszakállúnak. 1869-ben megjelent egy könyv is, amelyben Nast rajzait gyűjtötték össze. Ebben kapott helyet George P. Webster egy verse is, amelyben a szerző az Északi-sarkot jelölte meg a Mikulás lakhelyéül. Bár Nast rajzaiból nem derül ki, hogy a Mikulás valójában mekkora (manóméretű és emberszabású rajzok egyaránt megtalálhatóak munkái közt), 1881-es rajza igen közel áll napjaink ábrázolásához.

A XIX. század végére már kezdett többé-kevésbé közismertté válni a Mikulás figurája, bár ekkor még egyaránt előfordultak kicsi és nagyméretű alakok is. Általában testes férfiként ábrázolták, de előfordultak normál testalkatú és sovány Mikulások is. Öltözéke jellemzően bunda volt, illetve piros, kék, zöld vagy lila ruházat. Egy Louis Prang nevű bostoni nyomdász, az amerikai karácsonyi üdvözlőlapok atyja 1885-ben kiadott egy képeslapot, amelyen piros ruhában ábrázolja a Mikulást. A túlsúlyos, piros öltözetet viselő öregúr figurája innentől kezdett igazán széles körben elterjedni.

És innentől már beindult az üzlet is.

Az 1930-as évek elején a növekvő Coca-Cola Company arra kereste a választ, hogy télvíz idején hogyan lendíthetnék fel az ilyenkor hagyományosan pangó üdítőpiacot. Felbéreltek egy tehetséges reklámgrafikust, Haddon Sundblomot, akinek a nevéhez fűződnek a Mikulást a Coca-Colával összekapcsoló képek. E reklámok visszatérő elemei lettek a Coca-Cola marketingjének, és segítettek felpörgetni a téli eladásokat.

Aztán jöttek az újabb ötletek és kitalálták, hogy a Mikulás alakját érdemes összekapcsolni az édességgel. Így létrejött a csokoládé-Mikulás, amit Magyarországon már az elsők között, már 1934-ben elkezdtek gyártani.

A Mikulással kapcsolatos elképzelések a globalizáció hatására tovább változtak. Míg a két világháború között a Mikulás a mennyben élt, a gyerekeket az égből figyelte, segítői pedig manók, angyalok vagy krampuszok voltak, addig a jelenkor Mikulása a Lappföldön vagy az Északi-sarkon él, szánját rénszarvasok húzzák.

Mára pedig eljutottunk oda, hogy az elnevezésen kívül, szinte az egésznek semmi köze nincs már Szent Miklóshoz. A Mikulásra és a többi ünnepünkre is rátelepedett a Szent Fogyasztás. A szeretet ünnepei lassan kiüresednek, mert az emberek többsége elhiszi, hogy csak az üzletekben felvásárolt felesleges dolgokkal lehet kifejezni azt, amit éreznek. A lázas válogatás közben pedig elfelejtik, hogy miről is szól, hogy miről is kéne szólnia az ünnepnek.

És a szeretet szép lassan elsikkad a kommercializmus oltárán.

Magyar voltál, ezért!

2011-12-05T00:31:00.024+01:00

A napokban van a 67. évfordulója annak a népirtásnak, amit a Délvidéken, 1944 telén a jugoszláv kommunista partizánalakulatok brutális kegyetlenséggel követtek el az ott élő civil magyarok, németek és horvátok ellen.

1942 elején Bácskában felerősödött a jugoszláv szerb partizánok tevékenysége. A partizánakciókra válaszul a Délvidék sajkásvi részén, Csurog és Zsablya térségében a magyar csendőrség a katonai alakulatokkal együttműködve felszámolt egy partizáncsoportot. A harcokban elszenvedett néhány fős veszteség megtorlásaként 1942. január 12. és 15. között a Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérkari ezredes és Zöldy Márton csendőrszázados vezette alakulatok razziát tartottak a rejtőzködő partizánok felkutatására. A razziát ezután az altábornagy és társai önhatalmú akciójaként kiterjesztették a környező községek lakosságára is.

Az újvidéki akció során január 20. és 23. között a hivatalos magyar adatok szerint 3.309, a szerb történészek szerint 3.808 bűnözőt, partizánt, illetve ártatlan polgári személyt lőttek agyon. A véres események már annak idején is botrányt kavartak, aminek következtében a tetteseket 1943-ban a Horthy-rendszer alatti Magyarországon felelősségre vonták és a 15 felelősnek tartott honvéd- és csendőrtiszt ellen bírósági eljárás indult. A felelősöket a tárgyalások során halálra ítélték. Néhányuk megszökött, de többségüket, a fő felelősöket a háború után kiadták a Tito-féle Jugoszláviának, ahol népbírósági ítélettel, egyes tudósítások szerint igen kegyetlen módon háborús bűnösökként kivégezték őket.

1944-ben a jugoszláv partizánalakulatok és a szovjet Vörös Hadsereg délvidéki bevonulása után a korábbi események megtorlásaként számos erőszakos cselekményt követtek el a magyar, a német, és horvát civil lakosság ellen. A bevonuló jugoszláv partizánalakulatokból létesült új katonai hatóság, a Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás és az OZNA (Népvédelmi Osztály) ellenőrzése alatt katonai közigazgatást vezetett be a Vajdaságban. Ezt követően a kommunista pártvezetés (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) utasítására etnikai alapú, per nélküli kollektív büntető eljárások kezdődtek.

1944-45 telén, a lakóhelyükön vagy a gyűjtőtáborokban, korra és nemre való tekintet nélkül tömegesen kínozták meg és végezték ki a magyar és német nemzetiségű polgári lakosságot, a II. Világháborúban való kollektív bűnösséggel vádolva őket.

A kivégzések több helységben tömeges lincseléssé fajultak, a helyi szerb lakosság egy részének aktív részvételével. Óbecsén ezek mellett az egész magyar lakosságot megkülönböztető jelzés - fehér karszalag – viselésére kötelezték és kényszermunkára hajtották. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki a hadifogoly magyar honvédeket is.

Mindennapossá vált a fosztogatás, a kivégzések, a kínzások, a nemi erőszak, a nők és gyermekek bántalmazása. A kutatások szerint 123 helyiségben folytak a kínzások és a kivégzések, melynek következtében meggyilkolt magyarok száma 40-45.000 közé tehető, de egyes becslések szerint ez a szám elérheti az 50.000-et is. A pontos adatok nem ismertek, mivel a kivégzettekről soha nem készült nyilvántartás, halotti anyakönyvi kivonatot nem állítottak ki senkiről, és az sem tudható pontosan, hogy hány ezer ember tűnt el és vesztette életét a fogolytáborokban.

A holttesteket tömegsírba dobálták, de nem egy esetben megtörtént az is, hogy el sem temették őket, csak csatornákba, dögkútba szórták, vagy sintértelepen gyűjtötték őket. A sírokat – néhány kivételével - nyomtalanul beépítették, föléjük épületeket, sportpályákat emeltek. A kivégzettek nevét, a kivégzés körülményeit, nyughelyüket sosem hozták nyilvánosságra. Utólag háborús bűnössé kiállították ki őket, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték.

A délvidéki magyarság ellen elkövetett gaztetteknek a megtorláson kívül politikai okai is voltak. Egyrészt, hogy a magyarok ne álljanak a kommunizmus délvidéki kiépítésének útjába, másrészt pedig az, hogy a likviditásuk következtében elindulhasson a Délvidék elszerbesítésének programja.

Csurog, Zsablya és Mozsor teljes maradék lakosságát mindenüktől megfosztva örökre kitiltották lakóhelyükről, házaikat a szerb betelepítettek kapták meg. Újvidéken, Becsén, Zsablyán, Csurogon és Mozsoron egy puszta feljelentés alapján fejét vették a megvádolt magyaroknak. Újvidéken 1944. október 23-án 40.000 feljelentő űrlapot nyomtattak ki, melyen bárki megnevezhette azt, akit háborús bűnösként büntetésre méltónak tartott.

Teleki Júlia, aki túlélte a borzalmakat, Hol vannak a sírok című könyvében így emlékezik:

„Voltak, akiket kettéfűrészeltek vagy karóba húztak, másokat elevenen elégettek vagy eltemettek. Egyeseknek leszaggatták a körmüket, felhasogatták a bőrüket, majd besózták. Láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyveleje szét volt loccsantva. Az egyik asszony terhes volt, mikor kitaposták belőle a gyermekét. Sok esetben meggyfabotra kötött tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat, volt, akinek az orra leszakadt az ütéstől. Legtöbbjüknek azonban egyszerűen csak fejszével levágták a fejét. Az asszonyok sírva keresték fiaikat, férjüket a holttestek között. Mindenütt vértócsában feküdtek az emberek. Szörnyű látvány volt.”

A mai napig nem tisztázott, hogy az 1944-45-ös délvidéki magyar népirtásnak tulajdonképpen hány áldozata volt, hiszen évtizedekig nemhogy kutatni nem lehetett az eseményeket, de még beszélni sem nagyon mertek róla. Azonban változnak az idők, és a mai nemzedéknek már nem szabad csendben maradnia, nem szabad hagynia, hogy az áldozatok emléke a múló idő homályába vesszen.

Vasárnapi visszanéző – 48. hét

2011-12-04T00:31:00.014+01:00

Piócák [2011. november 24.]

A tegnap megjelent legfrissebb közvélemény-kutatás szerint az utóbbi napokban 78 százalékra ugrott azok aránya, akik szerint Magyarországon rossz irányba mennek a dolgok. A felmérésből egyértelműen látszik, hogy lassan már szinte mindenki tisztában van az országban azzal, hogy baj van, nagyon nagy baj. Azon persze el lehet vitatkozni, hogy a mai állapotok kinek a hibájából lettek olyanok, amilyenek, hogy ki, hol rontotta el, hogy az emeszpés, vagy a narancsos gazdaságpolitika miatt kerültünk-e lejtőre, vagy a világ globalistái akarják-e velünk felmosni a padlót. De az igazság az, hogy ez magán a lényegen, a tényen mit sem változtat.

Baj van. És még nagyobb baj is jöhet. Magyar emberek százezrei kerülnek nap, mint nap rosszabb helyzetbe, családok tömkelege körül fogy el a levegő. Az ország egy jelentős része minden nap a túléléséért küzd. És ekkor megjelenik egy nyílt felszólítás a kormány részére…>>> tovább

Megkezdődött az agymosás [2011. november 25.]

… miért nem lehet azt mondani, hogy emberek, elb@sztuk? >>> tovább

Ugye nem? [2011. november 28.]

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem valahogy mostanság egyre inkább az az érzésem, hogy a narancsos kormányzaton kezd eluralkodni a káosz.

Eddig azért az volt a látszat, hogy nagyjából tudják, merre menjenek, hogy az egyes döntések következményeiről a háttérben komoly előkészítő munka, számítások és modellezések zajlanak…>>> tovább

Morvai Krisztina a Ma Reggelben [videó]

2011-12-03T00:25:00.000+01:00

A magyar Mándéla újra a hírekben

2011-12-02T00:38:00.006+01:00

Több hónapnyi csend után tegnap újra feltűnt a hírekben Kolompár Orbán, a kétezres évek magyar politikai világának cigányikonja, aki egyre valószínűbb, hogy a közéleti krónikák sötét lapjai után a börtönnaplókba is beírja majd a nevét. Bár mondjuk, ez utóbbira kicsit még várni kell, mert az előzetes várakozásokkal ellentétben tegnap a Kecskeméti Városi Bíróság mégsem hirdetett ítélet a vele szemben folyó büntetőperben.

Mint az gondolom sokak által ismert, Kolompárt az Országos Cigány Önkormányzat (OCÖ) elnökeként elkövetett jelentős értékű sikkasztással és számviteli fegyelem megsértése bűntettével, valamint jogosulatlan gazdasági előny szerzésével vádolják.

Az ügyészek egyebek mellett azt róják fel neki, hogy a vezetésével működő kiskunmajsai cigány érdekképviseleti szervezet az Országos Foglalkoztatási Közalapítványtól a roma munkaerő-piaci szolgáltatóhálózat kialakítására elnyert, 13 millió forintos támogatás egy részének elköltését valótlan tartalmú számlákkal igazolta.

Mint látható a vádak egyébként röhejesek, hisz valószínűleg ennél nagyságrendekkel több pénz tűnt el abban az időszakban, pontosabban abban az időszakban is a teljesen értelmetlen és hasztalan cigányfelzárkóztatás című program keretében. Szóval a jelenlegi vádak csak a felszínt kapargatják, de Kolompár már ezt is súlyos, a személye elleni támadásnak éli meg, vagy legalábbis úgy tesz, mintha ez így lenne.

A tárgyalás után az újságíróknak nyilatkozva valamennyi vádpontban ártatlannak vallotta magát, sőt az eljárást is koncepciósnak minősítette, majd felöltötte a mártír jelmezt és szemrebbenés nélkül belemondta a mikrofonokba: „Osztozom az emberi jogi küzdelmek meggyilkolt vagy bebörtönzött mártírjainak sorsában. Martin Luther Kinget, Mahatma Gandhit vagy Nelson Mandelát más-más módszerekkel ugyan, de szintén a politika készítette ki.”

És nem szakadt le az ég, bár mondjuk az simán elfordulhat, hogy az érintettek elkezdtek forogni a sírjukban, és Mandela is lehet hogy félrenyelt.

Mahatma Gandhi ügyvéd volt, Martin Luther King lelkész, Nelson Mandela pedig szintén ügyvéd, aki ráadásul a Madiba királyi dinasztia sarja. Ehhez képest Kolompár Orbán? Simán csak egy tolvaj, de az arcán a bőr vastagsága a rinocéroszéval vetekszik.

Persze Kolompár védekezésében nincs semmi meglepő, hisz manapság mindenki, aki az előző kormány idején a lehető legpofátlanabb módon lopta a közpénzt, politikai üldözöttnek akarja beállítani magát. Mondjuk, azért az érdekelne, hogy ki tanácsolta Kolompárnak, hogy Gandhihoz, vagy Mandelához hasonlítsa magát, mert az elvtársak kirakatcigányáról, azért az nehezen képzelhető el, hogy ismeri az általa oly bőszen emlegetett személyek tényleges munkásságát.

„Csak akkor beszélj, ha a csendnél értelmesebbet tudsz mondani.” – mondta Gandhi egykoron. Nagy igazság, de ha Kolompár ezt betartaná, örök némaságra lenne ítélve.

Vajon van választásunk?

2011-12-01T00:01:00.008+01:00

Az szerintem ma már a legnagyobb gazdasági analfabéták számára is teljesen egyértelmű, hogy egy-egy ország tényleges gazdasági teljesítménye és az adott ország hitelminősítők által meghatározott értéke, lényegében köszönő viszonyban nincs egymással. Mára már szinte mindenki számára egyértelmű, hogy a magukat mérvadónak nevező hitelminősítők nem az alapján pontoznak le, vagy éppen fel országokat, hogy ott miként működik a gazdaság, hanem aszerint, hogy a globalistáknak éppen mi az érdekük.

Mára eljutottunk oda, hogy a hitelminősítők olyan súlyos fegyverek lettek a világ urai kezében, amivel könnyen térdre tudják kényszeríteni azon országokat, amelyek nem akarnak behódolni, vagy csak el akarnak térni az általuk kijelölt iránytól. A Nyugat országai, pontosabban annak népei pedig tehetetlenek, mert a globalista rendszer mindenhol a saját embereit ültette a nyakukba, akik gátlástalanul kiszolgálják a pénzvilág irányítóit. A kezükben lévő fősodratú média mindent elhitet az emberekkel, még azt is, hogy minden jelenlegi változás az ő érdekükben, az ő jólétük miatt történik, holott a mostani mindennapok nem szólnak másról, mint a világ gazdasági újrafelosztásáról, a még koncentráltabb pénzhatalom létrehozásáról.

És mielőtt még valaki eltévedne, tegyük hozzá gyorsan: nem csak Görögországról és Olaszországról van szó, ahol a globalisták legutóbb már közvetlenül beavatkozva az érintett országok belügyeibe, kézi irányítással jelölték ki az új országvezetőket, hanem kivétel nélkül mindegyik felvilágosult és persze nagyon demokratikus nyugati országról, amik a cionista zsidó pénztőke érdekszférájában élik a mindennapjaikat.

Új világrend épül, ahol az erősek még erősebbek lesznek, a gyengéket pedig minden további nélkül bedarálják, legyenek bármilyenek is a gazdasági mutatóik. Ezért volt óriási tévedés OV gazdasági szabadságharca. Pontosabban nem a szabadságharc volt a tévedés, hanem a módszer, ahogy azt megvívni szándékozott.

OV ugyanis azt hitte, hogyha betartja a globalisták által hozott játékszabályokat, ha eredményeket mutat fel, akkor győzhet, akkor eltérhet a gyarmatosítók megszabta keretektől. Ezt hinni viszont nagyon nagy naivitás volt, hisz a saját pályájukon nem lehet legyőzni őket, a saját pályájukon nem nyerhetünk ellenük, mert a szabályok olyanok, hogy csak ők jöhetnek ki jól mindegyik küzdelemből. Sporthasonlattal élve idegenben játsszunk, a bírók csak nekik fújnak, és talán még kapujuk sincs, ahová egy általunk akár vaktába is elrúgott kóbor labda esetleg, véletlenül begurulhatna. Ez egy olyan játék, amiben mi nem tudunk gólt rúgni, csak kapni. De azt számolatlanul.

OV azt hitte, hogyha csökkenti az államadósságot, ha deklarálja a lényegében visszafizethetetlen hitelek szolgai törlesztését, akkor majd lazítanak a pórázon, akkor majd a globalisták elismerik az eredményeinket. De ezt hinni nagyon nagy tévedés volt. Jó példa erre az államosított magánnyugdíjkassza és az abból néhány százalékkal csökkentett államadósság története. Gondolom, még sokan emlékeznek azokra a tévéfelvételekre, amiken néhány hónapja a miniszterelnök diadalittasan jelentette be a parlamentben, hogy „a kormány az államadósságot a GDP-hez mért 80 százalék fölötti tartományból 73 százalékra csökkentette.”

Ez egészen pontosan addig volt igaz, amíg a globalisták a forint-euró árfolyamot egy laza kézmozdulattal nem vitték 300 forint fölé, aminek hatására a GDP-arányos államadósság mára kapásból 82 százalékra hízott. A 3000 milliárd forintos magánynyugdíj vagyon pedig úgy ahogy volt, lényegében eltűnt a nagy semmibe.

Miközben a magyar társadalom szinte minden rétege lenullázódik a teljesen felesleges államadósság elleni harcban, ami ráadásul világviszonylatban szinte elenyésző összegű, aközben az Atlanti-óceán másik felén, az Egyesült Államokban az államadósság a múlt hónap elején meghaladta a 15 ezer milliárd dollárt, és a követelés egyre nő, egyetlen nap alatt közel 56 milliárd dollárral. Hogy érzékelni lehessen az összeg nagyságát, ez az USA GDP-jének 99 százaléka, annyi bankjegy, amiből újra fel lehetne építeni a Világkereskedelmi központ New York-i ikertornyait.

Az Egyesült Államok ma ott tart, hogy az adósságnagyság november 23-án elérte az ország törvényben meghatározott adósságplafonját, ami alapesetben azt jelenti, hogy az amerikai kormány nem bocsáthat ki állampapírokat, vagyis nem tudja kielégíteni rövid távú finanszírozási igényét. Sőt, akár az is előfordulhatna, hogy a kormány nem képes kifizetni számláit, azaz az államcsőd egész közel kerül. De ez arrafelé nem nagyon aggaszt senkit sem, egészen egyszerűen azért, mert ha elérik a plafont, akkor a Kongresszus megszavazza annak az emelését.

És kész. Kicsit alkudoznak egymással a demokraták és a republikánusok, aztán megoldják a kérdést. Az USA 1962 óta eddig 76-szor módosított a limiten, legutóbb ez év szeptember 8-án. Akkor az amerikai képviselők abban maradtak, hogy november 23-ig egy kongresszusi bizottságban kidolgozzák a költségvetési hiány csökkentésének módját. Azonban ez a cél a kitűzött dátumig nem valósult meg, mert a küldöttek nem tudtak megállapodni a módszerekben.

Ha hasonló eset nálunk történik meg, akkor vajon mi lett volna a pénzvilág reakciója?

Azt hiszem, ez nem is lehet kérdés. Újabb leminősítés, a forint a mélységekben, és mindenhonnan súlyosan elmarasztaló figyelmeztetések. Ezzel szemben az amerikai események után az S&P és a Moody’s azt jelezte: nem fog azonnali hitelminősítői lépést foganatosítani a bizottsági kudarc miatt, mivel „a fejlemény nem befolyásolja sem az Egyesült Államok adósosztályzatait, sem azok kilátását.”

Ha pedig még jobban szétnézünk a világban államadósság témakörben, akkor nem csak azt látjuk, hogy az USA GDP-arányos államadósság-rátája mára elkerülte a 100 százalékot, hanem azt is, hogy Japán GDP-arányos államadósság-rátája 229 százalék, Írországé 114 százalék, Franciaországé 85,7 százalék, Németországé pedig 83 százalék. Az uniós átlag 82,5, az euróövezet átlaga 88 százalék. És ne feledjük azt sem, hogy Románia államadósság-rátája mindössze 31 százalék, de ennek ellenére a hét elején a ”független”hitelminősítők mégis a bóvliba sorolták az országot.

Mint látható az államadósság kérdése lényegében semmit sem határoz meg. Pontosabban csak ott, azokban az országokban lényeges, ahol a globalisták még több pénzt akarnak kisajtolni az emberekből. Az egész minősítősdi csak arra jó, hogy terrorizálni lehessen vele a rabszolga-országokat, hogy erre hivatkozva fillérekért fel lehessen vásárolni az egyes nemzeti vagyonokat, hogy minél több nemzetet lehessen kamatrabszolga sorba taszítani. És legfőképp, hogy hosszabb távon a válság megoldására hivatkozva, minél több országot és embert lehessen egy központi hatalom alá terelni.

Nem kétséges, új világrend épül, és a következő hónapokban dől el, hogy hosszabb távon kire, milyen szerep jut. A mi kilátásaink azért valljuk meg, nem túl biztatóak, mert úgy, ahogy eddig, úgy ezután is csak a rabszolga szerepét akarják ránk osztani ennek a mocskos kis színjátéknak a rendezői.

Az igazi kérdés így az, hogy van-e más választásunk? Egyátalán lehet-e választásunk? És legfőképp: ha lehet, akkor vajon mi az?

Így azért könnyű azt mondani, hogy lesz@rom, hogy van-e válság, vagy nincs

2011-11-30T00:19:00.008+01:00

Nem hiszem, hogy túl sok olyan vállalkozás lenne ebben az országban, ahol egyátalán nem érzik meg a gazdasági válság hatásait. Nem hiszem, hogy túl sok olyan vállalkozás van ebben az országban, akik az elmúlt időszakban nagyjából 600 százalékkal növelték a bevételüket. Azt meg pláne nem hiszem, hogy akiknek ez sikerült, azok az átlag, halandó emberek közé tartoznak. Tegyük hozzá mindjárt, hogy sajnos.

Azonban vannak olyanok is, akiknek nem okoz gondot az elmúlt hónapok gazdasági mélyrepülése, akik egyátalán nem érzik a szűkülő piaci lehetőségeket.

Ez természetesen normál esetben inkább örömre kéne, hogy okot adjon, mintsem károgásra, de abban az esetben, amikor valaki ezt úgy éri el, hogy valószínűleg erősen lejt a pálya, hogy talán nem egyenlőek a versenytársakkal a feltételek, akkor azért az ártatlan szemlélődőben felmerül a gyanakvás: azért így jutni előre, finoman szólva sem túl tisztességes.

Mondjuk, most sokan mondhatnák azt, hogy a nem tisztességes és a nem jogszerű, nem ugyanaz. És akik ezt feszegetik, azoknak lényegében igazuk van. De ettől függetlenül, ez akkor sem korrekt. Persze lehet, hogy ez naivitás, de akkor sem. Főleg, ha annyira kilóg a lóláb, mint a legutóbbi FGSZ Földgázszállító Zrt által kiírt tender kapcsán.

Talán sokak által ismert, hogy az FGSZ alapvetően a Mol tulajdonában áll, de az idén a magyar állam is kisebbségi tulajdonrészt vásárolt a cégben. Így ezért, valamint a gázszállítási tevékenység kizárólagossága alapján az FGSZ-nek a közbeszerzési törvény szerint kell a beszerzéseit elvégeznie.

Ennek megfelelően az FGSZ szeptember közepén közzé is tette a pályázati felhívását, melyben „fegyveres biztonsági őrség szolgáltatás” beszerzésére várta az ajánlatokat. A kiírás nem volt túl bonyolult, mondhatnám nem támasztott nagy követelményeket a jelentkezők elé, mivel a cég a pályázóktól „legalább tíz darab 9 mm-s pisztolyt, legalább 3 darab könnyfakasztó sprayt és minimum három rendőrbotot” várt el felszereltség gyanánt.

Érdekes módon, vagy akár nevezhetnénk meglepőnek is, a nagyságrendileg 120 millió forintos pályázatra egy, azaz 1 darab cég jelentkezett, aki természetesen meg is nyerte a három évre szóló munkát. A győztes a Civil Biztonsági Szolgálat lett, ami mint köztudott, Pintér Sándor korábbi cége, amit a 2010-es parlamenti választások előtt adott el, vélhetően közelgő belügyminiszteri kinevezése miatt.

Miután a múlt pénteken közbeszerzési hirdetményben megjelent a döntés és kiderült az eredmény, néhány újságíró megkérdezte az FGSZ-t, hogy ugyan már miért nem indítottak új eljárást a versenyhelyzet hiánya miatt, amire azt válaszolták, hogy „mivel az ajánlat mind a közbeszerzési törvény által támasztott követelményeknek, mind az ajánlatkérő elvárásainak is megfelelt, így nem merült - nem merülhetett - fel az eljárás eredménytelensége, azaz új eljárás kiírásának a szükségessége”.

Végül is igazuk van, úgy ahogy az volt akkor is, amikor legutóbb, még júliusban az a Pajzs 07 Biztonságvédelmi és Magánnyomozó Zrt nevű cég nyerte el a gázszállító létesítményeinek védelmére szóló, 350 millió forintos megbízást, amelynek tulajdonosa teljesen véletlen módon a CBSZ. Azon a pályázaton ugyan voltak más jelentkezők is, de ez nem okozott gondot, mivel a közbeszerzési dokumentumokból kiderült, hogy a legolcsóbb pályázó ajánlatát azért nyilvánították érvénytelenné, mert „az ellenszolgáltatás kirívóan alacsony volt”. Az FGSZ az akkori esetről csak annyit közölt, hogy a közbeszerzési törvény előírásainak megfelelően állapították meg, hogy „kirívóan alacsony” ajánlatról van szó.

És jogilag ezzel is rendben van minden, hisz a közbeszerzési törvény 86. szakaszában valóban szerepel ilyen jogi formula.

De hasonlóan és persze teljesen jogszerűen zajlott le Magyar Villamos Művek (MVM) közbeszerzése is, ahol zárt, meghívásos pályázaton, három cégből választották ki a győztest, természetesen a Civil Biztonsági Szolgálatot. De megemlíthetnénk még a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) kiírását is, ahol szintén a CBSZ nyert úgy, hogy a négy nappal a megkötése után máris módosították a szerződést. A biztonsági cég, ugyanazt a munkát elvállalta előbb közel 2,8 millió, majd kevesebb, mint hétszázezer forintért is. Két hónap múltán aztán már megint a magasabb díj került számlázásra.

És ha már itt, a példáknál tartunk, érdemes még megemlíteni a Budapest Gyógyfürdői és Hévizei Zrt (BGYH) történetét, ahol szintén Pintér ex-cége nyert úgy, hogy három, a győztesnél olcsóbb ajánlatot tevő céget is kizártak a félmilliárd értékű vagyonvédelmi megbízásból. A fürdővállalat szerint a három olcsóbb cég azért nem felelt meg, mert nem tudtak magyarázatot adni a „kirívóan olcsó” ajánlatukra, de állítják, az összességében legelőnyösebb ajánlatot fogadták el. Így végül a korábban 512 millió forintra becsült munkára a BGYH 553 millió forintért kötött szerződést a CBSZ-szel és partnerével.

De a fentiekhez hasonlóan érdekes történet az egyik legnagyobb állami cég, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) esete is, ahol meghirdetett vagyonvédelmi megbízást gondolom mondanom sem kell, hogy szintén a CBSZ és partnerei nyerték el. A felhívásra öt ajánlat érkezett, amiből az MNV a legdrágábbat választotta ki. A legalacsonyabb havi 61,8 millió forintról szólt, de a CBSZ 97,7 millióval nyert, azaz közel 36 millióval többel, mint a legolcsóbb ajánlat.

És hogy a végére is maradjon valami igazán szép, ugorjunk vissza a legfrissebb történetre, az FGSZ-ügyre és tegyünk fel egy egészen egyszerű kérdést: Vajon ki látta el eddig a gázszállító cég őrzését?

A válasz a fentiekből kiindulva talán nem is meglepő: A HM EI Zrt, azaz a Honvédelmi Minisztérium Elektronikai, Logisztikai és vagyonkezelő Zrt. Igen, egy állami tulajdonú társaság.

Ugye nehezen elképzelhető, hogy annál, hogy az állam egyik zsebéből átrakja a pénzt a másikba, van olcsóbb megoldás?

Így megy ez.

Így azért könnyen lehet azt mondani, hogy lesz@rom, hogy van-e válság, vagy nincs.

Vona Gábor a Ma Reggelben [videó]

2011-11-29T00:23:00.002+01:00

Ugye nem?

2011-11-28T00:23:00.007+01:00

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem valahogy mostanság egyre inkább az az érzésem, hogy a narancsos kormányzaton kezd eluralkodni a káosz. Eddig azért az volt a látszat, hogy nagyjából tudják, merre menjenek, hogy az egyes döntések következményeiről a háttérben komoly előkészítő munka, számítások és modellezések zajlanak. Eddig az emberek jórésze - köztük én is - ha nem is értett egyet a kabinet intézkedéseivel, de azt nem nagyon vitatta, hogy a döntéshozók, hogy akiknek kell, azok értik a folyamatok lényegét, azok tudják, hogy miként működik az átlagember számára mára már lényegében áttekinthetetlen gazdasági és pénzügyi világ.

Ezért eddig a kérdés soha nem a történések lényege, a meglévő alapállapot, a világ működésének mikéntje, hanem az arra adandó kormányzati válaszok körül forgott. Ebből adódóan aztán eddig nagyon kevesen gondoltak arra, hogy ez a valóságban esetleg nem így van, hogy a mai kormányzatnak talán már az is gondot okoz, hogy egyátalán megértse, mi folyik a világban. Azt pedig szerintem pláne nagyon kevesen tudták elképzelni szimpátia ide, unszimpátia oda, hogy még maga OV sincs nagyon tisztában azzal, hogy mit, hol, miért.

Pedig jelenleg sajnos úgy néz ki, hogy ez a helyzet.

Múlt pénteken a miniszterelnök és Matolcsy egy háromórás megbeszélését tartott tizenegy magyar, de talán az igazsághoz jobban közelít, ha azt mondjuk inkább, hogy magyarországi közgazdásszal a kialakult gazdasági helyzetről és a hogyan továbbról. A tanácskozáson ugyanis kivétel nélkül liberált pénzemberek vettek részt, akik egyöntetűen azt javasolták, hogy a kormány állapodjon meg az IMF-fel és a bankokkal, valamint egyezzen ki a Bankszövetséggel. Persze az jó kérdés, hogy vajon OV miből gondolta, hogy a résztvevők a teljes feladáson kívül, majd más javaslatot is tesznek, hisz Csaba Lászlótól, Barcza Györgytől, a K&H Bank vezetőelemzőjétől, Bod Péter Ákostól, vagy Auth Henriktől azt elvárni, hogy kizárólag csak a nemzeti érdekeket vegyék figyelembe, azért nem kis naivitás.

De ebben a pillanatban nem is ez a lényeg, nem az, hogy ők milyen lépéseket javasoltak, hisz abban nincs semmi meglepő, sokkal inkább megdöbbentő az a hangulatjelentés, ami a találkozó után nyilvánosságot látott: „A kormányfő nagyon érdeklődő volt, meg akart érteni különféle dolgokat, mint például azt, hogyan működnek a hitelminősítők, milyen csatornákon és időtávon hat a jegybanki kamatpolitika. Kérdezett a spekulációról és a banki dolgokról. Orbán Viktor és Matolcsy György meg akarták érteni a helyzetet, azt, hogy miért büntetnek minket ennyire a piacok” – számolt be az elhangzottakról az egyik név nélkül nyilatkozó részvevő. [az eredeti hírért katt a linkre]

Gondolom, most azért sokakban felmerül a kérdés: Most akarják megérteni, hogy hogy működik a világ? Eddig mégis mi a francot csináltak?
[a Polgári Programért katt a fotóra]

Ugye nem az a helyzet, hogy a mai magyar kormány ahelyett, hogy a háttérben koncepciók tucatjait dolgozná ki a várható eshetőségekre, ilyen-olyan ötletrohamoktól vezérelve hozz döntéseket? Ugye nem az a helyzet, hogy nincs stratégia, hogy az egész gazdasági szabadságharcnak nevezett valami nem több, mint egy jól hangzó politikai szlogen, ami mögött nincs sem gazdasági számítás, sem hatástanulmányok sora?

Ugye az csak valami durva félreértés, hogy Magyarország kormányfője és gazdasági minisztere a hónapok óta tomboló gazdasági válság közepén azt akarja megérteni, hogy hogy működnek a hitelminősítők, hogy milyen következményei vannak jegybanki kamatpolitikának?

Ugye ennyire nem vagytok dilettáns hülyék?

Ugye nem?

Vasárnapi visszanéző – 47. hét

2011-11-27T00:09:00.006+01:00

Hitellel, de hiteltelenül [2011. november 18.]

Akkor hát ennyi volt.

A narancsos szabadságharc véget ért.

Az elmúlt másfél év fideszes politikai és gazdasági stratégiája tegnap kártyavárként omlott össze és egy pillanat alatt vált teljesen hiteltelen minden eddig kimondott szó és mondat. Mindaz, amit OV és csapata az elmúlt hónapokban oly meggyőzően próbált prezentálni nekünk. És ezt akárhogy is nézzük, nem igazán jó hír ennek az országnak. Mert lehet nem szeretni OV-t, lehet utálni a narancsos kormányzatot, de azért az nem lehet kétséges, hogyha a regnáló kormány politikája sikertelen, ha az országot vezető politikusok döntései akármilyen okból nem a várt eredményeket hozzák, akkor az nem csak az ő bukásuk, akkor az nem csak az ő bajuk, hanem magáé az ország is…>>> tovább

Lassan azért elkelne egy muszájdzseki neked, Gyuri… [2011. november 21.]

Ahogy a gyanútlan szemlélődő mind többet hallgatja azokat a magyarázkodásokat, amit IMF visszatérése kapcsán a narancsos megmondó emberek mutatnak be nekünk, úgy egyre inkább az az érzés kezd eluralkodni az emberen, hogy ezek most vagy ennyire hülyék, vagy minket néznek teljesen annak. Persze a felmerülő kérdés csak költői, hisz a korábbi fideszes történetekből kiindulva egyértelmű, hogy jelen esetben is az utóbbi válasz lehet az érvényes, de azért az is kétségtelen, hogy az elmúlt napok kormányzati kommunikációiból kiindulva talán nem túlzás azt mondani, hogy a politikai idiotizmus mintha kezdene egyre inkább kormányzati szintre emelkedni…>>> tovább

5 milliárd forint. Mégis milyen alapon? [2011. november 23.]

Szeretném leszögezni már itt a legelején, hogy az alábbiakkal nem az egyes társadalmi csoportok közötti feszültségkeltés a célom, és nem is akarok egyetlen társadalmi csoport ellen sem hergelni senkit. Azt pedig pláne nem szeretném, hogy valaki is esetleg azt gondolja, hogy meg szeretném magunk között honosítani a mindnyájunk által szerintem méltán megvetett „ha nekünk nem jó, akkor dögöljön a szomszéd tehene is” típusú mentalitást.

Szó nincs erről. Mindössze csak egy kormányzati döntésre szeretnék rámutatni, amiről azt gondolom, hogy talán joggal vett fel mindannyiunkban egy kérdést: mégis milyen alapon?

Nem volt nagy hír a médiában, nem szerepelt a címlapokon, talán csak a múlt pénteken megjelent Magyar Közlöny utolsó lapjain lehetett olvasni róla, a kormány 1390/2011. (XI. 18.) határozataként a MÁV vasúti dolgozóinak pénzügyi ösztönzéséről címmel…>>> tovább

Kincskereső kisködmön [videó]

2011-11-26T00:11:00.001+01:00

Megkezdődött az agymosás

2011-11-25T00:04:00.020+01:00

Na, akkor megkezdődött a narancsos agymosás.

„Körülbelül húsz perce beszélt a szónok, mikor küldönc rohant fel az emelvényre, s egy cédulát dugott a markába. A szónok kibontotta és elolvasta, anélkül hogy félbeszakította volna a beszédét. Sem hangja, sem előadásmódja, sem mondanivalójának tartalma nem változott semmit, csupán a szavak lettek hirtelen mások.

Óceánia Keletázsia ellen visel háborút!

A következő pillanatban iszonyú kavarodás támadt. A teret díszítő zászlók és plakátok mind rosszak! Legalább a felükön nem megfelelő arcképek vannak. Zajos közjáték következett, amelynek során a plakátokat letépték a falakról, a zászlókat összehasogatták, és rájuk tapostak. A Kémek csodálatosan dolgoztak: felmásztak a háztetőkre és levagdosták a kéményeken lengő lobogókat. De két-három perc alatt vége volt az egésznek.

A szónok, még mindig a mikrofon nyakát szorongatva, előregörbült vállal, szabad kezével a levegőt markolászva, megállás nélkül folytatta beszédét. Óceánia Keletázsia ellen visel háborút: Óceánia mindig is Keletázsia ellen viselt háborút.

Öt esztendő politikai irodalmának nagy része most tökéletesen elavult. Villámgyorsan helyesbíteni kell mindenféle tudósítást és feljegyzést, újságokat, könyveket, röpiratokat, filmeket, hanglemezeket és fényképeket. Noha semmiféle utasítást nem adtak ki, mindenki tudta, hogy az osztály vezetői azt szeretnék: egy hét múlva egyetlen célzás se maradjon sehol az Eurázsiával való háborúra vagy a Keletázsiával való szövetségre.”

George Orwell – 1984
[a teljes kötetért katt a linkre]

Azt hiszem, a fenti Orwell idézet pontosan bemutatja azt a színjátékot, amit a napokban a narancsos megmondóemberek játszanak el nekünk. A tegnapi sort Kósa Lajos nyitotta reggel a TelaviV2 Mokka című műsorában, ahol minden szemrebbenés nélkül belemondta a kamerákba: „nem állja meg a helyét az a kijelentés, hogy Magyarország az IMF ellen hangolja a gazdaságpolitikáját”. És egy pillanatig nem zavarta, hogy Matolcsy György még a múlt héten is arról beszélt az Országgyűlés előtt, hogy a kormánynak pont ez a célja.

Aztán jött Martonyi János, aki délután a Dow Jones hírügynökségnek kijelentette: „személy szerint soha nem zártam ki annak a lehetőségét, hogy szükség esetén visszatérünk az IMF-hez. A magyar kormány soha nem volt ellenséges az IMF-fel szemben. Magyarország elkötelezett megállapodni a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) és az Európai Unióval egy pénzügyi támogatásról, ami biztosítékot nyújt a globális turbulenciával és a piaci támadásokkal szemben.”

És persze a nagy megmagyarázó show-ban megszólalt tegnap Matolcsy is, aki a Heti Válasznak adott interjút, Fordulópont címmel. Na, ez az, ami visz mindent:

„Magyarország példátlan sikerrel állította helyre az állam pénzügyi egyensúlyát az elmúlt 18 hónapban. Sem a 2008-as válság előtt, sem utána nem találunk arra példát a globális gazdaságban, ezen belül az unióban és az eurózónában, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen mértékű pénzügyiegyensúly-javulást ért volna el egy ország, ráadásul megszorítások nélkül. Egyetlen időszakhoz hasonlítható ez a gyors siker, az 1945-1947 közötti gyors, háború utáni újjáépítéshez: akkor a fizikai világot, most pénzvilágot építettük újjá.(...)

Az első csatát megnyertük, most azonban fordulóponthoz érkeztünk: a pénzügyi egyensúly helyreállítása után helyre kell állítanunk gazdaságunk növekedési képességét. A pénzügyi egyensúlyhoz gyorsuló növekedésre, bővülő foglalkoztatásra, csökkenő munkanélküliségre van szükségünk, ehhez pedig szükség van egy pénzügyi védőhálóra. Ezért tárgyal a kormány az IMF-fel és az EU-val.”

Mit lehet erre mondani?

Azt hiszem, Gyurit végképp elvesztettük. Ápolók. Muszájdzseki. [az RP bejegyzésért katt a linkre]

De a poént félretéve. Mondja már meg valamelyik narancsos szimpatizáns, hogy mire jó ez a cirkusz? Mire jó ez a szánalmas színjáték, amit a fidesz művel IMF-ügyben?

Miért nem lehet azt mondani, hogy emberek, elb@sztuk? Vagy azt, hogy azt hittük, hogy menni fog, hogy majd tudunk lavírozni, de nem lehet, hogy mégsem vagyunk annyira erősek és egész egyszerűen bedaráltak minket?

Miért nem lehet azt mondani, ami nagyjából közelít a valósághoz, és amivel egyébként nagyjából már mindenki tisztában van? Mi szükség van erre a teljesen felesleges műsorra?

Kinek és legfőképp mire jó ez?

Piócák.

2011-11-24T00:15:00.011+01:00

A tegnap megjelent legfrissebb közvélemény-kutatás szerint az utóbbi napokban 78 százalékra ugrott azok aránya, akik szerint Magyarországon rossz irányba mennek a dolgok. A felmérésből egyértelműen látszik, hogy lassan már szinte mindenki tisztában van az országban azzal, hogy baj van, nagyon nagy baj. Azon persze el lehet vitatkozni, hogy a mai állapotok kinek a hibájából lettek olyanok, amilyenek, hogy ki, hol rontotta el, hogy az emeszpés, vagy a narancsos gazdaságpolitika miatt kerültünk-e lejtőre, vagy a világ globalistái akarják-e velünk felmosni a padlót. De az igazság az, hogy ez magán a lényegen, a tényen mit sem változtat.

Baj van. És még nagyobb baj is jöhet. Magyar emberek százezrei kerülnek nap, mint nap rosszabb helyzetbe, családok tömkelege körül fogy el a levegő. Az ország egy jelentős része minden nap a túléléséért küzd. És ekkor megjelenik egy nyílt felszólítás a kormány részére:
[az eredeti hírért katt IDE]

„A MAZSIHISZ felszólítja a Kormányt a holokauszt túlélőknek járó támogatás azonnali kifizetésére.

A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége szomorúnak tartja, hogy Magyarország Kormánya mind a mai napig nem fizette ki a 2007-ben kötött szerződésben vállalt, a holokauszt túlélőknek 2011-ben járó – és a költségvetési törvényben szereplő – 4,2 millió dollárt, pedig annak kifizetésére a Kormány több tagja is határozott ígéretet tett külföldön,- és belföldön is.

A fizetési határidő óta csak Magyarországon közel 1000 jogosult halt meg, akik így már nem részesülhetnek ebben a juttatásban.

A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) munkatársai többször, ürügyként hivatkoztak a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány átalakítására, arra, hogy az azzal kapcsolatos bírósági döntés hiánya akadályozza a kifizetést. Ezek a közlések nem valósak, a támogatás átutalása, szétosztása egyáltalán nincs összefüggésben a MAZSÖK átalakításával. A MAZSÖK tervezett átalakítására vonatkozó Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumi kérelemnek helyt adó I. fokú Bírósági döntést a Fővárosi Ítélőtábla jogilag megalapozatlannak találta, és hatályon kívül helyezte.

Megdöbbentő, hogy a KIM, – amelynek egyik legfőbb feladata a jogállami feltételek kidolgozása – képtelen volt arra, hogy olyan okiratokat terjesszen elő, amelyek egy bírósági döntés alapjául szolgálhatnának, és amelyek kiállják a független bíróságok vizsgálatát.

A MAZSIHISZ felszólítja a Kormányt, hogy haladéktalanul intézkedjék a holokauszt túlélőknek 2011-ben járó összeg átutalásáról, s ezzel állítsa helyre Magyarország szavahihetőségét és tekintélyét.”

… … … …
... ... ... ...

Keresem a szavakat…

Pontosabban azokat a szavakat, amiket még elbír a képernyő. De az igazság az, hogy nem jutnak ilyenek eszembe. Mert ezt, egész egyszerűen bőséges kurva@nyázás nélkül nem lehet kommentálni.

Tényleg nem tudom elképzelni, hogy vajon hol van a zsidó pofátlanságnak a határa. Vajon hol lehet az a szint, amire egy héber azt mondja, hogy na jó, ezt már tényleg nem? Van ilyen egyátalán?

És hol van ilyenkor egy felelős, döntéshelyzetben lévő politikus, aki kiáll és egyszerűen, de határozottan azt mondja, hogy azért ezt már nem kéne. Hogy nem fizetünk egy fillért sem, mert egyrészt nem jár, másrészt pedig nincs miből. Hogy ennél ezerszer fontosabb problémái vannak ennek az országnak, mintsem az, hogy újabb 4,2 millió dollárt fizessen ki valami olyanra, amiről a világ közvéleményének nagy részével együtt, azt sem tudjuk, hogy egyátalán megtörtént-e.

A II. világháború 66 éve fejeződött be. A MAZSIHISZ által hivatkozott túlélők manapság legalább hetvenévesek, de a valószínűbb az, hogy inkább a nyolcvan felé járnak, ha egyátalán élnek még. Vajon hány embert érint ez ma Magyarországon? És vajon hány átlagemberhez jut el ténylegesen a kárpótlás és legfőképp mekkora összeg? Mivel a világ rendje szerint az érintettek száma az évek múlásával csökken, vajon a még itt maradók mindig, évről évre többet kapnak? Vagy az egész csak egy nagy színjáték és a pénz legnagyobb részét a zsidó megmondóemberek egyszerűen lenyúlják?

Miért van olyan érzésem, hogy ez utóbbi a valóság?

A 2007-2010 időszakra ugyanis a MAZSÖK még nem tudott elszámolni azzal, hogy a magyar adófizetők pénzéből a számukra évenként átutalt nagyjából 1 milliárd forintot kinek és milyen bontásban osztogatták szét.

És hol van a felelős magyar kormány? Miért nincs valaki, aki végre kimondaná, hogy nincs több kárpótlás. Miért nincs végre valaki, aki feltenné Feldmájernek a kérdést, hogy a kommunizmus túlélőinek, a patkányforradalom áldozatainak, a zsidók által elkövetett bűnökért Izrael, vagy bármelyik zsidó szervezet mikor fizet jóvátételt? Miért nem kérdi meg Zoltaitól valaki, hogy azok a magyarok, akiket ugyancsak tönkre tett a háború, azoknak miért nem jár kárpótlás? És legfőképp. A mai magyar adófizető generációnak miért kell fizetni olyan bűnökért - ha azok egyátalán megtörténtek - amikhez nekünk semmi, de semmi közünk nincs?

Az egész történet egyszerre felháborító és gyomorforgató, de legalább az eddig kétkedőknek is pontosan bemutatja azt, hogy az országban élő zsidóság és legfőképp annak elitje milyen gátlástalan pióca módjára élősködik a rajtunk.